“Nem nímand, hanem gourmand!” - POSzT 7. nap Pótszékfoglaló

Ezt igyekszik egyértelművé tenni az Örkény Színház Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő című előadásának Havlischekje, hogy még véletlenül se essék félreértés. Bár minden esetleges félreértés alkalom a tisztázásra, az egymással való újbóli szembenézésre. Egy POSzT karakterű fesztivál esetében ez többszörösen is így lehet.

Ma délelőtt az Apátlanul szakmai beszélgetése tanulságos volt, mert akarva akaratlanul a hozzászólók beszélgetéséből kibontakozott ennek a Csehov-darabnak a szerzőjétől egyébként egyáltalán nem meglepő mélylélektani síkja is. Az, amelyről az adott mű kapcsán nem szoktunk beszélni, hisz a szakmai beszélgetés, rendjén valóan, nem dráma elemző szeminárium. Koszta Gabriella színészként a hozzászólásában megvallotta, hogy általában a pályát nem ma kezdő színész számára a színház már csak csak belülről tud élvezetes lenni, akár a kamarazenélés. A tegnapi előadást nézve mégis megállt számára az idő, azaz a négy órányi játék-nézés madárként suhant el. Mert minden apró mozzanat önkéntelenül is metafizikai értelem többletet tud nyerni, ha efféle előadást van szerencséje valakinek nézni – ahogy fogalmazott. Egyébként tényleg: nemcsak az emberi viszonyok átélésében, hanem az idő reális érzékelésében is elárvultunk – ez ismét csak a kecskemétiek és Szász János érdeme.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Délután sajnos lemaradtam a MIH-ben a Kovács-ikrek: Kovács Viktor és Kovács Dominik Jégtorta című habtorta és fagyasztott hús alcímű egyfelvonásosáról. A zenés komédiát, a fanyar humorával egy egész korszakot jellemző darabot, Hegedűs D. Géza rendezte mára felolvasó színházzá. Kérem, hogy aki ott lehetett, az szánjon meg, tisztelettel, és meséljen, meséljen, meséljen…Köszönet előre innen is érte!

Mese, hátborzongatóvá váló rémtörténet ez – Kákonyi Árpád arca- és zongorajátéka ehhez persze nélkülözhetetlen – mely a felszínen andalító, zongorára átírt klasszikusokkal fedi el mindezt. Csőd ez. A ’30-as évek végének társadalmi csődje, és a mindnyájunk lelkében ott lappangó kispolgár az uszítás elringató ütemeire való nyitottságának a csődje is. Bagossy László és a színészek mind a tíz ujjunk megnyalásra késztető zenés komédiát készítettek mára emblematikusan.

A Márai szövegekből épülő, Hegedűs D. Géza által játszott monodrámát, a Hallgatni akartam címűt, láthatta az, aki ott lehetett. Magam helyett Sterneczky Zsolt szavait citálom ide az írásából: “…mikor megtudtam, hogy a polgári életforma az én hazámban nincs többé, különös nyugalmat éreztem”, meséli Máraiként Hegedűs D. Géza, akinek játéka hasonlóan különös nyugalmat áraszt, mindannak ellenére, hogy halódó polgárságról, kiismerhetetlen politikusokról, tarthatatlan állapotokról, háborúról, vagy épp a Teljes Naplóból kölcsönvett vendégszövegként a „jobboldali” címkéjével ismert különös valamiről mesél, először kalapban és ballonkabátban, majd azok levétele után hasonlóan elegáns öltönyben, pár darab bőrönd társaságában.

fotó: Szkárossy Zsuzsanna

A bőröndök közül az egyik nagyobb méretű, oldalirányban az élére van állítva, és miután Hegedűs D. kinyitja, derül ki, hogy szekrényként funkcionál. A díszlet és a jelmez kimerül ennyiben, így mégis sokkal többet mesél annál, mintha túl lenne cifrázva. Mintha pontosan azt akarná jelezni: ennyi maradt mára abból a kellően öntudatos polgárságból, amelyről Márai beszél, és amelynek fenntartására maga a Vígszínház is folyamatosan törekszik. Elférünk egy házi színpadon, és minden, ami hozzánk tartozik, elfér pár darab bőröndben. A bőrönd persze ezen felül is különös párhuzamokat mutat a múltbéli és a mai polgárság között: Márai emigrációja mellett eszünkbe juthat az az egyszerű, hétköznapi tény is, hogy jelenleg hány magyar fiatal választja a minél előbbi külföldre költözést.“

Én 17 órától a Kamaraszínházban a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadását néztem, Gorkij: A mélyben című drámáját. Gorkij sejtelmesen homályos, lélektani mélyfúrásokra alkalmat adó szövege Yuri Kordonsky ukrán származású, Amerikában élő rendező tolmácsolásában egy padlástérben játszódik: komplett tetőzet, szarufákkal, kereszt fákkal, ám cserepezetlenül (díszlet: Dragoș Buhagiar ). A kiégett tető épen megmaradt faszerkezete alatt élnek ezek a védtelen, kiszolgáltatott emberek, akik ebben a kékes-szürkés félhomályban, mint egy csatornajárat zugaiban tengetik életüket, átmentve magukat máról holnapra.

fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház

A szinte teljesen homogén, vulgárissá egyszerűsített színészi összjáték menne is ehhez a szöveg és a játéktér által teremtett atmoszférához, ez az egyezés azonban itt inkább fekete lyukká lesz, ami mindent magába nyel artikulálatlanul, erősebb drámai ívek nélkül. A tér és miliő tapasztalásunk tökéletesen és pontosan leképezi, visszaadja a darab létélményét, ám számomra legalábbis sokkal többet nem volt képes adni. Sajnálom, mert az előadás egyedi unikum jellegét értem, de mindez mégsem jut el a bőrömig.

A nap végén aztán repetáztam: újranéztem az Örkény Társulat Ödön von Horvát: Mesél a bécsi erdő című előadását a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán. A ‚30-as évek Bécse: teljesen üres, fekete dobozként bevilágításra váró színpad, középen forgó, rajta egyetlen fekete zongora (díszlet: Bagossy Levente), mögötte Kákonyi Árpád, jól felcopfozottan, habos-babos kislány ruhában. Fekete, sűrű, sötét, polgárinak látszani vágyó kispolgári erdő, benne masszív tölgyként az Ady-vers fekete zongorájával. Elveszünk ebben a könnyed, álságosan polgári nagyravágyásban, Parti-Nagy „felstilizált“ párbeszédei és a korabeli, tehetősnek látszani akaró ruhák (jelmez: Ignjatovic Kristina) világában. Most másodjára nézve az előadást: soknak hatott a szándékos nyelvrontás, felstilizálás mennyiségében. Értem, hogy a jelzés érténél jóval fontosabb ez a fajta „elrontott, nagyra vágyó nyelv” de most a lépten-nyomonsága jobban szembeötlött, mint azt vártam volna. Igaz, ne nézzünk semmit kétszer, mert oda az újszülött effektus- vagy kitudj’.

Az eltájolódásunk szinte már bizonyos ebben a Bécs-országban, amire még ráerősít Kákonyi Árpád minden színészi cselekményt kommentáló, szarkasztikus mimikája – végképp zseniálisan bezavarva minket ebbe az erdőbe. A Bagossy László dirigálta összjáték meggyőz: nemcsak a lelkünk lett sötét, elveszett ebben kispolgárosodásban, hanem a reményünk is veszni látszik, hogy ebből valaha is kikeveredhessünk. Veronika (Für Anikó) egyszerre karmestere és emblematikus lenyomata ennek a szépelgő, ám érzéseit megélni képtelen, nagyzolásba menekülő kisemberinek. Mese, hátborzongatóvá váló rémtörténet ez – Kákonyi Árpád arca- és zongorajátéka persze nélkülözhetetlen – mely a felszínen andalító, zongorára átírt klasszikusokkal fedi el mindezt. Csőd ez. A ’30-as évek végének társadalmi csődje, és a mindnyájunk lelkében ott lappangó kispolgári, az uszítás elringató ütemeire való nyitottság ának a csődje is. Bagossy László és a színészek mind a tíz ujjunk megnyalásra késztető zenés komédiát készítettek mára emblematikusan.

Ám ebben a komédiában, pont e komikus tálalás okán, csupa tragédia, tragikomédia lesz minden. Hogy ez feltűnik-e, az persze már más kérdés. Lényegesen döntőbb és fajsúlyosabb, mint a nímand és a guormand közötti.