Home / Megnéztük / “Mennyit ér meg ez neked?” – #bánkito4.nap
“Mennyit ér  meg ez neked?” – #bánkito4.nap

“Mennyit ér meg ez neked?” – #bánkito4.nap

Ezt a kérdést tette fel a negyedik nap éjszakai színházi előadásában, a CMMN SNS PRJCT-ben Raubinek Lili nekünk, nézőknek, amikor erre a darabra licitálhattunk ebben a sajátos, Molnár Csaba rendezte performansz-színházi előadásban. Avagy mennyit ér a Bánkitó neked és nekem az utolsó napon visszatekintve? Mennyit áldoznánk be érte? Ingünket? Gatyánkat?

Mindkettő igen értékes holmi lett errefelé a negyedik napra virradólag, mert a 11 fokos hajnali frissben ember legyen a talpán, aki – én nem számítok – kibírta fesztelenül dalolva rövid nadrágban. De ahol hideg van, ott pára is van, amolyan túlvilági, misztikus, amely a hajnali stégen napkeltét várót a Bánki-tó új arcával lepte meg. Egy nehezen feledhetővel. A szombat hajnali koncertek hatása nem ért véget, folytatódott a párába burkolózó vízparton, egy sehol sincs, mégis van tengerszem partján. Ez vajon mennyit ér meg a jobb híján napjait a városi beton és tégla között tengető értelmiséginek? A baráti társasággal átbulizott éjszakákból a fényre nyitni vágyó csápolónak?

fotó: Szemerei Bence

Nem lehet forintosítani. Ám elmondani sem, mert csupán csöpögős ömlengés és lavórért kiáltó érzelmi dömping lesz belőle. A Bánkitón fürödni kell, élvezni a külföldről meghívott, igényesen összeválogatott zenekarok tarkaságát. Mert a fellépők is érezték, lüktetett bennük, hogy most nem tömegélményt, hanem közösségit kaptak. Olyannyira, hogy a Slaves egyik punkja, miután az első sorban egy férfi erőszakosan nyomult egy lányra, megszakították a “Cheer Up London” számukat, és megvárták, hogy a biztonságiak kivezessék a molesztálót, majd csak ennyit mondtak: “Egy dolog miatt vagyunk itt, hogy figyeljünk egymásra!” Na, ezt csináld Bánkitó után, Hajógyári- sziget augusztusban majd!

De ahol hideg van, ott pára is van, amolyan túlvilági, misztikus, amely a hajnali stégen napkeltét várót a Bánki-tó új arcával lepte meg. Egy nehezen feledhetővel. A szombat hajnali koncertek hatása nem ért véget, folytatódott a párába burkolózó vízparton, egy sehol sincs, mégis van tengerszem partján. Ez vajon mennyit ér meg a jobb híján napjait a városi beton és tégla között tengető értelmiséginek? A baráti társasággal átbulizott éjszakákból a fényre nyitni vágyó csápolónak?

Szombaton délután ismét korrupciós szerepjáták az Ibizán: egészen komoly, vérig, de érzelmekig mindenképpen elmenő küzdelmek, egy iskolaigazgató,  aki a szellemi és ideológiai vezető szerepében is tetszelgett. Oly hatásosan, autentikusan, hogy bármelyik kőszínházi kollégája megirigyelhetné. Hiába: Magyarország belvízi közállapotai egészen beleették magukat a sejtjeinkbe. Színészmesterség vizsgának is beillett volna könnyedén a szombat délutáni szerepjáték egyik-másik megformált karaktere. Közben járó-kelő fesztiválozók, akik egyszersmind nézőivé is lesznek ennek a szerepjátéknak. Ami itt játék és önfeledt örömködés – amolyan add ki magadból azt, amitől amúgy év közben, nap, mint nap okádni tudnál – az a hétköznapjainknak a minősíthetőségen már  rég túl lévő hányadéka. Itt azonban, a tóparti Ibizán ez a lehető legaktívabb terápia és a demokratikus érzékenységünk immunitását visszaerősítő elfoglaltság. Na, ez vajon mennyit ér meg neked?

fotó: Szemerey Bence

Vajon a négy napon át tartó különböző workshopok mennyi gőzt engedtek ki? Lehet, hogy az maradt itt tó fölötti hajnali párának? Nincs itt kérem semmi “átpolitizálás”! Az efféle kibicízű,  hányaveti,  a pálya széléről odavetett megjegyzésen az egykori athéniek is jót röhögnének. Minket, a bánkitózós magyarokat meg elismerő mosollyal köszöntenék: mert a saját szánalmas közállapotaikat ily kreatívan, mobilizálóan feldolgozni tudóknak ez a kijáró minimum, valószínűleg.

És ebben a Bánkitó-létezésben az a legszebb, hogy egy hangya szellentésnyit sem tudatos, egy kicsit sem erőltetett. Mert nem is kell annak lennie, hisz anélkül is céljához ér. És nem ám az ellenzéki szájalás, hanem a gondolkodni tudás és a gondolkozni vágyás lélegzetvételhez fogható automatizmusának az igényével. Vajon ez mennyit érne H. Árpádnak, ha ugyanígy lenne képes a kommunikációjával hatni? Hülye bölcsész kérdés, sűrű elnézéseim érte: ő efféléket nem gondol, valószínűleg még a “más” állapotaiban sem. Szerintem sajnálhatja, anyway…

 Ami itt játék és önfeledt örömködés – amolyan add ki magadból azt, amitől amúgy év közben, nap, mint nap okádni tudnál – az a hétköznapjainknak a minősíthetőségen már  rég túl lévő hányadéka. Itt azonban, a tóparti Ibizán ez a lehető legaktívabb terápia és a demokratikus érzékenységünk immunitását visszaerősítő elfoglaltság. Na, ez vajon mennyit ér meg neked?

Szombat este a Polgármesteri Hivatal előtt kétszer is hatalmas sor: Ernelláék Farkaséknál. Hajdú Szabolcs drámája arról, amiben élünk. Családdráma a 2010-es évek magyar honából. Ernella és házastársa, Albert és lányuk, Laura egy évig próbáltak szerencsét Skóciában.  Az éjszaka közepén,   pénztelenül, az apától kapott egyetlen ajándékuk, a kocsijuk nélkül beállítanak Eszter nevű nővéréhez és férjéhez, Farkashoz. A Hajdu Szabolcs szövegéből készült film a Kristály Glóbuszt hozta el Karlovy Vary Nemzetközi  Filmfesztiválról néhány éve.

fotó: Szemerey Bence

Most azonban e dramatizált, 3D-s változat a maga pergően tömör, pontosan kimért, céljába találó dialógusaival, a tompára vett és ezáltal kíméletlen élességgel telibe találó játékkal szintén méltó kihívója a negyedik nap művészeti termékeinek. Nincs mit tagadni, nincs mit nagyítani, stilizálni. Csizma az asztalon: azaz itt, Magyarországon így, ilyen lelki regiszterekben és ilyen érzelmi mentalitással élünk. Elvágyunk, kolbászból valónak gondoljuk a skóciai kerítéseket, még a nővérünkét is, de legalábbis a sajátunkénál menőbbnek.

A meglepődés hasznos tud lenni, ha nem ijedünk meg a saját felnőttségünktől: Bánkitó egészen ösztönösen erre “nevel”. Holott csak bulizunk, sátrazunk, isszuk visszaváltható műanyagpohárban a közösségi SHARE-t, melynek bevétele 100%-ban a civilekhez megy.

És mindennek ellenére erre piszok sokan kíváncsiak is, és ez nem a nézőtér befogadóképességének folyománya. Az fix, hogy nem. Sokkalta inkább az alkotásban felszabaduló, nem túl kedves élmények, fájdalmak, indulatok bennünk való, jótékony helyrekerülésének vágyáé. A művészet már csak ilyen. Ahogy a kultúra is, ha épp nem kilóra és nem sógor-komaságra mérik.

fotó: Szemerey Bence

A Bánkitó Fesztivál utolsó színházi élménye a CMMN SNS PRJCT, azaz a Common Sense Project, amely a közösségi színházélményre épül. És persze hogy van benne pénz is, hiszen a végén meg lehet venni az egész előadás részleges licencét 50 évre. Akármennyiért, leginkább pedig annyiért, amennyiért az előadásba beépített árverésen elkel. Raubinek Lili és Szász Dániel ebben a közösségi színház és a kereskedelmi szemlélettel átitatott kultúripar határait súroló előadásban olyan fesztelenül játsszák közöttünk a bennfentes kívülállót és a sterilnek ható megszállottat, hogy elvarázsolódunk a színházi élmény nagyon is valóságos,  még a fikciót is felülírni képes realitásába.

…és ebben a Bánkitó-létezésben az a legszebb, hogy egy hangya szellentésnyit sem tudatos, egy kicsit sem erőltetett. Mert nem is kell annak lennie, hisz anélkül is céljához ér. És nem ám az ellenzéki szájalás, hanem a gondolkodni tudás és a gondolkozni vágyás lélegzetvételhez fogható automatizmusának az igényével.

Kalapács alá kerül egy művészeti alkotás, kiadás-bevétel rubrikába elszámoltatik ez a szombat esti, hatvan percnyi előadás. A nyolc ezernyi profit szavazás útján egy tanodához kerül, amelyik nem nyert NKA-s pályázaton. Az egyik néző közülünk jelentkezik, hogy kézbesíti az összeget az általunk közösen megszavazott műhelynek. Aztán totálisan meglepődik, mikor a két színész átnyújtja a pénzt – ezzel ér véget Martin Schick és Laura Kalauz spanyol darabja.

fotó: Szemerey Bence

A meglepődés hasznos tud lenni, ha nem ijedünk meg a saját felnőttségünktől: Bánkitó egészen ösztönösen erre “nevel”. Holott csak bulizunk, sátrazunk, isszuk visszaváltható műanyagpohárban a közösségi SHARE-t, melynek bevétele 100%-ban a civilekhez megy. Apropó: vasárnap reggel eszméltem, hogy nem tartottam meg emlékbe egy ilyen műanyagpoharat. Ezért aztán odamentem az egyik már a standját bontó ilyen söröshöz: “Vehetnék emlékbe egy ilyen poharat? – Nem tudok már adni!” Aztán odament a sörpadjain ilyen pohárból iszogató sráchoz: “ Odaadnád ennek a szerencsétlen srácnak azt a poharat, amiből iszol?” A folytatást már nem vártam meg, mert a reggeli sajtos-bundás kenyerem felé indultam a büfébe, és kínos is volt, hogy értem, “szerencsétlenért” ily áldozatot hozzon bárki is – elsomfordáltam.

Vajon a négy napon át tartó különböző workshopok mennyi gőzt engedtek ki? Lehet, hogy az maradt itt tó fölötti hajnali párának? Nincs itt kérem semmi “átpolitizálás”! Az efféle kibicízű,  hányaveti,  a pálya széléről odavetett megjegyzésen az egykori athéniek is jót röhögnének. Minket, a bánkitózós magyarokat meg elismerő mosollyal köszöntenének: mert a saját szánalmas közállapotaikat ily kreatívan, mobilizálóan feldolgozni tudóknak ez a kijáró minimum, valószínűleg.

Pár perccel később, mikor már két pofára tömöm magamba a bundás kenyeret, s közben szertepotyog róla a reszelt sajt, megáll az asztalom felett valaki, kezében egy “SHARE” feliratú műanyagpohárral: “Ki kért ilyen poharat ott az előbb?” Erre félszegen, mint a csínyt tevő nebuló, nyújtom a kezem, szaporán törölgetve körben a számról a sajtot: “Én vagyok, köszi. – 300 százért a tied!” Ez a hivatalos betétdíja, semmi túlszámlázás.

fotó: Szemerey Bence

Ám minden más itt a Bánkitón megfizethetetlen élmény! Közbeszerzésen sem beszerezhető. Mert ehhez itt kell lenni, amíg a korrupció vagy legalábbis a 4 napos Fesztivál tart!

Csatádi Gábor

“Készpénzzel? Nem! Közpénzzel!” – #bankito3.nap
“Leszakadt a kisgömböc, elkezdett gurulni…” -#bankito2.nap
Bánkitó, ami még nem készült el – #bankito1.nap

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top