Home / Megnéztük / Operett és musical mesgyéjén

Operett és musical mesgyéjén


Operett és musical mesgyéjén


Kálmán Imre művét 1928-ban – azaz már a nagy sikerek után – mutatták be Bécsben, nem sokkal később a magyar publikum A csikágói hercegnő címmel láthatta. Sikeres volt, de meg sem közelítette A bajadért vagy a Marica grófnőt, ami mostani szemmel (illetőleg füllel) tulajdonképpen modernitásának a jele, ugyanis ez az operett már-már a 20-25 évvel később diadalútjára induló musicaleket idézi. Hosszú idő után most tűzte újra repertoárjára az Operettszínház A chicagói hercegnőt, Béres Attila rendezésében – ezúttal megfelelő helyesírással.

Ami arra is utal, hogy az idegen nyelvektől turáni örökségként irtózó magyar lélek már eljutott odáig, hogy képes legyen helyesen kiejteni a Chicago szót – noha az amerikaiak Sikágónak mondják… –, de az is lehetséges, hogy közben változtak a helyesírási szabályok, sőt, az is, hogy Kálmán Imre a budapesti Csikágóra kacsintott a címmel, amely tekintélyes rossz hírének köszönhette ezt a becenevet. Ez a mai Garay tér és utca környékét jelentette – most sem egy Rózsadomb –, mellesleg itt született a magyar operett leg-leg-legje, Honthy Hanna, aki maga is gyakran hangoztatta ezt a tényt, afféle szóviccként, noha a II. világháború után már nagyon is komolyan segíthetett a proliszármazás fitogtatása. Aki érez itt némi oximoront, alighanem jól érzi.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Operettek történetét kicsit kínos a kritikusnak összefoglalnia, mert mindegyikben előírásszerűen akad álruhás herceg vagy hercegné, kitalált királyság, félreértett szerelmes, elszegényedett gróf/báró/bankár, szigorú, de azért mégsem velejéig gonosz apa/nagybácsi/nagynéni, van hozomány és hozományvadász, egyszóval benne foglaltatik a teljes, hál’istennek már kipusztult magyar dzsentritársadalom.

Az operett a múlt század első felében a magyar néplélek Disneylandje volt, túlélési képessége azonban elismerést érdemel,

s ebben nagy szerepe van annak, hogy a butácska történetek mellé ragyogó zenéket írtak, amelyek még most is képesek hatni ránk, kiegyensúlyozva a történetek fogyatékosságait.

Néhány évvel ezelőtt Drezdában jártam, s volt szerencsém meghallgatni néhány elképesztően színvonalasan megrendezett és előadott operát a híres Semperoperben, aztán utolsó estén – újdonságot mutatandó a világ különböző pontjairól meghívott újságíróknak – elvittek minket a helyi Operettszínházba, ahol egyébként épp “Emerich” Kálmán Marica grófnője volt műsoron. Villamosra ültünk, s az gyanús végtelenséggel nyikorgott ki velünk a város szélére, itt már kezdtem gyanút fogni, aztán leszálltunk egy szürke, tökéletesen jellegtelen épület előtt, amely egy nem túl jól menedzselt kisvárosi kultúrház benyomását keltette, de még ennél is jobban emlékeztetett egy letűnt NDK-nehézgépgyár közösségi épületére. Csak a kantin hiányzott mellőle.

fotó: Hegy Júlia Lily

A színpad kicsiny, a székek kopottak, a díszletek silányak, a színészek unottak voltak, a közönségről nehéz volt eldönteni, hogy már halottak-e egy ideje, csak még otthagyták őket, hogy jobban mutasson a nézőtér, avagy álmatlanság ellen jöttek ide unatkozni, és végre szunyókálni egy jót. Az operett egyik fő dalát, a Szép város Kolozsvárt furcsa volt hallgatni német változatban, Komm mit nach Varazdin… Sose hittem volna, hogy valaha a magyar operett büszke nagykövete leszek, de az első felvonás után felháborodottan távoztam, azt tanácsolva mindenkinek, hogy ha igazi operettet akar látni, méltó körülmények között és előadásban, hát jöjjön Budapestre. Nos, ha valaki épp most váltotta be javaslatomat, és megnézte A chicagói hercegnőt, kétségtelenül igazat ad nekem. S ha már úgyis belejöttem a tanácsadásba: a magyar operettszeretőknek mondom, messzire kerüljék el a drezdai Operettszínházacskát, noha jó eséllyel akkor sem találnak rá, ha keresnék.

A chicagói hercegnő amerikás történetével, dzsesszes zenéjével kilóg a megszokott operettek közül, nem azt állítom, hogy jobb, de azt igen, hogy más. S azt is állítom, hogy a szokványos operettekért nemigen lelkesedőknek is ajánlható. A hercegnő tulajdonképpen egy gazdag amerikai örökösnő, aki belebotlik egy nem létező ország trónörökösébe, megveszi a palotáját és konszolidálja az ország financiális helyzetét – nem állítom, hogy nekünk nem jönne jól egy ilyen mecénás –, közben szerelmes lesz a hercegbe, noha két különböző világhoz tartoznak, amit szépen példáz, hogy

egyikük csárdást, másikuk charlestont jár, keveredik a modern hangzás a hagyományos operettdallamokkal, de lesz itt népzene, meg cigány muzsika is. Fura, de ebből a bizarr egyvelegből végül valami kellemes kerekedik,

fotó: Hegyi Júlia Lily

Borbás Barbara (Mary) alakítása kicsit ingadozik a vidéki naiva és a magabiztos nagyvárosi milliomoslány között, de remekül énekel és táncol, Dolhai Attila (itt Borisz, de amúgy az Operettszínház örök Rómeója) mindebben méltó partnerének bizonyul, s mikor Lőrinczy Attila szövegátírásainak köszönhetően Mary odakiáltja, hogy lehetsz király, nevetés fut végig a nézőtéren, hiszen ez a Rómeó és Júlia musical leghíresebb dala, Dolhaira szabott kacsintás.

Kerényi Miklós Máté a lábaival zsonglőrözik, Dancs Annamarival összhangban, és Szulák Andrea sem okoz csalódást. Sajnos, a díszletek túl operettesek a modern zenékhez és a keringők idején túllépő táncoktól, de ennyit igazán elnézhetünk, elvégre észre sem vesszük, annyian csinálnak annyi mindent a színpadon. Nem is operettben érezzük magunkat, hanem revüben, kár, hogy a kánkán elmaradt.

A szerző: Marton Levente

Újságíró, író, gasztronómus és még egyébek is. Írásaim sok éve jelennek meg szerteszét: Metropol, Nők Lapja, nlcafe.hu, HVG, Éva, artiq.hu, Magyar Narancs. Írok printbe, online-ba és ha van időm, könyveket is. Újabb nincs erre időm...

Comments are closed.

Scroll To Top