Home / A függöny mögött / Interjúk / “Bennem él az az idealizmus, hogy a színház tud változtatni a társadalmon”
“Bennem él az az idealizmus, hogy a színház tud változtatni a társadalmon”

“Bennem él az az idealizmus, hogy a színház tud változtatni a társadalmon”

Ma este lesz a PanoDráma új előadásának, A csodát magunktól kell várninak a premierje a Trafóban. A PanoDráma életre hívójával, Lengyel Annával beszélgettünk az aktivizmusról, Rózsa Milánról, a színház útkereséséről és a cselekvés erejéről…

  • A PanoDráma eleve azért jött létre, hogy közéleti témákkal foglalkozzon. Mi ehhez a dokumentarista formát választottuk, azon belül is a verbatim, a szó szerinti dokumentumszínházi módszert, bár nem kizárólag csak ilyen előadásaink voltak eddig. Az aktivizmusban és a verbatim megközelítésben sok a közös vonás – a problémák javát hasonlóan látjuk Magyarországon. Az aktivisták tüntetésekkel, flashmobokkal, aláírásgyűjtésekkel, petíciókkal próbálnak változást elérni, még mi – jó értelemben véve: naivan – a színház révén igyekszünk valami hasonlót tenni. Természetesen az mindig kérdés, hogy milyen változáshoz elegendő mindez, ám bennem él az a idealizmus, hogy a színház tud változtatni a társadalmon.

Annyiban azonban van “rokonság”, hogy A Laramie-projekt is inspirált minket abban, hogy találni szerettünk volna egy magyar meleg témát. 2007-ben, az első olyan budapesti Pride felvonulás után, ahol elkezdték a Molotov-koktélozást, a kövek, a tojások hajigálását, az emberek megverését, én már tudtam, hogy szeretnék majd erről a témáról is előadást csinálni! A csodát magunktól kell várni azonban nem ez a produkció. Elsődleges témája ugyanis Milán apropóján az aktivizmus. Illetve az a kérdés, hogy mi a társadalom felelőssége abban, ha egy 26 éves ember, aki folyton helyettünk vívja harcainkat egy igazságosabb társadalomért, öngyilkos lesz?

  • A verbatim módszer hatványozottabban tud segíteni abban, hogy a színház önmagát “fölerősítve” hasson?
  • Azt gondolom, hogy igen. Erre álljon itt két, engem inspiráló példa: az egyik Peter Weiss-nek A vizsgálata, ami a frankfurti Auschwitz-per jegyzőkönyvéből készült szó szerint – ez a történelmi jelentőségű dráma meghatározó hatással volt rám a műfaj tekintetében, mivel a német múltfeldolgozás egyik mérföldköve volt. A németeknél a múltfeldolgozás eleve igényes és tiszteletet parancsoló: szembenézni a náci múlttal, és ezt a múltat nemzedékeken át nem hagyni elfelejtődni. Így, ilyen eszközökkel próbálják elkerülni azt, hogy megismétlődjön az – Európában legalábbis – korábban elképzelhetlen borzalom. Persze tudjuk, hogy vannak ott is neonácik, bár inkább a volt Kelet-Németországban, ahol nem történt meg igazán még a múltfeldolgozás. A másik, engem rendkívül inspiráló darab pedig Moisés Kaufman: A Laramie-projekt című munkája. Ez az amerikai színdarab azt az esetet dolgozza fel, amikor Matthew Shepardot, egy meleg egyetemista fiút ’98-ban meggyilkolt két hasonló korú szintén egyetemista fiú Amerikában, csak mert meleg volt. (Az azonos című film ugyancsak Kaufmanék műve – a szerk.) Ebből a darabból készítettünk szcenírozott felolvasószínházat a POSzT-on, majd aztán Pesten is nagy sikerrel. A felolvasószínházat a kritikák komplett, szokványos színházi előadásként kezelték és elemezték. Ez a dráma volt tulajdonképpen az én műfaji sorvezetőm az első verbatim színházi előadásunknál, a Szóról szóránál, amely a romagyilkosságokról szólt.

fotó: Mihalicz Máté

  • A csodát magunktól kell várninak volt már egy előbemutatója július 4-én, melyről mi magunk is tudtuk, hogy több ponton nem kész. Tudtuk, hogy bizonyos pontokon változtatnunk kell majd, amiben sokat segített számos, okos és kritikus visszajelzés. Általában sokan keresik az előadásainkat, a Szóról szórával kicsit bejártuk Európát is, de voltunk többször vidéken a produkcióinkkal, melyek nagyrészt dicsérő, sokszor lelkes kritikát kaptak. A mostani negatív visszajelzések döntően az interjúalanyoktól érkeztek, de lényegi dolgokra világítottak rá: komoly, értő, figyelmen kívül nem hagyható kritika a legtöbbje. Ilyen szempontból elég sikeresnek mondható a munkánk. Az egyik ilyen meglátás az volt, hogy nem lehet egyszerre akarni szólni Milánról, az aktivizmusról, homofóbiáról és a melegek témájáról. Ez túl sok így! Ezek egyszerre, ilyen módon nem tudnak beleférni egyetlen előadásba. Úgy döntöttünk, hogy elsősorban a meleg témát ritkítjuk, s bár szereplőink közt most is feltűnnek az LMBTQ közösség tagjai, csak annyiban maradt meg ez a sajnos Magyarországon is abszolút “égető” téma, amennyiben Milán életében is centrális téma volt. Ám az arányok megváltoztak, a hangsúly ezeknél a figuráknál is a politikai aktivizmus felé tolódott. Bízunk benne, hogy jobban a “helyére” kerül minden – meglátjuk hogyan sikerül…
  • …a kritikák egy része arról is szólt, hogy ennyire nem kéne mégsem kiteregetni Milán magánéletét…. Ám ezeket a szálakat valóban szét kellene választani? Hiszen Milán életében sem voltak szétválaszthatóak….
  • Valóban! Szcenikailag, egy színházi előadás fókuszának, tisztaságának és érthetőségének a szempontjából viszont hasznos, ha ezek szétválnak, mégis együtt, egymást erősítve tudják a maguk célját elérni. Ahogy A Laramie-projektnek sikerült megváltoztatnia a társadalmat, úgy reméli az ember a maga színházi előadásáról is, hogy egy nap tán valamelyest hatni tud a társadalomra, melyben megszületett. A ’98-as Matthew Shepard-gyilkosságot követően ugyanis a fiú szülei, Judy és Dennis létrehoztak egy alapítványt (Matthew Shepard Foundation), mely intenzíven kampányol a gyűlölet, a homofóbia ellen, fontos felvilágosító szerepet tölt be, s mellyel maguk is fantasztikusan sokat elértek. Amerikában A Laramie-projekt című darab a mai napig a második leggyakrabban játszott amerikai színdarab Thorton Wilder A mi kis városunkja után, és ez állati nagy szó. Így nem csoda, hogy döntő szerepe volt a szülők kampányának abban, hogy Barack Obama 2009-ben a homofóbiát is felvette a gyűlölet-bűncselekmények közé, mert meglepő módon az addig nem volt része a gyűlölet-bűncselekmény törvényi tényállásának.

Most szeptemberre a darab bő egyharmada változott meg szövegét tekintve. Az alaphelyzeteket, az akciók okát, a hatalomnak az adott lépésével kapcsolatos problémákat próbáltuk jobban megtámogatni: megmagyarázni például, hogy a FIDESZ-székház elfoglalását mi indokolta, mi volt a tiltakozás tárgya épp ott és épp akkor. De Kingával elmondatjuk egy “kitérőben”, hogy Venezuelában egyszer csak hogyan szakadt el a cérna. A nép sokáig szótlanul tűrte a kormány abúzusait, majd egy nap megemelték a buszjegyek árát, és amikor egy nyomornegyedben élő nő fel akart szállni, de nem tudta kifizetni a drágább jegyet, a sofőr lelökte, mire az egész busz fellázadt, az utasok kiszálltak, és felborították a buszt, másnap pedig már egész Caracas az utcán volt és tüntetett.

  • Rózsa Milán személye mint téma egyfajta itthoni példa erre?
  • Ezt azért így nem merném mondani. Annyiban azonban van “rokonság”, hogy A Laramie-projekt is inspirált minket abban, hogy találjunk egy magyar meleg témát. 2007-ben, az első olyan budapesti Pride felvonulás után, ahol elkezdték a Molotov-koktélozást, a kövek, a tojások hajigálását, az emberek megverését, én már tudtam, hogy szeretnék majd erről a témáról is előadást csinálni! A csodát magunktól kell várni azonban nem ez a produkció. Elsődleges témája ugyanis Milán apropóján az aktivizmus. Illetve az a kérdés, hogy mi a társadalom felelőssége abban, ha egy 26 éves ember, aki folyton helyettünk vívja harcainkat egy igazságosabb társadalomért, öngyilkos lesz? Ráadásul egy olyan ember, mint Milán: egy kiemelkedő intelligenciájú, okos, tehetséges, sugárzó személyiség, aki mindig békés eszközökkel próbált közeledni ellenfeleihez is, de mosolyogva válaszolt a kirakatperei bíráinak sokszor abszurd kérdéseire is. Többen is mesélték az interjúkban, hogy valahányszor Milánhoz odamentek a fidelitaszosok, az ellentüntetők, a provokátorok, ő megpróbált beszélni velük. S noha ők elsőre nem hittek benne, hogy valóban kíváncsi a véleményükre, utóbb megtapasztalták, hogy tényleg leült velük, és tényleg nyitottan hallgatta, mit látnak másképp. Halála után meg is jelent egy megemlékezés egyik ellenfele tollából, melyben az illető azt írja: “Egy világ választott el tőle. Nem értettünk mi egyet szinte semmiben, de úgy illik, hogy egy percre levegyük a kalapunkat, és kardunkkal tisztelegjünk az emléke előtt.” Semmiképp sem azt akarjuk állítani az előadással, hogy az aktivizmus okozta Milán halálát. Egyrészt sok jel utal arra, hogy bipoláris szindrómával küzdött, másrészt eleve súlyos terhek nehezedtek a vállára, például az apja öngyilkossága – ami önmagában sem egyszerűen feldolgozható trauma. Hogyan rakhattunk mégis – és ezt most direkt kérdezem többes számban, bár a Milánt én nem ismertem személyesen – mi magunk további súlyokat rá, hogy nézhettük tétlenül, hogy folyton ő vigye vásárra értünk a bőrét, hogy őt dugják fogdába, őt pereljék, őt állítsa rendszeresen pellengérre a jobboldali sajtó? Ha azokat tekintem itt releváns közösségnek, akik nem értünk egyet a rendszerrel, akik változást szeretnénk, akkor mi hogyan engedhetjük meg, hogy egy-egy 26 éves aktivista, vagy másfelől egy 84 éves valaha halálraítélt harcoljon értünk mindig? A szüleink hasonló tiltakozásaikkal a börtönt kockáztatták, a forradalomban harcolók a kivégzést is. Ma legrosszabb esetben az állását veszítheti el az ember, vagy a pályázati támogatástól esik el. Hogyan gyávulhattunk el ennyire néhány emberöltő alatt?
  • A Milán-előadás anyaggyűjtése mennyire volt “speciális”, ha tetszik, más vagy nehezebb, mint egyéb verbatimes előadásaitoké?
  • Általában az anyaggyűjtés döntő részét az interjúk teszik ki. Ebben az esetben is interjúztunk barátokkal, aktivistákkal – e kettő sokszor egybeesik ,– de olyanokkal is, akik nem ismerték  Milánt, ilyen alany volt például Mécs Imre és Magyar Fruzsina. Ugyanakkor vannak nagyon személyes viszonyok is: Nagy Szilvia, aki a Pride-ot működtető Szivárvány Alapítvány elnöke, Kalocsai Kinga és Milán édesanyja, akivel 4-5 órát töltöttünk el együtt.

fotó: Mihalicz Máté

  • …az édesanyjával mennyire volt rendhagyóan nehéz interjúzni?
  • Jól sikerült az interjú, azt hiszem. El is hangzik benne, hogy “jó a társaság”, hogy nagyon tartott tőle, de sikerült feloldanunk a szorongását. Négyen mentünk el hozzá Sopronba, csupa lány: Urbanovits Kriszta, a PanoDráma veterán színésznője; Botos Éva, akivel korábban még csak egyszer dolgoztunk együtt egy még nem verbatim produkciónkban, és Garai Judit az egyik társvezetőm Hárs Anna mellett és én. A beszélgetés jól sikerült, de az előadás sajnos kicsit feldúlta Milán édesanyját. Annak ellenére, hogy mint mindenkivel, vele is jóváhagyattuk saját szövegeit, sőt, neki előre elmondtunk minden olyan szöveget, mely esetleg váratlan vagy sokkoló lehet számára. Egyébként egy-egy ellentmondásos szöveghelyet  sok vita előzött meg a csapatban, hiszen először került egymással szembe a dokumentarista és a kegyeleti szempont.
  • Milánt egész közelről viszonylag szűk közösség ismerte: 500-600 ember napi, heti, havi szinten. Amikor egy előadás premier plánban – bár elvonatkoztatva -, őt teszi a középpontba, akkor ez a fajta “belterjesség” a darab építkezése szempontjából mennyire tud működőképesen hatni, vagy éppen mennyire gátolja,  blokkolja azt, aki életében sosem hallott még Milánról?

A magyar színház a berlini fal leomlása előtt híres volt az összekacsintásokról, a sorok közötti olvasásról: miközben cenzúra volt, a legjobb színházak mégis folyton arról beszéltek, ami épp az országban folyt, akár még egy kaposvári Mizantrópban vagy egy Éjjeli menedékhelyben is. A nagy szabadságban aztán kicsit elveszítettük az irányt, s a kétezres évek első évtizedében igencsak elhanyagoltuk az épp akut társadalmi problémákat a színpadon – persze tisztelet a kivételnek. Aztán ez megváltozott.

  • Természetesen nem volt célunk a belterjesség, amennyire jelen volt tehát a júliusi munkabemutatón, az hiba volt. Elsősorban az enyém. Rosszul mértem föl, hogy milyen előzetes tudást feltételezhetünk a nézőről. A trafós közönségről persze azt nem lehet feltételezni, hogy semmilyen tudása ne lenne a témáról. Mégis az anyagnak épp ezeket a részeit próbáljuk jobban artikulálni, a “kívülálló” néző számára is érthetővé tenni. Most szeptemberre a darab bő egyharmada változott meg szövegét tekintve. Az alaphelyzeteket, az akciók okát, a hatalomnak az adott lépésével kapcsolatos problémákat próbáltuk jobban megtámogatni: megmagyarázni például, hogy a FIDESZ-székház elfoglalását mi indokolta, mi volt a tiltakozás tárgya épp ott és akkor. Például Kingával elmondatjuk egy “kitérőben”, hogy Venezuelában egyszer csak hogyan szakadt el a cérna. A nép sokáig szótlanul tűrte a kormány abúzusait, majd egy nap megemelték a buszjegyek árát, és amikor egy nyomornegyedben élő nő fel akart szállni, de nem tudta kifizetni a drágább jegyet, a sofőr lelökte, mire az egész busz fellázadt, az utasok kiszálltak, és felborították a buszt, másnap pedig már egész Caracas az utcán volt és tüntetett.
  • Amikor PanoDrámát elindítottad volt egy afféle szándékotok is, hogy a verbatim színházzal egyben a színház “hatásmechanizmusát” is felerősítsétek?
  • Mindenképpen! Ennek a módszernek páratlanul erős a közvetlensége. A Szóról szóra volt az első verbatim előadásunk, a romagyilkosságokról. Revelatív élmény volt a kutatás – s mert nem mi írjuk, talán szabad mondanom – és a szöveg is az. Vagyis az interjúalanyaink azok. A gyilkosságok idején egyre kevésbé értettem, hogyhogy nem téma a színpadon az a fokú rasszizmus, amely ide vezet. Hogyan lehet úgy játszani a nagyszerű Csehov vagy Shakespeare előadásokat, hogy közben nem veszünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlik? Később szerencsére született néhány darab a témában, de én tudtam, hogy a bennem akkor már évek óta érő dologról nagyon közvetlenül szeretnék beszélni. S ebben rejlik a szöveg ereje, hiszen ezek az interjúalanyok kis vidéki falvakban, jobbára szörnyű nyomorban élnek, s így már első mondataik megteremtik azt a Trafó-néző számára is ismeretlen világot, amelynek néprajzos akár egész életét szenteli. Vagyis még ha az előadás nem is tetszik annyira, a néző mindenképp felvilágosultabban távozik. Másfelől Parti Nagy Lajos, aki eljött a Szóról szóra premierjére, fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy ez a számára és a legtöbb magyar számára korábban ismeretlen műfaj leveszi az író válláról azt a terhet, hogy azonnal kelljen reagálnia egy fontos társadalmi eseményre. A verbatim tud rögtön reagálni, hiszen az írott anyagot maga az élet adja, az író meg majd ráér tíz év múlva megírni drámáját.

fotó: Mihalicz Máté

  • Akkor színház a színház – mindenféle jelzők nélkül –, ha rögtön tud reagálni? Szerinted lételeme a színháznak az azonnali reagálás?
  • Ez jó kérdés! Elfogadom a színház sokszínűségét: szívesen bemegyek egy kiváló szórakoztató komédiára vagy egy könnyed musicalre, ha az az előadás olyan színvonalú. Sosem mondanám, hogy az ilyen előadásoknak ne lenne létjogosultsága. Olyan színháznak viszont, amelyik azt állítja magáról, hogy a társadalmi kérdésekre reflektál és korszerű, kortárs – nemcsak színpadi eszközeiben, hanem témáiban, problémafelvetéseiben is –, reagálnia kell a környezetének ezekre a történéseire. Nem feltétlenül rögtön előadással, akár lehet releváns reakció egy drámapályázat kiírása a témában. Vagy csinálhat felolvasószínházat. Vagy közösségi projektet. Le lehet menni ezekbe a falvakba, ahogy mondjuk Horgas Péter és Szemere Kata Tarnabodra vagy Feuer Yvette Bódvalenkére. A színháznak, a művészetnek számtalan eszköze van, amely segít a megértésben.

De ahogy ott, úgy nálunk is felmerül a probléma, amit az angol úgy fogalmaz: “preaching to the choir”, vagyis a kórusnak prédikálunk. Annak, aki már úgyis meg van térítve, aki egyébként is azt gondolja, amit mi. Mert aki a Trafóba jön színházba, az az esetek 90%-ában úgyis antirasszista, kikéri magának a homofóbiát, és pont olyan rendszerkritikus, mint te vagy én. Jogos ilyenkor a felvetés, hogy mit akarunk akkor elérni?

  • Egyébként egy szórakoztató darab is nagyon gyorsan képes reagálni….
  • Igen,  effélékre azonban csak komédiával nemigen tudsz reagálni. A magyar színház a berlini fal leomlása előtt híres volt az összekacsintásokról, a sorok közötti olvasásról: miközben cenzúra volt, a legjobb színházak mégis folyton arról beszéltek, ami épp az országban folyt: akár még egy kaposvári Mizantrópban vagy egy Éjjeli menedékhelyben is. A nagy szabadságban aztán kicsit elveszítettük az irányt, s a kétezres évek első évtizedében igencsak elhanyagoltuk az épp akut társadalmi problémákat a színpadon – persze tisztelet a kivételnek. Aztán ez megváltozott. A Katona például nagyon sokat foglalkozik a legaktuálisabb témákkal. De ahogy ott, úgy nálunk is felmerül a probléma, amit az angol úgy fogalmaz: “preaching to the choir”, vagyis a kórusnak prédikálunk. Annak, aki már úgyis meg van térítve, aki egyébként is azt gondolja, amit mi. Mert aki a Trafóba jön színházba, az az esetek 90%-ában úgyis antirasszista, kikéri magának a homofóbiát, és pont olyan rendszerkritikus, mint te vagy én. Jogos ilyenkor a felvetés, hogy mit akarunk akkor elérni? Új bemutatónkkal szeptemberben például azt, hogy egy kicsit valamennyien komolyabban vegyük Milán tanítását: “Felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy jogegyenlőtlenség van, arra, hogy a homofóbia még mindig létezik, hogy LMBT embereket diszkriminálnak, és hogy ők nem élhetnek teljes életet: ez a felvonulásnak az igazi célja. De a csodát magunktól kell várni.”

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top