Home / Megnéztük / Szakrális a szakrálissal: Koncz Zsuzsa a zsinagógában koncertezett
Szakrális a szakrálissal: Koncz Zsuzsa a zsinagógában koncertezett

Szakrális a szakrálissal: Koncz Zsuzsa a zsinagógában koncertezett

A beharangozóban azt írtam, hogy “Közép-Európa legnagyobb működő zsinagógája a Zsidó Kulturális Fesztivál idejére hirtelen és zökkenőmentesen átváltozik koncertteremmé. Ritka lenyűgöző koncertteremmé.
Olyanná, ahol szakrális találkozik a könnyűvel, ahol az évszázados tekintélyt nemhogy nem rombolják a komoly vagy vidám dallamok, de inkább erősítik.“ Nos, Koncz Zsuzsa olyan példátlan és művészi színvonalát folyamatosan emelő karriert tudhat maga mögött – és reméljük, maga előtt is még –, hogy itt a szakrális egy másféle szakrálissal találkozott, egybeolvadtak, és utánozhatatlanul sikeres egységet hoztak létre.

Fél órával a koncert előtt a sor a Wesselényi utcában, a zsinagóga mögötti udvarig állt. Koncz Zsuzsa koncertjein mindig sor áll, és mindig telt ház van, akárhol is énekel: Sportarénában, kultúrházban, Müpában, Néprajzi Múzeumban, vagy mint most, zsinagógában. Ami nem is új helyszín neki, hiszen nemrég a felújított szegedi zsinagógában adott koncertet. A siker nem kérdés.

fotó: Szentgyörgyi Ákos

Azaz valahol mégiscsak kérdés. Ez a törékeny nő, akin mintha nem fogna az idő, 1963-ban tiniként feláll a színpadra, és azóta nem jön le onnan. Nem tartott szünetet, nem rendezett visszatérést. Hova tért volna vissza, ha el se ment? S miközben más korabeli sztárok időnként eljárnak vidéki haknikra elénekelni félévszázados dalaikat, Koncz Zsuzsa nemcsak koncertezik, hanem folyamatosan alkot is. Több mint 40 lemezt adott ki, a magyar zenei élet krémjével dolgozik, zene és szöveg minősége tökéletes összhangban – főleg, miután sokszor József Attila, Kanyádi Sándor, Ady Endre, illetve a kortárs költők közül Erdős Virág vagy Karafiáth Orsolya szövegeit zenésíti meg. A legutóbbi két évben két vadonatúj albuma jelent meg, igencsak sokatmondó dalokkal, s már a címek is ütősek: Tündérország, majd a Vadvilág. A sportarénát 11 alkalommal töltötte meg, ez egyetlen más magyar szólóénekesnőnek még csak megközelítőleg sem sikerült. Hasonlították Joan Baezhez, Juliette Grecóhoz, de Koncz Zsuzsa összehasonlíthatatlan. Ha nem magyarul énekelne, világsztár lenne. De mi tudjuk, hogy ő tényleg világsztár, s az már a világ baja, ha nem tud erről.

2010 óta lényegébe száműzték a tévéből, nem hallani rádióban, nincs és sosem volt benne showműsorokban meg bulvárlapokban: soha nem adta el méltóságát a népszerűségért, s bebizonyította, hogy méltósággal is lehet népszerűnek lenni. Percek alatt olyan baráti, már-már intim hangulatot teremt közönségével, hogy úgy érezzük, mintha az otthonában ülnénk. Mondhatni erre azt, hogy évtizedek alatt összeszoktak, de Koncz Zsuzsa koncertjei nem nyugdíjasklubok. Természetesen sokan vannak, akik a kezdetektől kísérik, ellenben meglepően sok huszon- és harmincéves is ott van, akiket megfogott az állandóság és megújulás csakis nála tetten érhető páratlan keveréke, a jelenre azonnal reflektáló dalszövegek, de olyan szövegek is, amelyek 40 éve állják az idő próbáját, és – sajnos – nem tompul a mondanivalójuk.

A hatalmas zsinagóga zsúfolásig megtelt, mondta is Heisler András Mazsihisz-elnök, hogy ritka látvány ez, majd Farkasházy Réka úgy konferálta fel a művésznőt, mint a fesztivál egyik csúcspontját. Azt hiszem, tévedett. Bár számos fantasztikus előadást láthatott és láthat a közönség a Zsidó Kulturális Fesztiválon, Koncz Zsuzsa nem volt az egyik csúcspont.
Ő a csúcspont volt.

A régi dalokból összerakott egyveleg csak a közönség bemelegítésére szólt, aztán zömében a legutóbbi két lemezéről énekelte gyorsan népszerűvé vált új dalait, amelyek egyre sötétebbek, súlyosabbak, akárcsak a Harry Potter-regények. A közönséggel beszélgetve elmondta: megkérdezték tőle, miért lett legújabb lemezének címe az, hogy Vadvilág, mire visszakérdezett: miért, hát nem az?

De az. Nagyon is az. Koncz Zsuzsa dalai valóban felérnek egy Orbán-ellenes tüntetéssel – mint azt korábban az Index írta –, de a szomorú jelen konstatálása mellett – Vadvilág, Tündérország (mely magával harcol és nyugalmat nem talál), Történelmi lecke fiúknak, Sírva vígad a magyar, meg főleg a Mi lett belőled – olyan dalokat is elénekel, amelyek vígaszt hoznak: Ez nem a valóság, Ne mondd, hogy nincs remény, na meg hogy “lesznek majd szebb napjaink”.
– Csak megérjük – suttogja bele a mikrofonba és összekacsint közönségével, mi meg mosolygunk, holott tudjuk, jó eséllyel nem érjük meg.

fotó: Szentgyörgyi Ákos

De annak nagyon örülünk, hogy ezt a koncertet megértük, s miután a végén elhangzik a himnusszá magasztosult két megszokott záródal, hazafelé azon töprengünk, vajon nyílni fog-e még a sárga rózsa, és tényleg, miért hagytuk, hogy így legyen?! Hogy játéka legyünk mindenféle szélnek… És felsejlik még a legújabb album címadó dalának egyik sora: “ingoványos vad világ, gyáván elveszítünk szabadság.”
Ez már nem is dal.

Ez már a magyar társadalom pontos diagnózisa, s a kórkép súlyos. De talán még megmenthető.

Marton Levente

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top