A Hold és én

Aki útnak indul, az utazni akar. Utazni, ám nem feltétlenül csak a külső, hanem a saját életének belső tereiben is. A távolságot legyőzni lelkének szomszédos, egymástól sokszor elzárt területei között. Vajdai Vilmos a TÁP-os csapatával Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének a színpadi adaptációja révén öt órányi előadással kényelmes, kalandos, ráérősen tömény utazásra hív. A regényolvasat épp oly autentikus, új formákat, kereteket teremtő, és ezekkel aztán gyermekien játékba kezdő, mint az 1937-ben publikált próza.

Szolgai utánzást keresni, nagyítóval kezünkben megfeleltetésről megfeleltetésre haladni ezen előadás kapcsán kár. Eszeveszett tévút. És szerencsére az ilyenfajta “tévútra” vezetés elkerülésében készséggel segít akár már  az előadás játékideje is a maga 300 percnyi hosszával. Itt el kell veszni. El, időben és térben. Elhagyni a könyvet a bejáratnál, vagy még jobb odahaza hagyni a polcon. A Trafó zsúfolásig megtelt nézőterén sötét lesz, kezdődik az előadás. Kezdődik, mégis továbbra is sötét marad. Tapogatózunk. Gálffi László  2002-es Utas és holdvilág hangjátékából ismert hangján  kezd elmesélődni  a történet.

Tapogatózunk a füleinkkel. Mint megannyi kéz: mélyednek a hangár méretű térbe a hallójárataink. E tökéletes, kézenfekvő, ám mégis oly ritkán használt fogással vet, hajít bele Vajdai Vilmos  ebbe a Szerb Antal-i színházának a létezésébe. Mert itt valami totálisan másra,  abszolúte más eszközökre van szüksége a rendezőnek és a nézőnek is ahhoz, hogy mély, meghatározó köze lehessen ehhez a kamaszkori nosztalgia talaján felépülő szerbi katedrálishoz.

Aztán fény árad, kivilágosodik  a játéktér, melyben hatalmas, fehér, egymás mögött sorakozó keretek, rajtuk kifeszített tüll – vetítővászon gyanánt (díszlet:Horváth Jenny). A második és harmadik “sor” keretei mozgathatók, összezárhatók-szétnyithatók. Lelkünk szintjei, bugyrai, melyek egyikéből a másikába könnyedén eljuthatni. Mélyrétegek, énünk, belső létezésünk mélyrétegei. Mintha a rendezés szándékosan, előre ellenünk szövetkező módon ki akarná húzni alólunk a megszokott nézői, befogadói “mankóinkat”.

Olyan, mint egy delírium, egy utazást útjára indító látomás, amelyben a múlt-jelen-jövő kronológia sorrendje egymásba csorog. Próbára vagyunk téve. Mert bár mindez hosszúra hagyott,  monotóniába süllyesztően terjedelmes –  mint befogadó – nem tudok csak a szándékoltságra, a megszokott nézői szokásaim előre megfontolt szétbombázására gondolni.

Pedig első ránézésre mindent meghagy abból, amit Szerb Antal regényéből már baráti ismerősökként üdvözölhetünk. Minimálisnak mondható, ám annál nagyobb arányérzékről, műgondról és egyáltalán nem erőszakos átszabásról árulkodik az a dramaturgiai (Bíró Bence) bíbelődés, amit ezen a jó háromszáz oldalas regényátiraton (Turai Tamás) elkövettek. Mert ez a TÁP-os úttörőnek számító produkció nem is ilyen szöveggondozási bravúrokkal kíván elemi erejű “újat” adni. Vagy nem csak azzal.

A hangjáték mondódik vissza: playblackszerűen a 2002-es hangjáték színészhangjai alá mai TÁP Színház színészei tátognak. Vajdai Vilmos olcsón akarta tán megúszni? Sorvezetőt keresett, mert talán sejtette, hogy azokat a színészi orgánumokat, és az ezen orgánumokban rejlő jelenlétet nem tudja majd úgysem überelni? Korántsem hinném. Ismét ki akart zökkenteni, és ilyen módon valami “összművészeti nirvanába” beletaszítani. Vetít (videolátvány: Juhász András, filmes vetítés Papp Bojána, Pálos György), animál, videoinstalál (videó: Bartha Máté, Horesnyi Máté, Huszár Dániel, Nagy Gergő, Varga Vince és a MOME Média Intézetének hallgatói: Halák László András, Kovács Dorottya, Lődi Áron, Maruscsák Dávid, Szatmári Bendegúz, Válics Péter) ezekre a tüllökre az előadás, tágítva a teret, az értelmünk, a “mindennapi” befogadásunk tereit. Mégsem lesz ezáltal mindez a színház kereteit szétfeszítő, túllépő és maga mögött hagyó.

Ez a playbackszerű működtetése az előadásnak értelmezhető egyfajta utaztatásként is: miközben végigrobogunk a történeten a maga lineáris sorrendisége szerint, azalatt egyre mélyebbre jutunk a megértésben. Azaz a történet elmesélés horizontálisnak is felfogható síkja mellett, ez a fajta videoanimáció és playblack atmoszféra és előadásmód képes létrehívni azt a bizonyos, mélyüléshez elengedhetetlen vertikális síkot is.

Inkább mindez finom szabadsággal segíti – a jól, arányosan adagolt léptékeknek  köszönhetően – a klasszikus színészi játékot.   A főszereplőnk, Mihály (Laboda Kornél) és Erzsi (Törőcsik Franciska) Bodó Viktor és Ónodi Eszter hangja a holdfény teremtette árnyjátékban meséli el bevezetésként a nászút előtti történéseket: Tamás halálát, az Erzsivel való találkozást és az Évával való szakítást – egy vaságyon ülve. Olyan, mint egy delírium, egy utazást útjára indító látomás, amelyben a múlt-jelen-jövő kronológia sorrendje egymásba csorog. Próbára vagyunk téve. Mert bár mindez hosszúra hagyott,  monotóniába süllyesztően terjedelmes –  mint befogadó – nem tudok csak a szándékoltságra, a megszokott nézői szokásaim előre megfontolt szétbombázására gondolni.

Ez a playbackszerű működtetése az előadásnak értelmezhető egyfajta utaztatásként is: miközben végigrobogunk a történeten a maga lineáris sorrendisége szerint, azalatt egyre mélyebbre jutunk a megértésben. Azaz a történet elmesélés horizontálisnak is felfogható síkja mellett, ez a fajta videoanimáció és playblack atmoszféra és előadásmód képes létrehívni azt a bizonyos, mélyüléshez elengedhetetlen vertikális síkot is.

És nem is igazán tudjuk eldönteni, hogy mit élvezünk jobban: azt, hogy Vajdai Vilmos a csapatával igazi, negyed napját a színházban töltő nézőt faragott belőlünk észrevétlenül és fájdalommentesen (igaz a Trafó székeinek keménységét megéreztük rendesen), vagy inkább azt, hogy Szerb Antalt, a misztikust adta vissza számunkra olvasatuk. Vagy leginkább azt élveztük, hogy utaztunk, hogy egy előadás utaztatni képes bennünket lelkünk egymásból nyíló rétegeinek a legmélyére. De azt hiszem, ez az eksztravagáns monstre mégis leginkább a regény záró sorait képes 80 év távlatából is iszonyatos erővel aktivizálni: “ha az ember él, még mindig történhet valami”. És ez aztán nem semmi…

Ervin (Horkay Barnabás) és Mihály kolostorbeli beszélgetésénél mégis érezni, hogy a színészi játék ütemének érdemes mindig nagyobb hangsúly adni  a playbackkel szemben. Mert bár az előadás ütemezése láthatja ennek a “kárát”, mégis utólag képes ez a lelassítás a maga jelenlét teremtésével tovább erősíteni az előadás egészét.  Az előadás harmadik részében Laboda Kornél és Török Franciska Mihályának és Erzsijének színészi intenzitása, a szkeccsszerű mozgással (Hegymegi Máté) és a playback-szöveg ütemével párosulva – pazar egységet tudott alkotni.

Ez a játék emblematikussá képes válni a Kapa-Mucsi Zoltán hangján “megszólaló” Welheim Rudi (Egger Géza) higanymozgást is könnyedén kenterbe verő figurájában, miközben az etruszk halálkultuszról tart gyorstalpalónak beillő kiselőadást.. Épp ilyen a második részben Erzsi és Sári (Háda Fruzsina) Szeretneki János (Hegymegi Máté) szexuális teljesítményét kiveséző páros jelenete is: a playback és az egyéni játék színe és intenzitása együtt, egymást erősítve képes célba érni ebben a TÁP teremtette, zászlóvivő, “összművészeti nirvánának” számító előadásban.

A harmadik részre az egész játéktér egyetlen nagy táblaként takartatódik el, megszűnik az eddig mozgatható paravánokkal felosztható tér. Ezen az egyetlen nagy táblán jó néhány “ablak” nyílik. Filmkockák, melyekben filmszalagként “vetítődnek”, sorjáznak, rohannak a végkifejletük felé az események. Ám mi nem sietünk, minden múló jelenet után egyre inkább késleltetnénk az előadás haladását, mert egyre jobban élvezzük ezt a TÁP alkotta, műfajt teremtő színpadi adaptációt.

És nem is igazán tudjuk eldönteni, hogy mit élvezünk jobban: azt, hogy Vajdai Vilmos a csapatával igazi, negyed napját a színházban töltő nézőt faragott belőlünk észrevétlenül és fájdalommentesen (igaz a Trafó székeinek keménységét megéreztük rendesen), vagy inkább azt, hogy Szerb Antalt, a misztikust adta vissza számunkra olvasatuk. Vagy leginkább azt élveztük, hogy utaztunk, hogy egy előadás utaztatni képes bennünket lelkünk egymásból nyíló rétegeinek a legmélyére. De azt hiszem, ez az eksztravagáns monstre mégis leginkább a regény záró sorait képes 80 év távlatából is iszonyatos erővel aktivizálni: “ha az ember él, még mindig történhet valami”. És ez aztán nem semmi…