Home / Megnéztük / Na, most mi lesz? – SZÍNHÁZAK ÉJSZAKÁJA 2017
Na, most mi lesz? – SZÍNHÁZAK ÉJSZAKÁJA 2017

Na, most mi lesz? – SZÍNHÁZAK ÉJSZAKÁJA 2017

A Színházak Éjszakája minden évad elején (immáron hatodszorra) lehetőséget ad a budapesti színházak és a nézők számára, hogy az év közben nem létező platformokon keresztül is találkozzanak. Ezt a platformot pedig minden színház a maga módján fel is használja arra, hogy kiemelje sajátosságait, és az egyébként futó előadások mellett új formában mutatkozzon be a közönsége előtt.

Ilyenkor úgy érezheti az ember, hogy arcot kapott a nézőtéri masszában, hiszen a negyedik fal mindkét oldaláról egy közösség tagjaiként tekintünk egymásra. Akár egy fesztiválon, amelyben felülíródnak a klasszikus színházi szerepkörök, a szerep és a néző helyett a színész találkozik a nézővel. A nézői perspektíva számtalan elfojtással jár, hiszen viszonylag szűk keretek közé szorítkozik a mi kommunikációnk. Tapsra és a nevetésre, meg persze azokra a kommentárokra, amelyek félhangosan elhangoznak a nézőtéren, majd az előadás utáni kibeszélésre, amelyeken persze csak mi nézők veszünk részt. De ezen az éjszakán a közösségi élmény a hosszú sorban állás, a karszalagok megvásárlása és sorszámok levadászása miatt még erősebb.

Egérfogó háromszor – Katona József Színház

https://www.facebook.com/katona.budapest/videos/10159293558210384/ – Katona 360°

Ha meglátunk egy koponyát a színpadon, akkor az Hamlet. Ha pedig Hamlet van a színpadon, akkor a színház van a színpadon, ars poetica és hitvallás. Erről talán még csak nem is Shakespeare tehet, mi tettük azzá, ami: a színház és színjáték lényegének szimbólumává. Nos, ha ennek a darabnak a kulcsjelenetét kiosztják három meghatározó fiatal rendezőnek, hogy pusztán a játék kedvéért vigyék színre Magyarország egyik legmeghatározóbb színházának deszkáin… már az ötlet maga rengeteg kérdést vet fel, ami órákon át kellemes gondolkozásra kínál alapot a színházszerető  és arról gondolkodni vágyó alanyoknak, még mielőtt egyáltalán felgördülne a függöny. Ezek után  pedig úgy ülhet tűkön a Katona nézőterének bordó székein, hogy csak ennyi jár a fejében: Na, most mi lesz? Ehhez pedig még hozzájárult, hogy a Katona 360°-os kamerával élőben közvetítette mindezt a Facebookon. Persze a színházak épületeinek bejárása és a nyílt próbák is izgalmasak tudnak lenni, de azok talán energiatakarékosabb megoldások, mint amit a Katona József Színház vállalt ezzel a programmal. A Hamlet híres jelenetének megrendezéséhez láthatóan semmilyen megkötést nem kaptak a rendezők, pusztán annyi volt, hogy a társulat tagjait sorsolásos úton osztják szét.

Bár mindhárom rendező saját stílusában valósította meg a feladatot, csak ha a másfél órát egyben értelmezzük, sejthetünk meg valamit arról, mi is ma a színház kis hazánkban. Egyiküktől sem kapunk kiáltványt, nem állítanak semmit, nincs erős meggyőződésük arról, hogyan kell. Kérdeznek, keresnek és gondolkodtatnak. Nem félnek hibázni, mert ez a kísérletezés velejárója, ebbe belefut az ember. Inkább legyen bátor, mint határozott. Arról már persze több az elképzelés, hogy hogyan nem kellene, vagy hogyan lehet rosszul csinálni, az effélét pedig kíméletlenül teszik közröhej tárgyává. És milyen jól esik felnagyítva és iszonyatosan pontos paródiákban viszontlátni azt, amit kritizálunk máskor. Emellett kitágítják a színházcsinálás lényegéről való elmélkedést, és tágabb értelmezésben  a performanciát, a mindenféle előadó művészetet helyezik nagyító alá. Fontos kérdés például az öncélúság jelenléte, és hogy mi szól a nézőknek? Mi az illúzió, meddig kell torzítani a valóságot, hogy egy idealizált kép táruljon a befogadó elé (itt lép képbe a film és a televíziózás világa)?

Fehér Balázs Benő nyitja a sort, szórakoztató talkshowt kapunk, persze kellő iróniával fűszerezve. Így a titkos csel nyilvános és vállalt megaláztatássá alakul, ahol Hamlet szándéka kicsit sincs leplezve, és nem is csak mostohaapja felé irányul: ugyanúgy kap Ophelia, Polonius és még a néző is. A színésztársaság játéka itt olyan idegen a hamleti síktól, hogy akaratlanul is Kosztya kudarcba fulladó rendezői debütálása jut az ember eszébe a Sirályból. Efféle kérdéseken gondolkozom: valóban ilyen idegen, művészkedő maszlag lenne ma a színház? A valóságsók és folytatásos napi sorozatok világában az idegen elem? Hiszen erre van igény, nem? Szórakoztatás kell, meg üres, energiatúltengésben szenvedő show műsorok?

Székely Kriszta maga válik Hamletté, aki a szakmát csalja kelepcébe. Széles és részletes kontextusba helyezi a jelenetet és a drámát magát (Simson családtól, a klingon nyelven át az Oroszlánkirályig felvonultatva a hamletiádák sorát),miközben pedig eljátszatja színészeivel a színjátszás múltját és jelenét. Így történhet meg, hogy teátrális fekete-fehér filmek stílusának Gertud-Claudius (továbbiakban Gertudius) párosa végignézi a  fizikai színházi előadást, majd ez utóbbiból kiválva egy újabb Gertrudius figyeli a szociális színházra hajazó jelenetet (vagy az aluljárók életét magát, ami így megfigyelő által válik színházi aktussá, erre is látok rációt). Akinek pedig van rá vágya, figyelheti a sorokban ülő szakmabelieket, ki feszeng a székében, mikor épp az ő területe lesz okos paródia áldozata.

Itt egy hosszas, kihangosított átdíszletezést nézhetünk végig nyílt színen, valamit, amit amúgy nem lenne szabad, mert lebukik a Mikulás, és oda az illúzió. Ez a hangulat pedig a zárójelenetben is meghatározó. A két flitteres, színes-szagos, stílus- és jelmezparádé után  szinte üres színpadot kapunk fekete ruhás színészekkel, akiken filccel felfirkantott névtáblák jelzik a szerepeket.

Ha pedig Hamlet van a színpadon, akkor a színház van a színpadon, ars poetica és hitvallás. Erről talán még csak nem is Shakespeare tehet, mi tettük azzá, ami: a színház és színjáték lényegének szimbólumává. Nos, ha ennek a darabnak a kulcsjelenetét kiosztják három meghatározó fiatal rendezőnek, hogy pusztán a játék kedvéért vigyék színre Magyarország egyik legmeghatározóbb színházának deszkáin… már az ötlet maga rengeteg kérdést vet fel, ami órákon át kellemes gondolkozásra kínál alapot a színházszerető  és arról gondolkodni vágyó alanyoknak, még mielőtt egyáltalán felgördülne a függöny. Ezek után  pedig úgy ülhet tűkön a Katona nézőterének bordó székein, hogy csak ennyi jár a fejében: Na, most mi lesz?

Kovács D. Dániel jelenete egységes stílussal dolgozik, egy filmforgatás szuper totálját látjuk, rohangáló világosítókkal. Ő meg is mozgatja a színpadon található 360°-os kamerát, és ha elfogadjuk, hogy ez a kis oszlop, tetején ufó-gömbbel a néző maga, akkor bizony őt is megragadja, és mindig pont oda tartja, ahova figyelnie kell. Mi, “igazi” nézők, viszont látjuk a kamut, a gagyit és a nevetségeset, hogy a zuhogó esőben, villámok között üvöltő női Hamlet, akinek a szél olykor arcába fújja a haját – valójában egy csúnya pólós csaj, akire vizet sprickolnak, valami kartonnal legyezik tiszta erőből, és közben rázzák a ledlapokat a tökéletes összhatás érdekében. Vajon kisebb a produkció értéke, ha látjuk a nem igaz voltát? Át van verve a kedves néző? Csalás áldozatai leszünk, ha ámulunk a show-n és a hatáson, hagyjuk, hogy letaglózzon az illúzió, amit épp ezért kreálnak? A művészet egyfajta megvezetés a hatás érdekében?

Nyilvános munkarendi- és vezetői értekezlet – Örkény István Színház

Az Örkény István Színház programszándékát alapvetően nagyon díjazom, hiszen  erős őszinteség és nyitottság van benne az emberek felé, színpadra téve viszont mindez  nagyon kétes gesztussá válik. Hiszen ez egy munkamegbeszélés, ami talán érdekes számunkra is, de semmiképpen sem alkalmas a kommunikációra, bármennyire is igyekeztek ezt lehetővé tenni. Mácsai Pál próbált minden erejével magyarázatot adni a megszólalásokra, hogy a nézők ne maradjanak kirekesztve a folyamatból, ami  értékelendő gesztus azonban kissé ellentmondásos. Hiszen a színpadra tett munkarendi megbeszélés önmagát akadályozza, egyszerűen a nyilvánosságra, a befogadókra való odafigyeléstől nehezebben megy a munka, ha pedig nem megy olyan jól a munka, akkor az kevésbé izgalmas, hiszen nem ismerjük meg a maga valóságában. Természetesen mindenki elmosolyodott az igazgató zavarából adódó vicceken, de ez leginkább azok számára volt érdekes, akik vágytak találkozni a színpadi szerepekből kilépő közszereplők személyével. Mindemellett az elhangzott kulissza titkok arra világítottak rá, hogy a színház és annak fenntartása is komoly és nehéz munka, ami önmagában nem új dolog. Mindez talán annak is köszönhető, hogy  a publikum valódi bevonzása nem tudott megvalósulni. A színpadon maradt a színház, a nézőtéren pedig a nézők, a fórum helyzet nem jött létre, amiből valódi találkozás születhetett volna.

fotó: Horváth Judit

Nyúl Péter 18+ – Budapest Bábszínház

Több bábszínházat követelek a felnőtteknek! Szerintem a Dumaszínházon vagy L’art pour l’art esteken is csodaszámba megy, hogy ilyen önfeledten kacagjon a felnőtt közönség, önmagáról megfeledkezve, nagyon is felnőtt vicceken, mégis gyermeki szabadsággal és ujjongással.

Az előadás lényege egyszerűen megfogalmazható: egy alapvetően klasszikus paravános bábmese, cuki, kicsit nagymamaszagú nyuszibábokkal, csupán annyi különbséggel, hogy erre a bő órára nincsenek szabályok. Azt az elvetemültséget, amit egy bábszínész képes produkálni a próbaterem biztonságában, most reflektorfényben figyelheti a publikum. Aki találkozott már bábszínésszel civilben, az tudja, de aki nem, annak elárulom: van az a furcsa szokás, hogy ha egy bábos kezébe kerül két tárgy /plüss/báb/stb., amelyeket animálni kezd, akkor rövid időn belül ez a két “figura” nos…khhm…coitálni fog. Nos, az efféle szabadság most nem maradt privát titok.

fotó: Éder Vera

Ugyanakkor korántsem arról volt szó, hogy ízléstelen altesti humorral teletömünk egy mesét, oszt’ jól van! Nagyon jó érzékkel lett felnőttesre fűszerezve Nyúl Péter és Gergelyfi bácsi harca az óriás cukkinikért. Csipetnyi horror, egy kiskanál trágárság, leheletnyi vidéki valóság, és hopp, már készen is vagyunk, fogyasszák egészséggel. Sokszor még csak  változtatni sem kellett az eredeti szövegen, pusztán a közönség összetétele többletjelentéssel ruházta fel az amúgy ártalmatlan mondatokat. Főhősünk egy kis bojtos farkú nyuszika, aki Márkus Sándor által életre keltve ezúttal egy élvhajhász, az evésért mániákusan rajongó, erotomán hedonista (karakterében kicsit Stewie-ra hasonlít a Family guy c. sorozatból). A produkció másik ragyogó gyöngyszeme a Pallai Mara által alakított mesélő, aki vérbeli úrinő, csak történetesen egy esti mese elmondása alatt pofátlanul leissza magát, gondolkodás nélkül szürcsölve unikumot, pezsgőt, viszkit, és még ki tudja, mit.

A Budapest Bábszínház nagy port kavaró logócseréje mellett (helyett) ideje egy kis figyelmet szentelni annak, mit is jelent a zászlójukra tűzött mottó: A báb nem korosztály, hanem műfaj. Nem szeretnék messzire menő következtetéseket levonni ebből az egy estéből, de ha megtartják azt az energiát, amivel fejest ugrottak az évadba, és ugyanezt az örömöt és lelkesedést láthatjuk a továbbiakban (és bizony a kisebbeknek szánt előadásoknál is minimum erre a fordulatszámra lenne szükség), akkor kíváncsian veszem utamat a Vörösmarty utca irányába.

Trömböczy Napsugár – Kabdebon Dominik

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top