Home / A függöny mögött / Interjúk / “Egyre szorosabb párbeszédben kell lennünk a közönségünkkel!”
“Egyre szorosabb párbeszédben kell lennünk a közönségünkkel!”

“Egyre szorosabb párbeszédben kell lennünk a közönségünkkel!”

A Trafó új igazgatójával, korábbi művészeti vezetőjével, Barda Beával beszélgettünk a kezdetekről, meghatározó élményekről, liftekről, TAO-ról és a párbeszéd fontosságáról…

  • Mi volt az első Trafóhoz köthető élményed?
  • Ez még nem is a Trafóban, hanem a Petőfi Csarnokban volt egy DV8 kapcsán.  Talán valamikor ‘93-94 tálján ehetett – ekkor még lehetett zugplakátozni. Tele volt a város a plakátjaikkal – egy meztelen idős nő profilból. Teljesen meglepődtem azon, hogy “jé, ezt is, így is lehet!” Nagyon furcsa, rendhagyó időszak volt ez akkor…- szerintem még azt se nagyon sejtettem,  mi az, hogy DV8 Szerintem azt tudhattam csak, mi az, hogy “kortárs tánc” – akkor lehettek Magyarországon másodszor talán. Elmentem az előadásukra, és bár már nincsenek róla konkrét emlékeim,  annyi azonban megmaradt, hogy nagyon erősen hatott az ott és akkor rám.
  • Ezek után hogy kanyarodtak a dolgaid mégis a Trafó irányába?
  • Ez a Trafó-dolog tök furcsa, mert akkor még nem is volt “Trafó”, csak a híre terjedt – és már ekkor azt éreztem, hogy milyen “klassz” is lenne itt dolgozni. Hivatalosan 2006 elejétől, de külsősként tulajdonképpen már az indulás óta dolgozom itt. Aztán az évek során volt egy olyan időszak is, amikor nem szerettem volna itt dolgozni, de ez az időszak  elmúlt. (nevet)

…de igazából ez nem egy én-, hanem egy mi-projekt, amit vagy közösen csinálunk, vagy nincs értelme…- és nem is lehet ezt másként csinálni, azt gondolom. Mert az csak egy pontig fontos, hogy egy valaki lásson fantáziát egy projektben,  rögtön utána máris az lesz a fontos, hogy ezt közösen megbeszéljük és meg is valósíthassuk aztán. Ebben a történetben nincsenek “én”-ek, hanem csak “mi”-k vannak!

  • A 2000-es évek első évtizedében mi volt az, ami azt mondatta veled: “én itt szeretnék, itt akarok dolgozni!”?
  • Így van, ahogy mondod: ez az “akarás” mozgat, munkál bennem a Trafóval kapcsolatban, mert ugyanakkor nem biztos, hogy mindig szeretek, szeretnék is itt dolgozi. (jóízűen kacag)

fotó: Mihalicz Máté

  • Mi miatt lehet vajon benned ez a “nem mindig szeretek, szeretnék” itt dolgozni”?
  • Sok mindenből eredhet ez: benne lehetnek ebben a nemszeretem munkák is, benne lehet a munka mennyisége is, vagy akár az is, hogy az ember azt gondolja időnként: meg kellene próbálni mást, másokkal. Mindezek mellett viszont azt is érzem, gondolom eközben, hogy hál’ Istennek nem uncsi ez a munka, mert mindig valami új, más is egyben. Ezek aztán persze ciklikusan váltakoznak, csak ha az embernek épp már a 47. pályázatot kell megírnia, akkor – gondolhatod – már egészen másképp látja azt, amit nyilvánvaló, hogy szeret, élvez!
  • …azért erről a mennyiségi tényezőről – hisz művészeti vezetőként te hoztad, szoktattad, vonzottad ide a programjaitok java részét – te magad is “tehetsz, nem? (nevet)
  • …de igazából ez nem egy én-, hanem egy mi-projekt, amit vagy közösen csinálunk, vagy nincs értelme…- és nem is lehet ezt másként csinálni, azt gondolom. Mert az csak egy pontig fontos, hogy egy valaki lásson fantáziát egy projektben,  rögtön utána máris az lesz a fontos, hogy ezt közösen megbeszéljük és meg is valósíthassuk aztán. Ebben a történetben nincsenek “én”-ek, hanem csak “mi”-k vannak!

…19 évvel ezelőtt az úgy volt, hogy nekem mondta valaki: – gondolom annak a valakinek is egy másik valaki mondhatta – “húúú, jön egy újcirkusz, fantasztikus lesz, és azt meg kell nézni, el kell hívni!” Valószínűleg azt se tudhattam akkor, hogy mi az az újcirkusz, és miért fantasztikus – de elhittem! Akkor, ezekből adódóan, még könnyebb volt: akkor még elhitték az emberek valamiről, hogy jó, amiről mi azt mondtuk: jó! Most már, azt gondolom, hogy ez nem a hiten múlik. Ha azt mondanám most: jön egy fantasztikus argentin társulat– az nagyon kevés! Abból a “fantasztikusból”nagyon sok mindent meg kell mutatni ma már. Mint egy hagymáról: nagyon sok héjat kell lehántani és felkínálni, hogy az emberek kapcsolódni tudjanak hozzá. És hogy mit szeretnek? Szeretik az újcirkuszt – bár mára már nagyon széles spektrum az, amit újcirkusznak hívunk -, ám még pontosabban: nekünk  kell tudni elérni azt a közönséget, amelyik pont ezt a “húúúháá”-t szereti az újcirkuszban, és ez rengeteg munka. Illetve megtalálni azt a közönséget is, amelyik viszont már azt az újcirkuszt szereti, amelyik már kísérletezőbb. Kísérletezik tárgyakkal, képekkel, szinte mindennel, amivel csak lehet…

  • Gondolom, hogy akkor ebből a “mi”-ből adódhatott az is, hogy akkor közülünk valaki pályázza meg a Trafó megüresedő igazgatói posztját, hogy ne külsős jöjjön ebbe a “mi”be, nem?
  • Nem teljesen, mert azt a fene sem tudta, hogy senki más nem fog pályázni. Azt gondoltuk, hogy van egy csapat – amiben persze időnként vannak változó tagok –, akikkel ezt a 19 évnyi múltat mindenképpen jó lenne így folytatni. Mert mindenkit nagyon megviselt, amikor öt évvel ezelőtt volt az a bizonyos első, második, harmadik fordulós huzavona…- ezt semmiképpen sem szerettük volna újra átélni. Másfelől abban is biztosak voltunk és hittünk, hogy ez az irány, amit eddig képviseltünk, az jó és vállalható. Persze másrészről – és ezt már többször, máshol is elmondtam – nem biztos, hogy az az egyetlen jó irány, amit és ahogy mi itt csinálunk, csináltunk. Mert nem az a fontos, hogy mi mit és hogy szeretünk, gondolunk ebben a történetben. Az a fontos, hogy a néző mit szeretne, mit nem szeretne látni! A mi egyéni ízlésünknél sokkal fontosabb az, hogy folyamatosan szondázzuk azt,  hogyan reagálnak a nézők. Ez nem jelenti azt, hogy a nézői ízlést kell szolgálni, mert azt gondoljuk, van egy “oktatási” feladatunk is. Ám mégiscsak ebből a nézőkkel folytatott “párbeszédből” derül ki az, hogy merre megyünk, merre kell mennünk.

fotó: Mihalicz Máté

  • A 19 év ismeretében: mit szeret, mi az, amiért idejön a néző a Trafóba?
  • Ez egy jó és különös kérdés, mert 19 évvel ezelőtt az úgy volt, hogy nekem mondta valaki: – gondolom annak a valakinek is egy másik valaki mondhatta – “húúú, jön egy újcirkusz, fantasztikus lesz, és azt meg kell nézni, el kell hívni!” Valószínűleg azt se tudhattam akkor, hogy mi az az újcirkusz, és miért fantasztikus – de elhittem! Akkor, ezekből adódóan, még könnyebb volt: akkor még elhitték az emberek valamiről, hogy jó, amiről mi azt mondtuk: jó! Most már, azt gondolom, hogy ez nem a hiten múlik. Ha azt mondanám most: jön egy fantasztikus argentin társulat– az nagyon kevés! Abból a “fantasztikusból”nagyon sok mindent meg kell mutatni ma már. Mint egy hagymáról: nagyon sok héjat kell lehántani és felkínálni, hogy az emberek kapcsolódni tudjanak hozzá. És hogy mit szeretnek? Szeretik az újcirkuszt – bár mára már nagyon széles spektrum az, amit újcirkusznak hívunk -, ám még pontosabban: nekünk  kell tudni elérni azt a közönséget, amelyik pont ezt a “húúúháá”-t szereti az újcirkuszban, és ez rengeteg munka. Illetve megtalálni azt a közönséget is, amelyik viszont már azt az újcirkuszt szereti, amelyik már kísérletezőbb. Kísérletezik tárgyakkal, képekkel, szinte mindennel, amivel csak lehet…
  • …hiszen ma már a Müpában is nézhet újcirkuszt…
  • Igen, pontosan. A Müpában persze egy kicsit más vagy másfajta újcirkuszt lát. Mint ahogy a 200% táncsorozatunk előadásaihoz mérhetőeket is meg tud ma már máshol is nézni. De ugyanakkor persze azt is gondolom, hogy mára ezeknek a társulatoknak némelyike annyira professzionálissá lett, hogy igenis menjen a Müpába, hogy ott minél több ember meg tudja nézni egyszerre, és így többekhez eljuthasson. És lehet, hogy most nekünk fontosabb megmutatnunk azokat a dolgokat, melyek kísérletezőbbek, innovatívabbak, picit “kortársabbak” talán… Ezek viszont már nem  annyira műfaj specifikusak, nem egyértelműen csak tánc vagy “csak” színház, mert ezek az előbb említett kísérletezőbb dolgok most már valahol ezek között a műfajok között kavarognak.

Ez az egész építkezés arról szól majd, hogy a közönséggel jobb legyen a kapcsolatunk. Nagyobbá válik a nézőforgalmi tér: könnyebb, kényelmesebb lesz jegyet venni, ruhatárba menni. Nem biztos, hogy mindenkinek ott, abban a pici kávézóban, a kávéházi asztaloknál kell beszélgetve szorongania. Mert ezt akkor egy nagyobb, kényelmesebb térben lehet majd megtenni. Plusz –  mindez itt kapcsolódik az akadálymentesítéshez is: ki lesz alakítva egy mozgássérült mellékhelyiség is. Mert a mostani vécéink az említettek miatt sajnos megközelíthetetlenek, ezért  ha kerekesszékkel közlekedő színészek léptek fel eddig – és jó néhány ilyen előadásuk van egy-egy évadban -, akkor számukra a ház elé mindig mobil vécét kellett rendelni.

  • Ha már az előbb idelépett hozzánk Vörös Róbert, és viccesen liftépítést említett. Mi is van ezzel a lifttel? (mosolyog)
  • Nagyon nagy problémája ennek az épületnek, hogy nem akadálymentesített, és nagyon nehezen lesz akadálymentes. Ha kerekesszékkel akarnál bejutni a nagyterembe, akkor van öt lépcső a bejáratáig, aztán van másik öt lépcső a nagyterem ajtajánál, ami bevisz/levisz a nagyterembe. Ezért a nagyterem utcai bejáratához előadás előtt kiviszünk egy rámpát – és betoljuk a nézőt, elvisszük a rámpát. Majd előadás végén megint kivisszük, kitoljuk a nézőnket. Erre is vannak már megoldási terveink: szeretnénk, ha meg lehetne emelni az utcaszintet, és akkor simán be tudna gurulni az, aki kerekesszékkel érkezik. Vagy ott van a 70 személyes Klubunk, vagy az emeleti stúdiónk, ahová sajnos egy elektromos kerekesszéket nem lehet levinni, mert annyira szűk a lépcső, hogy a széket emelők nem férnek el a kerekesszékkel, sajnálatosan. Az a terv, hogy jövő nyáron majd beépül ez a parkoló, ahol most ülünk, és….
  • …az nem úgy volt, hogy most szeptemberre el is készül majd?
  • Igen, de van egy bürokratikus labirintus, amiben nagyon könnyű eltévedni, hosszúak a határidők… Minket pedig szorít az évad: május végéig előadások vannak, és szeptember elejétől már ismét előadások vannak. Tehát van három hónap, amikor le lehet és le is kell bonyolítani ezt az építkezést. Sajnos a folyamat elején egy kicsit megcsúsztunk – nem biztos, hogy mi –, a tervezés, a különböző engedélyek, egyebek, és akkor ezért azt kellett mondanunk, hogy ezt most akkor már nem lehet. Mert jó esetben csak szeptember nincs, rossz esetben viszont október sincs – ez viszont nagyon komoly kiesést jelentett volna. Ezért most az a terv: – mivel már minden szükséges papír megvan – 2018. május 31-én vége lesz az évadnak, és június elsejével elkezdődhet az építkezés, elkezdődhet valami más…

fotó: Mihalicz Máté

  • Ennek a bővítésnek, építkezésnek mi lesz majd az igazán lényegi, átütő ereje?
  • Ez az egész építkezés arról szól majd, hogy a közönséggel jobb legyen a kapcsolatunk. Nagyobbá válik a nézőforgalmi tér: könnyebb, kényelmesebb lesz jegyet venni, ruhatárba menni. Nem biztos, hogy mindenkinek ott, abban a pici kávézóban, a kávéházi asztaloknál kell beszélgetve szorongania. Mert ezt akkor egy nagyobb, kényelmesebb térben lehet majd megtenni. Plusz –  mindez itt kapcsolódik az akadálymentesítéshez is: ki lesz alakítva egy mozgássérült mellékhelyiség is. Mert a mostani vécéink az említettek miatt sajnos megközelíthetetlenek, ezért  ha kerekesszékkel közlekedő színészek léptek fel eddig – és jó néhány ilyen előadásuk van egy-egy évadban -, akkor számukra a ház elé mindig mobil vécét kellett rendelni.
  • Az elmúlt 20 év távlatából: a financiális nehézségek mennyire jelentenek időről időre gondot?
  • Ez egy ciklikusan ismétlődő kihívás: mi az előadó-művészeti törvény alapján ugyanabban a kategóriában vagyunk, mint a többi budapesti kőszínházi játszóhely a Vígszínháztól a József Attila Színházig. Azaz: ugyanolyan mechanizmusok, szabályok szerint kapjuk a támogatásokat az államtól, illetve az önkormányzattól. Minket is éppúgy érint ez a TAO-támogatásos rendszer, ami bizonyos színházaknak biztosan nagyon jó, egyébként ki is ne örülne, ha befolyik hozzá pénz. Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt a fajta támogatást a nettó jegybevételek arányában kellene megkapnia a színházaknak. A mi finanszírozásunk (alulról felfelé, bal kézzel kopog az asztalon) jó, persze sietve teszem hozzá: lehetne több, mert lehetne, lenne is még mire elkölteni, mire fordítani. A nehézséget az adja mégis, hogy a társulatok, amelyeket gyakran hajt az idő, a pályáztatási rendszernek való megfelelési kényszer, de a közönségük is, hogy évről évre új produkciókat hozzanak létre -,  ezért azt várják tőlünk és a befogadó helyektől általában –, hogy egyre nagyobb mértékben vegyünk részt a produkciókban – és erre nem mindig vagyunk képesek. Mi minden produkciónak praktikusan coproducerei vagyunk. Néha mi magunk is meglepődünk, hogy mennyibe kerül egy előadás:  ha valami technikailag igényesebb, ha többen szerepelnek benne, akkor az fajlagosan többe is fog kerülni, nyilvánvalóan. De azt sem lehet mondani egy alkotónak: 1., alkoss remekművet, 2., amiben lehetőleg csak ketten szerepeljenek, továbbá: ne legyen benne díszlet, ne legyen benne vetítés, ne legyen benne bonyolult világítás, hangtechnika…

Azt gondolom, hogy nekünk egyre fontosabb, és ezért egyre többet is kell foglalkoznunk azzal, hogy ki a mi közönségünk? Több, más ez, mint pusztán csak közönségépítés. Az angol használ erre egy jó kifejezést: audience step development, ami inkább fejlesztést, a közönségfejlesztést jelenti. Mert mi itt valóban és ténylegesen is azt hisszük, hogy a Trafó leginkább egy “oktatási” intézmény. Ami egyrészt az előadók fejlesztése azáltal, hogy lehetőséget adunk számukra, és megmutatjuk, hogy mi zajlik a szakmában éppen külföldön. Másrészt a közönség fejlesztését is jelenti ez az “oktatás”, mert egyre szélesebb spektrumot kell és igyekszünk  is nekik mutatni. Legfőképp pedig azt gondoljuk, hogy egyre szorosabb párbeszédben kell lennünk a közönségünkkel!

  • …legyen nagyon jó és nagyon olcsó…
  • Igen, hisz ahogy mondtam is: legyen remekmű! –, de ilyen nincs, így nem megy. Ebben a “hajszában” – ami egy mókuskerék: újat, újat, újat, és még szebbet és még jobbat ,– ebben egy idő után sajnos biztosan azt kell majd mondani: hoppá, ez nem fog így menni! Minden házra igaz, így a Trafóra is: nem képes nőni. Nem képes exponenciálisan nőni a munkatársainak a száma, nagyon nehéz úgy elkészíteni egy hónapnyi műsortervet – de ezt természetesen minden játszóhely el tudná ugyanígy mondani –, hogy közben maximálisan tiszteletben tartsuk mindenkinek azt a szabadnap számát, amit meg kell kapnia, hogy naponta x óránál többet ne dolgozzon, mert nem szabad, nem lehet senkit sem a végsőkig kizsákmányolni. Miközben minden éves beszámoló – nemcsak a Trafóé – úgy kezdődik, hogy: nagyobbak a számok, több a néző… Közben persze valóban növeljük az előadásaink számát. Most szeptemberben játszottunk kisebb darabokat fenn a stúdióban, volt egy bemutatónk lent a Klubban, volt három bemutatónk a nagyteremben, és közben játszottunk a szomszédos CBA-ban, ami egy bevásárló központ alapvetően. Ami egyben azt is jelenti, hogy nem tudsz állandóan oda kitelepülve ott működni. Azaz: az ilyesmi mindig egy plusz “teher”, mert ott mindannyiszor infrastruktúrát kell kiépítened, be kell engedned a nézőidet…

fotó: Mihalicz Máté

  • ..az plusz költség, plusz logisztika…
  • Igen, a logisztika is egy nagyon fontos, nagy energiákat igénylő feladat…

A nehézséget az adja mégis, hogy a társulatok, amelyeket gyakran hajt az idő, a pályáztatási rendszernek való megfelelési kényszer, de a közönségük is, hogy évről évre új produkciókat hozzanak létre -,  ezért azt várják tőlünk és a befogadó helyektől általában –, hogy egyre nagyobb mértékben vegyünk részt a produkciókban – és erre nem mindig vagyunk képesek. Mi minden produkciónak praktikusan coproducerei vagyunk. Néha mi magunk is meglepődünk, hogy mennyibe kerül egy előadás:  ha valami technikailag igényesebb, ha többen szerepelnek benne, akkor az fajlagosan többe is fog kerülni, nyilvánvalóan. De azt sem lehet mondani egy alkotónak: 1., alkoss remekművet, 2., amiben lehetőleg csak ketten szerepeljenek, továbbá: ne legyen benne díszlet, ne legyen benne vetítés, ne legyen benne bonyolult világítás, hangtechnika…

  • A mostani igazgatói ciklusnak milyen tervekkel és koncepcióval indultok neki?
  • Ahogy már beszéltünk is róla: szeretnénk ezt a parkolót, ahol most ülünk, beépíteni egy közönség-fogadó térré. Ez már csak azért is nagyszerű lenne/lesz, mert akkor nyilván fel tud szabadulni a mostani kávézó tere, ahova így majd be lehet rakni installációkat. Azt gondolom, hogy nekünk egyre fontosabb, és ezért egyre többet is kell foglalkoznunk azzal, hogy ki a mi közönségünk? Több, más ez, mint pusztán csak közönségépítés. Az angol használ erre egy jó kifejezést: audience step development, ami inkább fejlesztést, a közönségfejlesztést jelenti. Mert mi itt valóban és ténylegesen is azt hisszük, hogy a Trafó leginkább egy “oktatási” intézmény. Ami egyrészt az előadók fejlesztése azáltal, hogy lehetőséget adunk számukra, és megmutatjuk, hogy mi zajlik a szakmában éppen külföldön. Másrészt a közönség fejlesztését is jelenti ez az “oktatás”, mert egyre szélesebb spektrumot kell és igyekszünk  is nekik mutatni. Legfőképp pedig azt gondoljuk, hogy egyre szorosabb párbeszédben kell lennünk a közönségünkkel!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top