Home / Megnéztük / “Ezeknek nincs is pénzük?!”
“Ezeknek nincs is pénzük?!”

“Ezeknek nincs is pénzük?!”

Ám ez itt a kölcsön-szobalányon kívül nem lep meg senkit. Pénz nincs, de odavizionált, nemeseknek járó luxus  annál inkább. Valójában csak a gatyából kilógó ülepek vannak errefelé. Az Orlai Produkció és a Szentendrei Teátrum új, közös bemutatójának, a Novák Eszter rendezte Vőlegénynek minden sora mai. Pedig egy századnyi és egy szecessziónyi idő választ el tőle. Mégis a jól eladható burleszk az előre kiszámítható poénjai ellenére is élesen bevilágítja ezt a mai magyar ezredforduló utáni valóságot.

Nincs se pénz, se posztó ebben a budapesti bérlakásban, csak nagyravágyás, urizálás,  az viszont annyi, hogy árulni lehetne – még meg is lehetne belőle gazdagodni, ki tudj’. Kopottas fehérségű falak, jobb napokat látott bútorzat, polgári enteriőrt majmolni akaró hangulat (díszlet: Valcz Gábor). Vagy még pontosabban: ennek a hangulatnak is leginkább a hiánya van csak jelen. És persze a család eladósorban lévő lánya, Kornélia (Kovács Patrícia), akinek Gyengusné (Gecse Noémi) sebtiben kerít is egy snájdig kérőt, mi az neki, csekélység. Rudi (Szabó-Kimmel Tamás), a fogorvos tanonc még aznap délután tiszteletét is teszi  Kornélkáéknál.

fotó: Takács Attila

Hát épp ez az, épp ezt nem kellene. Vagyis lehet, miért is ne! Ha azonban többnek akarunk látszani társadalmilag, vagyonbélileg, mint amik és ahol vagyunk, akkor az délutánnyi teázás maga lesz a hegyomlás méretű, leküzdhetetlen akadály. Mert hát semmi sincs. Nincs teáskészlet, nem áll hegyekben a frissen sütött sütemény – hisz kenyérre, rezsire is alig jut -, nincsen szobalány sem, pedig hát, kérem, az ilyen nincstelen, ám annál jobban felvágni vágyó házaknál így dukál! Sebaj, mindig mindent kölcsön lehet kérni. Egy délutánnyi szemfényvesztésért, a vőlegény becserkészéséért semmi sem túl drága.

…nehéz, magas mércét állított akaratán kívül Szabó-Kimmel Tamásnak Kovács Patrícia: az egyszerre naivan őszinte és az önérzetes kivagyiság zseniálisan kidekázott keverékét. Hisz ez a dráma olyan, mint a szegény Lázár példázata: egy X-et leírva a két főszereplő az önmagához képest ellentétes oldalon találja majd magát a végére.

Így lesz hatalmas burleszkké az előadás első része, amelyben kisebb-nagyobb szerepekben sziporkázó pontossággal, jól eltalált arányérzékkel helyt is áll mindenki. Hömpölyög felénk e komédia egyszerre összjátéknak és egyéni “szálaknak” kedvező jeleneteinek  egymást is túllicitálni képes sora. A folytonosan a kincseit elzáró szekrényeinek a “kulcsocskáit” kereső Anya (Takács Kati), akinek a jajveszékelésein nemcsak a hasunkat fogjuk , hanem önkéntelenül is bepillantást kapunk abba a hamisítatlan magyar dzsentri sorsba, amely hologramként belénk ég. Nem baj, mert mi nevetünk, tudunk nevetni magunkon, a mindig mindent másoktól összekérincsélő mentalitásunkon. Ezek mi vagyunk.

fotó: Takács Attila

Ahogy a kedves Papa (Gazsó György), a kivagyi, urizáló házaló, aki csak a felesége zaciba vitt brosstűiből képes ideig-óráig a lóversenyezésre magának pénzt előteremteni. Gazsó György a Papa magát katonatisztnek képzelő,  csetlő-botló, nagyzoló, a szavakat és a kifejezéseket rosszul használó figurája által magasztosul előttünk a komédia koronázatlan királyává. Szánalmasságán sírunk és nevetünk, mert saját szánalmasságunk jut eszünkbe, az a sírni és nevetni való.

De csak nyugalom, mert Rudi sem jobb a Deákné vásznánál. Nagyvilági ficsúr kívánna lenni, ám az asztal alatt köpdösi, tisztítja cipőjét, két pofára és marok számra tömi magába a teadélután süteményeit, gyümölcseit. És ahogy e habzsolásán Takács Kati meg tud rökönyödni lányos anyaként – attól csak még kicsinyesebb és röhejesebb lesz ez az ipari méretekben tenyésző észjátszás a valóságos és az odahazudott világ  között.

Így lesz hatalmas burleszkké az előadás első része, amelyben kisebb-nagyobb szerepekben sziporkázó pontossággal, jól eltalált arányérzékkel helyt is áll mindenki. Hömpölyög felénk e komédia egyszerre összjátéknak és egyéni “szálaknak” kedvező jeleneteinek  egymást is túllicitálni képes sora. A folytonosan a kincseit elzáró szekrényeinek a “kulcsocskáit” kereső Anya (Takács Kati), akinek a jajveszékelésein nemcsak a hasunkat fogjuk , hanem önkéntelenül is bepillantást kapunk abba a hamisítatlan magyar dzsentri sorsba, amely hologramként belénk ég. Nem baj, mert mi nevetünk, tudunk nevetni magunkon, a mindig mindent másoktól összekérincsélő mentalitásunkon. Ezek mi vagyunk.

Mert természetesen itt a szerelem,  a boldog párra találás még hírből sem számít. Nem, hisz ezek nem krajcárosítható fogalmak ebben a Magyarország-miliőben. Mindaddig, míg az úri illemet félretéve Kornélia föl nem keresi rendelőjében a fogorvos tanoncot, Rudit. Azt is csak azért, hogy figyelmeztesse: nincs is neki semmiféle hozománya, Rudit a Kornélia kedves édesapja csak be kívánja csapni. Kovács Patrícia páratlanul tehetséges remeklésbe kezd. Egyszerre komikus és tragikus önvallomásából megérezni a serdülőkor szeretetre vágyását, a nyiladozó, jogos önérzetet, és persze azt a jó magyar hánykolódást, az alul-  és a felülértékelődés végletei között csapongó magyar sorsot, amelyet talán Szép Ernő leginkább  szeretett volna megmutatni ebben a játékban.

fotó: Szokodi Bea

Így nehéz, magas mércét állított akaratán kívül Szabó-Kimmel Tamásnak Kovács Patrícia: az egyszerre naivan őszinte és az önérzetes kivagyiság zseniálisan kidekázott keverékét. Hisz ez a dráma olyan, mint a szegény Lázár példázata: egy X-et leírva a két főszereplő az önmagához képest ellentétes oldalon találja majd magát a végére.

…Mariska, Kornél testvére “hídként” egyensúlyozik, moderál a szerelmesek és a szülők között, az csak még inkább jótékonyan emeli ennek a az “életre-halálra” menő tragikomédiának azt a belső izzását, centrifugális erejét, mely erő, izzás nélkül ez a Szép Ernő-darab csak a falusi művelődési házak félhomálya számára lenne előadható. Pont ugyanilyen jól eltalált a másik Kornél-testvér megfelelni, alkalmazkodni és a saját hangját, énjét megtalálni vágyó Zolikája, mert az ő játéka nélkül is elbillenne  ez az ily módon remekül “kiegyensúlyozott” előadás.

Szabó-Kimmel Tamás gyerekesen röhejes Rudijának csak sokára tudjuk elhinni, hogy a mindenkit palira és kilóra megvenni akaró sármőr mögött egyetlen nőért hevülő, érte élete egészét áldozni kész gavallér lakik. Amíg ugyanez Kovács Patrícia Kornéljának játszi könnyedséggel, hatalmas, zsigerből előhozott tehetséggel megy.

Novák Eszter ösztönös, jól eltalált arányokkal építi e két főszereplő köré a többiek pontos, örömből és tehetségből táplálkozó karakterjátékait. Ahogy Mariska (Tóth Ildikó), Kornél testvére “hídként” egyensúlyozik, moderál a szerelmesek és a szülők között, az csak még inkább jótékonyan emeli ennek a az “életre-halálra” menő tragikomédiának azt a belső izzását, centrifugális erejét, mely erő, izzás nélkül ez a Szép Ernő-darab csak a falusi művelődési házak félhomálya számára lenne előadható. Pont ugyanilyen jól eltalált a másik Kornél-testvér megfelelni, alkalmazkodni és a saját hangját, énjét megtalálni vágyó Zolikája (Hevesi László), mert az ő játéka nélkül is elbillenne  ez az ily módon remekül “kiegyensúlyozott” előadás.

fotó: Takács Attila

Ez a Szép Ernő-szöveg Kárpáti Péter dramaturg-munkájának köszönhetően – bár hosszúnak, és főleg a második részben végeérhetetlenül körülményeskedőnek tetszik – nagyon múlt századfordulós és nagyon mai is. Olyan, melyből kitetszik: ezek mi vagyunk. Mi, magyarok, gyógyíthatatlanul röhejes, szánalmas urizálók, akik lelküket is eladnák pusztán úri huncutságból, a csak azért is attitűdjükből következőleg.

És ha egy ily módon, ilyen szellemben dramatizált szöveg és Novák Eszter találkoznak, akkor az pont olyat eredményez, és pont annyira átfedni képes egymást, mint a “kölcsönkért” szobalány, Pendzsi (Ladányi Juli). Gyermeki őszinteséggel, visszafoghatatlan szókimondással itt és most, 2017-ben játszódóvá teszi ezt a szecessziós, klasszikus Szép Ernő komédiát.  Azzá, melyben megkerülhetetlen e két mondat: “Ezeknek nincs is pénzük?!” és az “Ezek itt mind boldogtalanok!”

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top