Home / POSzTszék / “Csak a f@szoddal törődsz, de az is olyan kicsi!” – POSzT 8. nap
“Csak a f@szoddal törődsz, de az is olyan kicsi!” – POSzT 8. nap

“Csak a f@szoddal törődsz, de az is olyan kicsi!” – POSzT 8. nap

Mondta a TÁP Színház A nagy büdös semmibe előadásának lány szereplője a szakítását megindokolandó. Persze ez nem túl pc így, hisz nem lehet mindenkinek jól felálló tehetsége mindig, mindenhez. Sőt, egy Országos Színházi Találkozó szakmai vagy épp emberi aspektusaira is igaz ez fokozott mértékben.

A mai szakmai beszélgetések egyikén, melyet a Mesél a bécsi erdőről tartottak, a Parti-Nagy fordítás mellett Kákonyi Árpád zenei és színészi bravúrjait emlegették a legtöbbet. Bagossy László büszke köszönettel ismerte el, hogy Kákonyi karmesterként fejből, zsigerből játszva a zenét és uralva a szereplők szövegeinek végszavait, egybe tartja és viszi magával az előadást. Az biztos, hogy az Ödön von Horváth-i világ szarkazmusa, groteszkjének ereje öles méretekben veszítene erejéből nélküle.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Kényelmesen hosszúra nyújtottam, baráti találkozóval egybekötve az ebédelést, ezért lecsúsztam a MIH-ben tartott felolvasószínházról: Znajkay Zsófia Rendezői változat című szövegéről. A szerelmi háromszög klasszikusan elvárható drámai ívét itt felülírja, hogy nem csupán az egyik férfi kedves, míg a másik csak kihasználja a nő érzéseit, hanem mindkét férfi kedves, szeretni való, így máris nehezített a néző “drukkolása”, de pláne az, ha még az az egyetlen nő sem csupán egy, hanem egy személyben egyszerre legalább 4  –  5 személyiséget hord magában.

Ezen a ferde lejtőn áll a szereplő, a szék, a szekrény, az asztal. Minden lejt, és ez a lejtés hatásos, de nem elementáris. A részegek és a bolondok a mindenség autentikus tudói, kendőzetlen leleplezések, meglátások kinyilatkoztatói,  Rizsakovnál azonban csak  az eltolt térszerkezet adta megbillent térgeometria részegít meg  intellektuálisan – roppant erős szuggesztivitással.

Az ebéd utáni pipával a számban kilépdeltem a büféből, fel a Déryné lépcsőn a Pódiumszínpad elé, ahol háromtól Dézsi Fruzsina beszélgetett Pogány Judittal. Egy hatalmas színészi tehetség mögül kilépett elénk az Ember. A sünjeire, 10 macskájára gondot viselő, a magát szépnek egész életében sosem tartó, kis termetű, ám önmaga iránti őszinte szerénységével van ő itt közöttünk:  hófehér hajú óriás. Ahogy mesélt a régóta játszott előadásai egyikéről, az Pedig én jó anya voltamról, a börtönszínházi élményeiről, párássá lett a szemem ott – nem a vízpermet okán -, a szökőkút káváján ülve, és e párán át láttam a pipa magasba távozó füstjét. Nem tartotta magát sosem a klasszikusan szép színésznő idoljának, aki nyári színházi fesztiválok délutánjain, széles karimájú kalapban mindenki felé egy-egy jól megkomponált mosolyt megereszt, miközben hol itt, hol amott tűnik fel a kávézók teraszainak dömpingjében – mondta.

fotó: Hajdú Zsófi

Ő mindig az marad – folytatta,- aki bírósági alkalmazottként a hosszú ebédidőben elkéredzkedett feltupírozott hajjal, vasalt, habkönnyű karton- ruhában egy színházi munka felvételijére, ám az előre gondosan “összerakott” külcsínjéből, mire odaért, csatakos haj, testére tapadt ruha vált: “én biztosan nem vettem volna fel magamat a helyükben!” – mondta. Keresetlen őszinteség az övé, összetéveszthetetlen nagyságra emelő. A bepisilés határán voltam –“menj már pisilni!”- gondoltam – és majdnem úgy jártam, mint annak idején ő, mikor Lukáts Andor társaként a színpadon, az ellenállhatatlanul komikus helyzet kellős közepén összepisilte magát. Én most mégsem akartam utánozni Pogány Juditot, inkább felkerestem a piszoárt – jobb volt ez így mindenkinek, még ha a beszélgetés utolsó 5-6 percéről le is maradtam.

Az ebéd utáni pipával a számban kilépdeltem a büféből, fel a Déryné lépcsőn a Pódiumszínpad elé, ahol háromtól Dézsi Fruzsina beszélgetett Pogány Judittal. Egy hatalmas színészi tehetség mögül kilépett elénk az Ember. A sünjeire, 10 macskájára gondot viselő, a magát szépnek egész életében sosem tartó, kis termetű, ám önmaga iránti őszinte szerénységében van köztünk ő, a hófehér hajú óriás. Ahogy mesélt a régóta játszott előadásai egyikéről, az Én jó anya voltamról, a börtönszínházi élményeiről, párássá lett a szemem ott – nem a vízpermet okán -, a szökőkút káváján ülve, és e párán át láttam a pipa magasba távozó füstjét.

Aztán este héttől a Nemzeti Színház Ivan Viripajev: Részegekjét néztem a Kamaraszínházban. Ebben a Viktor Anatoljevics Rizsakov rendezésben az értelem részegül meg, a verbalitás kezd repetatív ismétlésekbe a szöveg mondataival. A jó 25 négyzetméternyi fehér négyzetrácsos, 30 fokban megdöntött plasztiklap ingatagságunk, vizuális beleszédülésünk garantált alapja (díszlet: Maria Tregubova, Alekszej Tregubov). Ezen a ferde lejtőn áll a szereplő, a szék, a szekrény, az asztal. Minden lejt, és ez a lejtés hatásos, de nem elementáris. A részegek és a bolondok a mindenség autentikus tudói, a kendőzetlen leleplezések, meglátások kinyilatkoztatói,  Rizsakovnál azonban csak  az eltolt térszerkezet adta megbillent térgeometria részegít meg  intellektuálisan – roppant erős szuggesztivitással.

Gothár Péter ezt a szöveget 2015 decemberében rendezte meg a Katona Kamrájában. Nála az ember létállapotszerűen, egzisztenciálisan és emocionálisan is részeg, minden többlet csak ráadása ennek az alapozásnak. Míg Rizsakov a viripajevi szöveg egészét és komikumát teszi meg részegséggé, addig Gothár először elementáris erővel és mesteri játékkal kivitelezett részegség-tapasztalatot ad, és ebből vezeti le létfilozófiai alapképletté az ital okozta kábulatot, ahol nem lehet nem őszintének lenni – legfőképp önmagunkkal. Rizsakov a szürrealitásból építi fel a részegséget, amely szürreális részegség minden pohár fenekére nézőt aztán szükségszerűen, menthetetlenül utol is ér.

Aztán este tíz lett, és ha már pár lépés, akkor miért is ne: a Coultour Caféba indultam A nagy büdös semmibent nézni a Vajdai Vilmos vezette a HK Pródukció  és a TÁP Színház közös csapatának játékát. A Café földszinti termének utcára néző kirakatával szemközt ültettek le minket a teremben. Kirakaton keresztül néztük az utcán zajló filmet, amelyben egyenrangú a képzett, ösztönösre írt szerepét jól mondó színész, és az este tíz után a Király utcának épp ezen a részén, a kirakat előtt elmenő színész. Ez a játék a semmi különösnek a teljesen hétköznapi szövegekben megírt játéka. Azonban oly ösztönösen autentikusra sikerült a szövegkönyv, és az ezt egységes egésszé konstruáló Vajdai Vilmos rendezés, hogy ez a semmi szürrealitásában, a “velünk is pont ez és így szokott történni” nagy büdös semmije lesz. Forgatódik egy film. De milyen? Hát a nagy büdös semmi! Vannak ebben a filmben szereplőknek történeteik. Milyenek, miről szólnak ezek? A nagy büdös semmiről! És hová vezetett ez az egész? Mit mutat mindez vajon nekünk? A nagy büdös semmit mutatja, és a nagy büdös semmibe vezet! Mindezt oly csettintés módjára kivitelezett ál- amatőr mesteriséggel, hogy  van itt tehetség, nem is kicsi.

fotó: Hajdú Zsófi

És az a kirakatüvegen át nézett,  eseménydús másfél órányi történés a nagy büdös semmiről szól – azaz az önmagunk filmjének kirakatüvegen keresztül nézett forgatásáról. Ez a nagy büdös semmi,  még csak nem is túl nagy, kár lenne vele dicsekedni. Vajdai Vilmossal és  csapatával viszont érdemes! Tehetségesen dörgölik bele az orrunkat saját életünk, országnyi létezésünk – mert nem csak a pécsi Király utcáénak – a nagy büdös semmijébe. Ideje lenne ezen az életnagyságú nagy büdös semmin kívül mással is foglalkozni – mert ha ez továbbra is így marad, akkor sem nem túl nagy “nagyságra”, sem nem túl nagy “tehetségre” nem számíthatunk e kirakatnyi országban.

Csatádi Gábor

“Nem nímand, hanem gourmand!” – POSzT 7. nap
“Mi szeretjük egymást, ugye?” – POSzT 6. nap
“Most már tiszta a levegő!” – POSzT 5. nap
“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap
“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT

©gabo

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top