Most már tapsolhatunk ? – Avagy hová lett a zongora?

Kérdeztem magamtól a Király utcában, miután elváltunk egymástól a barátokkal, kollégákkal. Merthogy bármennyire is elfáradtam a maratoni ébrenlétek, lótifutik közepette a 10. nap végére, mégis hiányérzet marad vissza ilyenkor, hisz 10 nap alatt oda tapad az ember lelke is egy kicsi. Ám függő azért nem lettem, és az egészséges rálátásom sem szaladt el a takarásba.

Az utolsó napon, a 10-en rendszerint nem történik semmi, leszámítva az utolsó szakmai beszélgetést és az esti Díjátadó Gálát. Szombaton 11-től a Szombathelyi Weöres Sándor Színház Mohácsi János által rendezett A falu rossza előadást szemezgették ki a hozzászólók. Jegyzem meg: hozzászóló alatt értsd a tíz nap alatt hivatalosan a POSzT, illetve az előadás rendezői által felkért hozzászólókat. Aztán ehhez csak nagyon ritkán csatlakozott valaki a közönségből. Nem gondolom, hogy a hallgatólagos „kuss” parancs lámpája villogott volna figyelmeztetőleg – de az is igaz, hogy össznépi, a közönség nagy részét és az előttünk ülő hozzászólók közös halmazát egyszerre lefedő beszélgetések, oda-vissza ható diskurzusok nem alakultak ki. Parázs viták meg pláne nem. Minek is az, megárt. A vitakultúrád és az agytekervényeid cizellálását ne itt gyakorold.

fotó: Hegy Júlia Lily

Ezzel nem azt írom, hogy: be lett volna tiltva. Nem, nem – ám azt mindenképpen, hogy az indíttatás, a hajlam, a kedv és az efféléhez szükséges akarat valahova valahogyan elkullogott, és a tíz nap alatt nem nagyon futottunk össze egymással, sajnos. Belénk nevelték, gyorstalpalón mi magunkba vertük, magunkba neveltük – nem tudom. Mert ha még ez olyan izzó, levegőt vibráltató, összekacsintásszerű lett volna. Olyan cinkos, “mi mindent értünk ám” lopva elejtett félmondatokból, árkádok, kapualjak, teremszögletek mélyén elsuttogott szófoszlányokból épült volna fel! Ó, bárcsak! Ez azonban csak a szürke közöny önmagába belefáradó manója lehetett inkább. Ilyenek feszt jönnek-mennek, rohangálnak ebben az országban naponként. Közöny ez szerintem – bár ne legyen igazam ,– és ez ma már népkórisme lett errefelé.

Hová lett ez a szent mag? Hová lett a beszélgetéseket abbahagyni, berekeszteni nem tudó, a végső soron – ha az alkohol és az indulat mást nem tett lehetővé – egymásnak eső angyalarcúak gyülekezete? Hová lett a zongora, amin unikális és rongyossá koptatott dallamok csatáztak egymással és a szöveget mellé énekelő torkunkkal? Hová lett az a hajnal hajnal utáni összeölelkezős, hosszú félórákon át tartó mulatozás, ahol az alkoholtól és az örömtől csillogó szemünk egymással találkozni tudott? Hová lett a nagy vitatkozások, az eltérő értelmezések felett vívott szópárbajok fröccsöt, pálinkákat és sörös krigliket koptató izzása? Hová lett a zongora? Milyen Rázga Miklós-i igyekezet juttatott minket odáig, hogy a POSzT megtűrt, elszenvedni kénytelen vendég legyen csupán a színházi büfé teraszán? Mert a személyzet és a barátságok nyíltszívűsége, a kiszolgálás töretlenül még mindig a régi.

De tekintsünk el ettől az alaptónustól, mert a hét végéhez közeledve egyre többen faggatták egymást: “na, szerinted melyik lesz a legjobb előadás, melyik lesz a legjobb rendezés?” No, nem mintha egyébként ennek a két kategóriának lenne különösebben életszerű értelme, a versenyszellemet azonban az egekig lehet tornázni így. De legalább kérdezgettük egymást, mint a karácsonyt váró toporgásban a gyerekek – és ez jó. Jó az is, ahogy az idei fesztivál programok lebonyolításában az abszolút kompromisszumkészség, a másikat segíteni akaró hozzáállás evidenciaként mozgatta a szervezőket. Ritka dolog idehaza, hogy valaki a korábbi dilettantizmusát ily hamar és gőzerőkkel akarja levetkőzni. Köszönet érte! Jó lenne, ha ez a jó, hasznos szokás mint a piszok ránk ragadna a szapulás zsigeri automatizmusa helyett.

©gabo

Nem kellett a szakmai közönségnek, ha az előadásokról szeretett volna beszélgetni, kicsámborogni a gyönyörű Zsolnay-negyedbe. Egyébként a programok mennyisége sem volt annyi, mint akár 4-5 éve, de valamennyi gyöngyszemnek bizonyult. Így nem kellett magunkat osztódással szaporítani, mert az egymást kigolyózni akaró előadások egyidejűsége talán 20 %-os, ha volt – azaz: nem lehetett lemaradni semmiről sem. Könnyű volt választani, hisz az egymással egy időben zajló programok eltérő fajsúlyt képviseltek – évekig tartó szellemi fejtörést tehát nem okozott közöttük választani. Nekem azért hiányzott a belvárosból a 2010-es évek hangyabolyszerű nyüzsgése: Sétatéri koncertdömping , a Dante kultúrprogramjai, divatbemutatói, nagy, közös ivászatai és a Csontváry színielőadásai. A Színház tér-MIH-Palatinus Hotel Bermuda-háromszögében ugyan nem veszett nyomom – hogy ez kinek öröm, s kinek nem, azt ki-ki eldöntheti – de szinte nem is szakadtam, léptem ki belőle. Leszámítva a POSzT 4. napján a lángos evést a sétatéren, ahová szándékosan a Ferencesek utcáján, a Lőwey mellett a Dóm téren át jutottam el, majd a lakatfalak mellett elhaladva a Dzsámi mögött-fölött kibukkanva jutottam vissza ismét a Széchenyi térre.

A díjak kiértékelésétől eltekintenék, mert a konszenzus, ugyanis annak szeretjük mondani az idei díjakat, alapvetően igényes, megérlelt konszenzusnak tűnik. Nekem csupán a legjobb előadás és a legjobbnak ítélt szövegnek járó díjak kapcsán jut eszembe valami. Az, hogy egy előadás mitől lesz, mitől válhat a legjobbá, és de pláne ki, miért tarthat egy előadást legjobbnak, az totálisan szubjektív. És így is van ez jól. Amikor azonban erről a fajta legjobbról kell dönteni, akkor magam részéről azt is a kritériumok közé emelném, hogy az egy esztendőben talán csak kétszer színházba tévedő nézőmet is jó szívvel be tudjam rá vinni. A legjobb szöveg esetében pedig nem biztos, hogy a legjobb szöveg mögötti ötletet díjaznám – mert az még akkor sem biztos, hogy működőképes mint szöveg, ha verbatimnek hat – a jó szövegötlet nem azonos a jó szövegötletből megszülető jó szöveggel.

Persze tudom: nem jó a múlton búsongva merengeni – nem visz előre. De hát vannak, akik belső ihletettség, tehetség híján, mint valami túlélő csomagból: ebből élnek. Mondom ezt úgy, hogy nem lettem a teátrumiak bérence, Vidnyánszky Attila sem fizette a vonatjegyem, és Magyar Attilával is csak most, ezen a vasárnapi hajnalon ismerkedtünk össze, üveges sörrel a kezünkben a Nappali bár előtt – merthogy vasárnap hajnali háromkor nem nagyon van már valami is nyitva a belvárosban, ha beszélgetni kívánna asztal és ital mellett két beszélgetésre éhes.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Erről jut eszembe – s már látom: ez az írás olyan kezd lenni, mint Hrabal: Városka, ahol megállt az idője, – hogy a Művészbejáró teraszán sem ültünk már hajnali négy-ötig, mint éveken át mindig. Amikor nap nap után, a beszámolók írását a szállásomon befejezvén, hajnali három felé elindultam sörözni én és a pipám – a hűséges, mindig kitartó, magas filozófiai diskurzusokat egymással megejtő szent aktív magot sem leltem sehol, pedig a napkelte hol volt még olyankor, ugyan – ahogy Szilárd barátom mondaná erre: ez bődület, ez nonszensz! – és valóban, na.

Hová lett ez a szent mag? Hová lett a beszélgetéseket abbahagyni, berekeszteni nem tudó, a végső soron – ha az alkohol és az indulat mást nem tett lehetővé – egymásnak eső angyalarcúak gyülekezete? Hová lett a zongora, amin unikális és rongyossá koptatott dallamok csatáztak egymással és a szöveget mellé énekelő torkunkkal? Hová lett az a hajnal hajnal utáni összeölelkezős, hosszú félórákon át tartó mulatozás, ahol az alkoholtól és az örömtől csillogó szemünk egymással találkozni tudott? Hová lett a nagy vitatkozások, az eltérő értelmezések felett vívott szópárbajok fröccsöt, pálinkákat és sörös krigliket koptató izzása? Hová lett a zongora? Milyen Rázga Miklós-i igyekezet juttatott minket odáig, hogy a POSzT megtűrt, elszenvedni kénytelen vendég legyen csupán a színházi büfé teraszán? Mert a személyzet és a barátságok nyíltszívűsége, a kiszolgálás töretlenül még mindig a régi.

fotó: Simara László

Mert itt van a POSzT kutyája elásva! Pont itt, a versenyprogramok utáni kötetlen beszélgetésekben. Persze tudom: decens módon, fehér gallérosan – már akin volt – lehetett a Kodály Központ Gáláját követő vacsorán is ugyanezt tenni – ám a Díjkiosztó után, ha hazafelé benéztél volna a Művészbejáró büféjébe, akkor azt belakatolva, kiürített a terasszal találtad volna. Sapienti sat…(a bölcsnek ennyi is elég) -ahogy Boross Géza professzor mondogatta lakonikusan mindig nekünk teológus koromban.

A 10. nap délutánja az interjúkészítéssel és az embargós hír (azaz este 20.30-ig ki nem rakható hír a díjazottakról) megírásával, valamint a két zsűritag interjújának megszerkesztésével telt. Aztán lóhalálában zuhanyozás és öles léptekkel indultam arccal a Kodály Központ felé a Díjkiosztó Gálára. Az idei gálaműsort egészen minimálisra szabták, ahhoz képest, hogy volt már, amikor az Újcirkusz impozáns, magas nívójú alkotóit kérték fel a záró műsor megtartására. Most Szente Vajk rendezte azt a műsort, amelyben 10 különböző társulat színésze énekelt páronként duettet. Az ötlet eredeti, mélyen igaz, inspiráló és progresszív. A kivitelezés azonban már kevésbé szerencsés. Azt hiszem, nem a financiálisan szűkre szabott büdzsé okozhatta itt a gondot. Magyarok vagyunk, tehetségesek vagyunk – ehhez méltóan tessék már kreatívnak lenni! A Voisingers kórusa viszont az összekötő szövegek vagy épp egy-egy önálló dal éneklésekor remekelt, jó volt hallani őket – igényes pontossággal, könnyed profizmussal hatottak ránk az este.

fotó: Hajdú Zsófi

A díjak és a beszédek sorjáztak a műsor számaival váltakozva. A díjak kiértékelésétől eltekintenék, mert a konszenzus, ugyanis annak szeretjük mondani az idei díjakat, alapvetően igényes, megérlelt konszenzusnak tűnik. Nekem csupán a legjobb előadás és a legjobbnak ítélt szövegnek járó díjak kapcsán jut eszembe valami. Az, hogy egy előadás mitől lesz, mitől válhat a legjobbá, és de pláne ki, miért tarthat egy előadást legjobbnak, az totálisan szubjektív. És így is van ez jól. Amikor azonban erről a fajta legjobbról kell dönteni, akkor magam részéről azt is a kritériumok közé emelném, hogy az egy esztendőben talán csak kétszer színházba tévedő nézőmet is jó szívvel be tudjam rá vinni. A legjobb szöveg esetében pedig nem biztos, hogy a legjobb szöveg mögötti ötletet díjaznám – mert az még akkor sem biztos, hogy működőképes mint szöveg, ha verbatimnek hat – a jó szövegötlet nem azonos a jó szövegötletből megszülető jó szöveggel.

Tapsolni pedig végső soron magunknak tapsoljunk, mert ott lehettünk így vagy úgy. Magunkba pakolhattuk pillanatok hangulatait, ritka szép erejét – és ezeket elő lehet szedegetni. Tapsoljunk magunknak, együtt, egymásnak, egymásért! És mindnyájan küldjünk ezzel a belülről jövő tapsunkkal erőt, lelki jókedvet a törések gyógyulásához Jordán Tamás régi-új színházi direktornak! Azt követően pedig a magunk lelki töréseinek a mielőbbi regenerálódásához.

Most már aztán elég a szófosásból, Gábor! Tessék tapsolni zongora nélkül vagy zongorával, mindegy. A taps amúgy belülről születik, és nekem van kedvem tapsolni, és van is miért, mert akiknek most a POSzT egészének a lebonyolítása kapcsán tapsolhatunk, azok sem nem süketek, sem nem vakok – képesek az önkorrekcióra.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Ez e hazában ritka emberi, szakmai kincs. A magam részéről a programfüzet szerkesztőjének, Kovács-Cohner Róbertnek, a tipográfiai és nyomdatechnikai kivitelezőjének, borító-papír kiválasztójának tapsolok, mert végre egy el nem rongyolódó, áttekinthető, jól használható és tetszetős kisalakút tartogathattam, lapozgathattam vadul a 10 nap alatt.

Tapsolni pedig végső soron magunknak tapsoljunk, mert ott lehettünk így vagy úgy. Magunkba pakolhattuk pillanatok hangulatait, ritka szép erejét – és ezeket elő lehet szedegetni. Tapsoljunk magunknak, együtt, egymásnak, egymásért! És mindnyájan küldjünk ezzel a belülről jövő tapsunkkal erőt, lelki jókedvet a törések gyógyulásához Jordán Tamás régi-új színházi direktornak! Azt követően pedig a magunk lelki töréseinek a mielőbbi regenerálódásához.

Búcsúzom, Szépet Kedves POSzTos-POSzTolók,

Őszintén,