A jazz szabaddá tesz?

Ez a kérdés csak első ránézésre hangzik hipotetikusnak – a múlt század Amerikájának feketék lakta részén viszont már koránt- sem volt az annak idején. Georges Gershwin Porgy and Bess című jazzoperájában pedig ez az élethelyzet időtlenné és emblematikussá vált, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpad saját produkciójaként, 26 évvel a legutolsó itthoni színpadra állítás után, ismét megrendezte ezt az operakoncertet.

Jazzopera ez, bár inkább koncert, miként a műsorfüzet jelzi, abból viszont egyszeri és különleges. Nem feltétlenül a színpadra állítás, a rendezés miatt az, hanem mert oly sok egyedinek mondható tényező van ebben a Porgy and Bess-ben egyszerre jelen. Bán Teodóra jó érzékkel nyúlt ehhez a Gershwin-darabhoz – tudhatta, sejthette, hogy az unikálitás terén biztos telitalálat. Hiszen ha valami csak önmagához mérhető –  George Gershwin 1935-ben született  jazzoperája  műfajteremtő is volt megírásakor –  azt nehéz objektív, rendszerbe illeszthető szakszerű bírálat tárgyává tenni.

Adott egy opera, melynek cselekménye a két világháború közti Amerikában játszódik, tele kokainnal, szivarfüstös mulatókkal, kockajátékkal  és a vágyakozásunkra, imádatunkra könnyedén rászolgáló Bess-szel (Laquita Michell). De talán nem is ez fogott meg elsőre a múlt pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőteréről, hanem Gershwin lassú, édesbús, izzó szenvedélytől áthevült zenéje. A szimfonikus jazz atyjának zenevilága sec-perc alatt, mintha afrodiziákummal csábítanának, oda vonz magához.

Ebben az opera koncertben küzdelem zajlik Bessben és Bessért, Bess körül. Porgy és a kábszerárus Sporting Life között, mert Bessnek a kölcsönös, őszinte vonzalom, illetve a kábszer és a szépfiú között kell választania. Banális, szirupos történet ez így, pont egy operába illő.  Gershwinnél azonban mindkettő egyformán rabul ejt, pont annyira, mint az a fekete életforma, amelybe a bőrszínük belekényszeríti szereplőit. Porgy baritonja és Sporting Life tenorja megújuló erőkkel képesek összecsapni újra és újra. Mintha Gershwin egészen a magasban, éteri, csak a zene hangjegyei közé beírható üzenet és megfejtés gyanánt olvasható megoldást hagyna nyitva számunkra.

A „Margitszigeti” kényelmes méltósággal elterpeszkedő színpadán egy teljes zenekar Gershwint játszik. Andalító jazz ez, amely körbelengi hallgatóját – bár nem tudni hogyan. A színpad hátterében, a zenekar mögött kétembernyi  kivetítő. Ez a kivetítő maga a díszlet – igazi multifunkcionalitás. Animációk (Hajdufi Péter) verődnek róla vissza – rajzfilmes technikákkal versenyző módon lopják ide a charlestoni kikötőváros bolondosan mélabús miliőjét. Az animáció nem illusztrál, hanem a zene tónusait, íveit folytatja: játékos komolysággal, elszántsággal stilizál, gondosan kerülve, hogy aláfestésként hasson.

A gershwini zenei kincs maga magát festi alá egyből már Maria ( Lucia Bradford) nyitó áriájában egy-két ütemnyi idő múltával is: megfestve Amerika feketéinek megkerülhetetlen kultúráját, életzamatát. Röppennek magasba a dallamfutamok, ám közben e dallamok szövegei (Ira Gershwin) a nyomorral, nélkülözéssel csatázó rabszolga-leszármazottakról mesélnek, akik kockajátékkal ütik el estéiket a bérmunkában töltött nappalok után. Egy ilyen estébe gyalogol be Bess, és persze azonnal a meghódítás, illetve a visszahódítás céltáblájaként tündököl. Laquita Mitchell tiszta, kérlelhetetlenül előretörő szopránja képes ki is hasítani azt a teret magának, amelyre a füstös mulató férfi izzadságtól, drukkolástól sűrű terében szüksége van. Mindenki mást és másként lát ebben a Bessben: Crown (Darren K. Stokes) az ex erőszakoskodó megszerzendő zsákmányt, míg Porgy (Kenneth Overton) a bicegő mellőzött egyetlen pillanat alatt képes megtalálni Bess lelkének bejáratát. Baritonja egy  megalázott, út szélére állítottan mellőzött és leradírozhatatlanul szilaj emberről vall – nem tűr, ha csak nem a saját elhatározásából tűr.

Aztán hamar egy gyilkosság következik, a halott: a fiatal Robbins ( Taiwan Norris), a fiatal halász. Mintha Gershwin csakis azért kanyarítaná operájának történetét a halál irányába, hogy Robbins feleségének, Serenának ( Lisa Datirus) fájdalmasan szép, autentikusan afro-amerikai spirituáléjának helyet készítsen ebben a dalműben. Gershwin bravúrja, hogy a klasszikust és a népzeneként működő jazzt ösztönös könnyedséggel gyúrja egybe – IQ-t és EQ-t egyszerre, együttesen hozva mozgásba.

A „Margitszigeti” kényelmes méltósággal elterpeszkedő színpadán egy teljes zenekar Gershwint játszik. Andalító jazz ez, amely körbelengi hallgatóját – bár nem tudni hogyan. A színpad hátterében, a zenekar mögött kétembernyi  kivetítő. Ez a kivetítő maga a díszlet – igazi multifunkcionalitás. Animációk verődnek róla vissza – rajzfilmes technikákkal versenyző módon lopják ide a charlestoni kikötőváros bolondosan mélabús miliőjét.

Ebben az opera koncertben küzdelem zajlik Bessben és Bessért, Bess körül. Porgy és a kábszerárus Sporting Life (Robert Mack) között, mert Bessnek a kölcsönös, őszinte vonzalom, illetve a kábszer és a szépfiú között kell választania. Banális, szirupos történet ez így, pont egy operába illő.  Gershwinnél azonban mindkettő egyformán rabul ejt, pont annyira, mint az a fekete életforma, amelybe a bőrszínük belekényszeríti szereplőit. Porgy baritonja és Sporting Life tenorja megújuló erőkkel képesek összecsapni újra és újra. Mintha Gershwin egészen a magasban, éteri, csak a zene hangjegyei közé beírható üzenet és megfejtés gyanánt olvasható megoldást hagyna nyitva számunkra.

Bess újra elcsábul Porgy mellől, és hiába szúrja hátba Crown-t,  a lány ekkor a kábszeres Sporting Life csábításának enged, és vele megy New Yorkba. Nem szabadul itt meg igazán senki  semmitől és senkitől, mert  valakinek, valaminek mindig áldozatul esik, rabja lesz. Hosszú utakat bejárva esnek  a látszat szabadság egyik  csapdájából a másikba. Porgy kecskefogatú kordéjával Bess után indul New Yorkba.

Szabadulni akarnak ők itt mindnyájan, ám ebben a gershwini soulban, e szimfonikus jazzben senki sem tud szabadulni önerőből. Ebből a charlestoni kelepcéből  Gershwin zenéje az egyetlen egérút. Az opera koncert 12 afro-amerikai fellépője autentikusan és unikálisan világít rá erre a zenei életigazságra. És ha a szereplők áriái kétséget hagynának bennünk efelől, akkor a Magyar Állami Operaház Énekkara  James Meena vezényletével egyértelművé teszi visszavonhatatlanul: csak a gershwini jazz értelmezés zeneileg megkomponált útja vezet el a szabadság könnyedebb szintjeire.