Home / POSzTszék / “Innen ki kell költözni!” – POSzT 9. nap
“Innen ki kell költözni!” – POSzT 9. nap

“Innen ki kell költözni!” – POSzT 9. nap

Ripakodik rá Monori Lili cigányasszonyára az ál banktisztviselő-ingatlanpanamás Rába Roland Mundruczó Kornél Látszatéletében. A POSzTnak lassan vége, de elmenni nem siet különösebben egyikünk sem. Nem feltétlenül csak a Díjkiosztó Gálát várjuk, hanem van talán valami megmagyarázhatatlanul más is, mint amikor nehezen akaródzik felállni a székünkből – a függöny leeresztése után.

A szakmai beszélgetésen mindig meg lehet magyarázni a nincset, a lehetetlent. Ma pont erre vállalkozott Radnai Annamária hozzászóló, amikor Rizsakov Részegekjének nehezen emészthető rétegeit igyekezett megvédeni. Említette, hogy a részegség tudatállapot, és hogy Rizsakov éppen úgy nem véli ezt a Viripajev szöveget drámaként kezelhetőnek, ahogy maga a szerző sem tekintette annak. Rendben is lenne ez így, hisz ebben a megközelítésben teljesen releváns is ez az értelmezés. Mégis egyből a Száll a kakukk McMurphy-je jutott eszembe: “a hivatalos tintafosásban ez viszi a pálmát!” Szerintem, minthogy a részeg és a bolond mindig igazat, őszintét beszél, így a részegség létállapot, és ennek csak lekövetése az alkohol segédletével megteremtett  tudatállapot  változás. Csak tessék berúgni, mindjárt sikeres, empirikus tapasztalatot szerezhetsz erről.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Az utolsó versenynapra két előadás maradt, két bonbon, mert minden esetlegesen nem tökéletes voltuk ellenére is azok. A Mohácsi testvérek A falu rossza című darabja este hattól a nagyszínpadon igazi Mohácsi-maraton: három és fél órás zenés népszínmű. Dalba oltott korrajz a falusi néplélekről, mert Mohácsiék szerint mindegyikünk legalább annyira falusi, mint amennyire városlakó. Mindig, minden közösség kikiált egy falu rosszát, egy Göndör Sándort (Kenderes Csaba), aki annyira jó, hogy az már rossz, és fordítva. Telis-tele humorral, az utolsó csepp után is a szövegbe töltött poénhalmazzal, ahogy a két testvértől ezt már megszokhattuk. Nincs is ezzel baj, hisz itt nem a mély drámát kell fölvázolni a színpadra. Abból, azokból jut mindannyiunknak épp elég a nézőtéri székeken kívül. Ide már mindezek a mindennapi kataklizmáink a poéncunami által úgyis le- és becsapódnak.

Ő, Monori Lili nem adja fel: kendőzetlenül, szűrők nélkül mutatja lelkét, amelyben ezt a sokunkkal közös sorsot éli. Ám a megbélyegzettség számlálhatatlan sebétől függetlenül, az élni és túlélni akarás lesz az, ami az életnedvet pumpálja benne. Ő maga lesz minden üldözött,  minden semmibe vett és megalázott megtestesülése, mintha a magyar társadalom  tudatalattija lenne bekötve az érrendszerébe – így játszani ebben az országban nekünk – ez az, amire csak ő képes. Mundruczó olvasatában egyetlen közös élet van a kitaszítottságban – mindegyikünk ugyanezt éli.

Ahogy a szerelmi vágyakozás Boriska (Edvi Henrietta), Tercsi (Sodró Eliza) és Rózsi (Bánfalvi Eszter) részéről is Göndörünk irányába. Nem a szerelmi beteljesedés a lényeg itt, csak az alkalom, az ürügy az egymással való évődésre. Ez a népszínmű emellett az igényes, énekhangokkal egytől-egyig szépen megszólaltatott népénekeken keresztül (zene: Kovács Márton) könnyeden képes megcsapni minket a gegekbe oltott politikai valóságunk. Mégsem fekszi meg a gyomrunkat, sőt! Emberi mosolyunk mellé talán több megértés társul, ha másért nem, akkor azért, mert ebből a Mohácsi opusból, mint szinte minden eddigiből is, megértjük:  a magyar vérünk, függetlenül attól, hogy parlamenti bársonyszékben vagy a fal melletti lócán ülünk, ugyanarra képes és azonos mentalitással bír – hisz ez a népszínmű felettébb igényes módon képes humorral elütni mindazt a tébolyt, aminek  közepette élünk, forgunk.

Eközben Keresztes Tamás ritka jó alapanyagot, évtizedenként csak egyszer látható módon mutatott be most itt a POSzTon: Gogol – Egy őrült naplóját este héttől a Kamaraszínházban az Orlai Produkciós Iroda és a Katona közös előadásaként. Egy korábbi, hármas kritikánkból lopok most ide valami sajátot: “Bodó Viktor Gogol-olvasata egy egyre gyorsuló kisvasút. Bár jelen pillanatban még csak kevesen vagyunk rajta. Keresztes Tamás egyre fokozza a sebességet, melyről nem is venni kezdetben észre, hogy milyen veszedelmes tempót diktál majd a végén. Tempót, amely egyszerre ránt magával és dob is el maga mellöl. Az akusztika, a vizualitás és a színészi jelenlét hármasának egyre fékezhetetlenebb iramú mozdonya aztán – akarva-akaratlan keresztülszáguld nem csak a saját, hanem a mi Popriscsin-életünkön is – egy megtört, gyámoltalan, karonülő gyermekké “sorvad”. Ebben a Gogol-Keresztes-Bodó világ-szobában minden őrült gyámoltalan. És minden nyílt szívű, őszinte kitárulkozó – e világtól körbevéve – őrültté lesz. Oly felismerése ez ennek az előadásnak, amely ellen őrültség lenne tiltakozni.”

A Mohácsi testvérek Én vagyok a falu rossza című darabja este hattól a nagyszínpadon igazi Mohácsi-maraton: három és fél órás zenés népszínmű. Dalba oltott korrajz a falusi néplélekről, mert Mohácsiék szerint mindegyikünk legalább annyira falusi, mint amennyire városlakó. Mindig, minden közösség kikiált egy falu rosszát, egy Göndör Sándort (Kenderes Csaba), aki annyira jó, hogy az már rossz, és fordítva. Telis-tele humorral, az utolsó csepp után is a szövegbe töltött poénhalmazzal, ahogy a két testvértől ezt már megszokhattuk. Nincs is ezzel baj, hisz itt nem a mély drámát kell fölvázolni a színpadra. Abból, azokból jut mindannyiunknak épp elég a nézőtéri székeken kívül. Ide már mindezek a mindennapi kataklizmáink a poéncunami által úgyis le- és becsapódnak.

Tíz órakor indultunk az Expora, az este tízkor kezdődő Látszatéletre. Egyetlen hatalmas, teljes realitással berendezett, a kényszerbérlet időszakából megmaradt Bajcsy-Zsilinszky úti polgári lakás, melyben az özvegy cigányasszony (Monori Lili) hallgatja a banki ál felszámolót (Rába Roland). Mindezt az első jó húsz percben, Mundruczó Kornélhoz híven, csak vászonra vetített videóképként követhetjük. De totálisan jól is járunk így, mert Monori Lili tekintetének nagy totáljában benne van a mellőzöttség-kitaszítottság és a mindennel ellenszegülni kész élni akarás. Ő, Monori Lili nem adja fel: kendőzetlenül, szűrők nélkül mutatja lelkét, amelyben ezt a sokunkkal közös sorsot éli.

fotó: Rév Marcell

Ám a megbélyegzettség számlálhatatlan sebétől függetlenül az élni, túlélni akarás lesz az, ami az életnedvet pumpálja benne. Ő maga lesz minden üldözött,  minden semmibe vett és megalázott megtestesülése, mintha a magyar társadalom  tudatalattija költözne be az érrendszerébe – így játszani ebben az országban nekünk – ez az, amire csak ő képes. Mundruczó olvasatában egyetlen közös élet van a kitaszítottságban – mindegyikünk ugyanezt éli. Átfordul ez az egyszobányi-kétszobás bérlakás. Pont úgy, ahogy az elöltöltős mosógép dobja is megtesz egy 360 foknyi utat. Nyílnak a szekrényajtók, ömlik ki tartalmuk.

Egy Tarkovszkij-film finomságával viszi tovább Monori Lilinek a vitatkozás során fokozatosan szétcsúszó, a fizikai létből átszublimáló intenzitást ez a  forgástól létrejövő tárgy szétcsúszás. Azonban az Expobeli előadáson itt nagyobb sebességre kapcsoltak: a csúszásból zuhanás lett – így is lehet, csak akkor máshova helyeződnek Mundruczó    hangsúlyai, sajnálatosan. Minden folyamatosan fejére áll – ám végső soron minden ugyanoda kerül vissza, ahonnan 360 fokkal korábban elindult. Ez a központi ötlet –  ami egyben e darabban az első és egyben az egyetlen rendezői dobása is – iszonyatos lélektani erővel bír. Alternatívba legyártott kommersz ez – amit Mundruczó esetén szentségtörés leírni – azonban ettől a Mundruczó-rendezés egyedi ereje ellentmondást nem tűr.

fotó: Rév Marcell

Innen el kell költözni! Változtatni kell! Ám könnyen lehet, hogy ez a “költözés” Magyarország életében is csupán a mosógép 360 fokos fordulata lesz: a végén mindnyájan oda jutunk vissza, ahonnan elindultunk, mint ez a lakásnyi magyar sors. Minden egyéb – mondjon, kampányoljon bárki bármit is: csupán látszat-élet.

Csatádi Gábor

“Csak a f@szoddal törődsz, de az is olyan kicsi!” – POSzT 8. nap
“Nem nímand, hanem gourmand!” – POSzT 7. nap
“Mi szeretjük egymást, ugye?” – POSzT 6. nap
“Most már tiszta a levegő!” – POSzT 5. nap
“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap
“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT

©gabo

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top