Vagy ha épp nincs is? Talán pont akkor, és pont úgy van és létezik leginkább… Ezt a teológus mondatja velem, de Éric-Emmanuel Schmitt: Le Visiteur-ját látva a Rózsavölgyi Szalonban sem gondolom ezt másként.  A Császi Ádám rendezte kortárs francia darab itthoni ősbemutatója telis-tele van nüansznyi finomságokkal – még ha a bemutatóra a koherens, szándékolt rendezői ív még nem is  tud átsütni rajta teljesen – ahhoz, hogy az egyszerre létfilozófiai- és tézisdrámát lélekig ható személyességgel tapintható közelségbe hozza.
Erre az évadra a Szalon tere az átalakítások után még inkább otthonossá, az intim közelséget evidensebben megteremtővé vált, holott ebben eddig sem volt túl sok lemaradása. Mi, nézők együtt, jobban rálátva a játéktérre most csak még jobban érezzük: mi is játszók és szereplők vagyunk: egyenrangú alkotói és résztvevői az épp nézett előadásnak. Személyes közegben lehet személyesen, lehelet finomságokat is átvéve igazán magunkévá tenni azt, aminek épp “csak” a  nézői vagyunk.

fotó: Éder Vera

Személyes történet kapcsán, mint amilyen a Le Visiteur (Az Ismeretlen) is, ez a fajta pozíció elengedhetetlen is. Dr. Sigmund Freud (Fodor Tamás) épp nyilatkozatot fogalmaz az 1938-as ausztriai Anschluss-t követően arról, hogy a Gestapo mily “jól, barátságosan” bánik a világhírű pszichiáterrel és családjával. Megírni valamit jól, amit nem tartunk igaznak, ám a történelmi “kényszer” és az életben maradás erőlteti ránk, szinte hiábavalóan lehetetlen. Nem megy, hiába, nincs miért erőltetni. Fodor Tamás is csak küzd és küzd és küzd. Tollát igazgatja, rázogatja, melyből már az első percek után nemcsak egy megöregedett tudós rigolyáit, hanem az igazságérzet zsigeri tiltakozását is érezni. Érezni, mert ha csupán látnánk ezt, akkor talán az értelmünket sem győzné meg a már a halállal is barátkozó tudós-lélekbúvár hezitálása.

…akár tézisdrámának “kijáró” giccsbe is fordulhatna a drámai ív, ám a rendező nagyon finom hozzáértéssel elkerüli ezt, bár a találkozás összevibráló erejét, meghatározó erejét sem domborítja eléggé, ezért gyakran fragmentumaira  esik ez a darab – de ebben a részeire esettségben is ott van az a lehelet finom építkezés: a hinni akarok, a hinnem kell mindenáronjának  a kényszerítő ereje.

Gesztusaiban megmutatkozik az értelmiségnek a rúgkapálása egy olyan megszálló hatalommal szemben, amely minden területi hódítása mellett leginkább az emberi lelkekben képes a maga ártó térnyerését véghez vinni. A náci Németország totalitárius benyomulása ellen a  tollával küszködő Freud igazi csatát vív. Nem az a kérdés, hogy a Fürer vagy Sigmund nyer-e. Azt már tudjuk, lejátszott meccs. Fodor Tamás mégis a maga rigolyáiba menekülő terapeutaként nyerésre áll. Sőt, minden látszólagos náci térnyerés ellenére érezni játékából: ti, nácik, rég elvesztettetek bárminemű háborút.
Akkor is, ha Freud lánya (Sztarenki Dóra) szelíd, kérlelhetetlen konoksággal, tagmondatról tagmondatra diktálja apja papírjára és elméjébe a kényszerből és látszatból leírandó sorokat. Az értelem és az értelmet érzelemmel is legyőzni akaró páros labdaadogatásának a játéka kettejüké. Sztarenki Dóra finom makacssága, szeretve is kérlelhetetlen nógatása szinte hozzásimul Freud lényéhez. Mint támasztó karó a kultúrnövényhez. “Papa, írd alá, írd alá!” Párosuk együttes, egymást kiegészítő játékából szavak nélkül is süt: a fasiszta rezsimnek itt nem oszthatnak lapot, még akkor sem, ha a nyilatkozat mégis aláíródna a bécsi, nagynevű pszichiáter tollával.
fotó: Éder Vera
Játékukból ragyog az értelem, a humanizmus győzelme, holott csak ketten vannak ebben a aprólékos gonddal, biedermeier bútorokkal berendezett bécsi szalonokat megidéző orvosi rendelőben (díszlet: Enyvvári Péter). Császi Ádám hatalmas szabad teret ad kettejük páros játékának, hogy a nézőkig érjen az az általuk így gurított finom intenzitás, mely pont így, ezáltal talál nálunk célba, és válhat feléjük “visszaguríthatóvá”. Átadhatóvá az, hogy a kormányon lévő náci hatalom eszeveszett propagandájának csakis az egyéni létezés képes egyedül a fékje lenni.

Két gyermeki lélek találkozása, két hinni akaróé és hinni tudóé. Ismeretlen elmeháborodott, aki lélek mélyére látó vízióival téveszti meg az öreg Sigmundot? Vagy maga a Jóisten, akit a lélekbúvár már megrögzött ateistaként hol kezelni, hol elűzni kíván, és akit már ötéves gyerekként kizárt végleg az életéből? Két egyenrangú gyermek játszik egymással, a hitető és a hinni akaró. Mint pillangók “kergetik” egymást. Gyermekké lesznek ebben a találkozásban egymás számára. Nyitottak egymásra, nyitottak önmagukra.

Holott a rájuk törő Gestapo-tiszt (Varga Ádám) piperkőc felvágóssággal  és ellentmondást nem tűrő, a “hatalom mindent, mindig gátlástalanul megtehet” habitussal viharzik be az öreg Freud rendelőjébe. Parancsol, Freud lányát kihallgatásra viszi, fölényeskedik, mert most, az Anschluss után nekik áll a zászló. Ám csak addig, amíg Freud blöffjére fel nem ül, és el nem hiszi zsidó származását. Varga Ádám ettől visszavedlik fülét-farkát behúzó, megszeppent kisiskolássá. Fölényeskedő hatalmi gőg nyergében ülő bábból, emberré válik:  megtört, megértésre vágyó, gyámoltalan gyermek lesz egy öldöklőből. Elbukik a hatalom, mint Dániel próféta cseréplábakon álló óriása.

fotó: Éder Vera

Mert hát itt az igazi óriás az az Ismeretlen (Sütő András), aki kifogástalan, fekete öltönyös, keménykalapos, sétapálcás eleganciával (jelmez: Maskovits Krisztina) a függöny mögül belép a lányát a Gestapotól visszaváró Freud rendelőjébe. Két gyermeki lélek találkozása, két hinni akaróé és hinni tudóé. Ismeretlen elmeháborodott, aki lélek mélyére látó vízióival téveszti meg az öreg Sigmundot? Vagy maga az a Jóisten, akit a lélekbúvár, megrögzött ateistaként, hol kezelni, hol elűzni kíván, és akit már ötéves gyerekként kizárt végleg az életéből? Két egyenrangú gyermek játszik egymással, a hitető és a hinni akaró. Mint pillangók “kergetik” egymást. Gyermekké lesznek ebben a találkozásban egymás számára. Nyitottak egymásra, nyitottak önmagukra.
És itt, ezen a ponton akár tézisdrámának “kijáró” giccsbe is fordulhatna a drámai ív, ám a rendező nagyon finom hozzáértéssel elkerüli ezt, bár a találkozás összevibráló erejét, meghatározó erejét sem domborítja eléggé, ezért gyakran fragmentumaira  esik ez a darab – de ebben a részeire esettségben is ott van az a lehelet finom építkezés: a hinni akarok, a hinnem kell mindenáronjának  kényszerítő ereje. Sütő Andrásnak talán a legnehezebb karakter “jutott”: megmutatni, hogy az Isten a legnagyobb gyerek, és az igazi gyerekben mindig az Isten néz ránk vissza. Nehéz még belaknia karakterét úgy, hogy mindez a tehetségének megfelelően át is izzhasson a játékán, de ez valószínűleg 5-6 előadás után már sikerül neki – ehhez nem is férhet kétség.

Parancsol, Freud lányát kihallgatásra viszi, fölényeskedik, mert most, az Anschluss után nekik áll a zászló. Ám csak addig, amíg Freud blöffjére fel nem ül, és el nem hiszi zsidó származását. Varga Ádám ettől visszavedlik fülét-farkát behúzó, megszeppent kisiskolássá. Fölényeskedő hatalmi gőg “nyergében ülő” bábból emberré, megtört, megértésre vágyó, gyámoltalan gyermek lesz egy öldöklőből. Elbukik a hatalom, mint Dániel próféta cseréplábakon álló óriása.

Élni, szeretni, hinni és dacolni mindeközben azzal, ami ezeknek ellene tör. Mindezekről Éric-Emmanuel Schmitt szinte borotvaélen táncolva beszél, elkerülve a csöpögősség és a létfilózófiai magasröptűségből adódó elvieskedő, életidegen szárazságot. A darab magyar nyelvű változatát elismerés illeti (dramaturg: Ugrai István), Oláh Krisztina nyersfordításából készült, nyelvezete egyszerre személyesen intim és a filozófiai regisztereket is e személyességen át képes megszólaltatni.

fotó: Éder Vera

Az Istent kézzel megfogni akaró dr. Freud mellől aztán, amilyen hirtelen oda, úgy el is lép az Ismeretlen. Császi Ádám rendezésében ez a darab ennek a teremtői találkozásnak a szenzibilis lenyomata, még akkor is, ha ez a találkozás és ennek a találkozásnak jól tetten érhető íve még csak a nyomaiban, részleteiben állt össze a premierre. Ám az Ismeretlen, úgy az Isten sem reked kívül. Sőt, Császi Ádám szerint: minél inkább távolítanánk magunktól Istent, az Ismeretlent, annál közelebb kerülünk őhozzá.