Home / A függöny mögött / Interjúk / “…hogy megszülethessen egy közvetlen kapcsolat…”
“…hogy megszülethessen egy közvetlen kapcsolat…”

“…hogy megszülethessen egy közvetlen kapcsolat…”

A Mozsár Műhely 2. évadának elején a játszóhely megálmodójával, vezetőjével, Megyeri Lénával beszélgettünk a mozsarakról, a kis színpadok varázserejéről, a webes magaskultúráról és a közvetlenség pótólhatatlanságáról….

  • A mozsarakkal általában milyen a kapcsolatod, Léna?
  • (nagyon nevet) Szeretem a fűszereket, de nem igazán szoktam mozsarat használni – szerintem a mai főzési metódusokban már nem is annyira általános a használatuk.
  • Nem is gyűjtöd őket?
  • Van otthon egy-kettő, de nem azért, mert gyűjtöm, csupán bekerült valahogy az évek során  a háztartásba.

…első ránézésre azt gondolnánk, hogy a hely szűkössége korlátoz, behatárol, de ténylegesen inkább nagyon sok lehetőséget, kreativitást rejt magában egy ilyen méretű színpad. És talán a legfontosabb, hogy a néző és a játszó között így  nagyon közvetlen kapcsolat tud születni, szerintem.

  • A Nagymező utcai játszóhelyetek névválasztása honnan ered?
  • Az valamennyire adott  volt, hisz a Mozsár Kávézó már  működött , amikor indultunk. Mindenképpen szerettük volna, hogy tudják kapcsolni a kávézóhoz, ám nem szerettük volna “Mozsár Színháznak keresztelni, mert színház Budapesten már annyi, de annyi van, és ez amúgy is  egy picike tér – fellengzős is lett volna színháznak elnevezni, habár a funkcióját tekintve igazából az: színház. És mivel ezt a helyet műhelynek tekintjük, ahol kísérletező dolgok születhetnek, ezért aztán Mozsár Műhely lett a neve – ami még alliterál is… (mosolyog)

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …abszolút! Annak idején az indulásotokkor voltak már olyanok, akik  eleve hozzátok akarták hozni az előadásaikat?
  • Igen! Sőt, eleve már úgy is indultunk, hogy az első évadban pályázatot hirdettünk: várunk produkciós ötleteket, melyek kifejezetten ebbe a térbe készülnének – és erre a pályázatra mindjárt negyven pályamunka érkezett.  Ebből is látható volt már számunkra, hogy igen nagy az érdeklődés egy ilyen jellegű játszóhely iránt. Az amatőr társulatoktól a már “befutott” művészekig nagyon sokan jelentkeztek.
  • …akkor akár több évadnyi anyag összegyűlt mindjárt az elején, nem? (mosolyog)
  • Így van. Persze azért szükség volt szelektálásra is, mert az első évad sok mindet közvetít egy új hely arculatáról, az önmaga elé kitűzött feladatáról. Így született meg a “Színház újragondolva” szlogen, mert nagyon sok alkotónknál azt láttuk, hogy egy picit másképp közelítenek a színházhoz magához, mint mondjuk egy kőszínházi struktúra. Ezért is gondoltuk, hogy az ilyenfajta produkcióknak itt, a “pesti Brodway” közepén nagyon jó helye lenne.

…a nézői és az alkotói visszajelzésekből annyi bizonyos, hogy igény van erre a fajta “közvetlenebb kapcsolatra”. Talán ez ellensúlyozása annak a digitális, virtuális világnak is, amiben ma élünk – hiszen abban ez a fajta közvetlenség megszűnik. És a nagyszínházakban, nagyszínpadokon is van egyfajta “távolság”, és ezek miatt is lehet a közönségnek egy olyan része, amely ezt a testközeliséget, a közelségélményt kifejezetten igényli is az alkotók egy részével együtt.

  • Milyen ez a Mozsár Műhely-koncepció – ha eddig nem tűnt volna fel nekünk, odalátogatókként?
  • Igazából ez egy gyűjtő elv, amibe aztán nagyon sok minden belefér. Formai és tartalmi módon talán a sorozatosság, sorozatszerűség az, ami tetten érhető eddig a Beszélő levelekben vagy a Kortalan kortársban, illetve a majd most bemutatandó, az Orlai Produkcióval közös előadásunkban, az Élet.történetek.hu-ban.
  • A színpad “picinysége” már eleve előre kódolja, hogy itt monodráma vagy max. 1-2-3 szereplős darab érzi igazán jól magát…
  • Igen,  első ránézésre azt gondolnánk, hogy a hely szűkössége korlátoz, behatárol, de ténylegesen inkább nagyon sok lehetőséget, kreativitást rejt magában egy ilyen méretű színpad. És talán a legfontosabb, hogy a néző és a játszó között így  nagyon közvetlen kapcsolat tud születni, szerintem.
  • A “színház újragondolvában” az is benne rejtőzhet, hogy a nagyszínházi, nagyszínpadi formákat ezeken a kis tereken, színpadokon működő előadások lesznek képesek majd “megújítani”?
  • Ezt nem tudom. De a nézői és az alkotói visszajelzésekből annyi bizonyos, hogy igény van erre a fajta “közvetlenebb kapcsolatra”. Talán ez ellensúlyozása annak a digitális, virtuális világnak is, amiben ma élünk – hiszen abban ez a fajta közvetlenség megszűnik. És a nagyszínházakban, nagyszínpadokon is van egyfajta “távolság”, és ezek miatt is lehet a közönségnek egy olyan része, amely ezt a testközeliséget, a közelségélményt kifejezetten igényli is az alkotók egy részével együtt.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Ez a koncepció, gondolom, nagyban táplálkozhat a saját színházélményedből is. Gyerekkorodban vagy akár később mi az, ami hatott rád? Te és a színház hogyan kerültetek kapcsolatba egymással?
  • Az édesapám, Megyeri László színházi ember. A Thália Színház igazgatója volt tíz évig, és előtte is,  azóta is színházban dolgozik – így színház- közelben nőttem fel. Kiskoromtól kezdve nagyon sokáig táncoltam, a táncszínház adta az elsődleges impulzust. Talán azért is lehet, hogy máig számomra a fizikai kontaktus, a megfogható  testközeliség döntően fontos. Legszívesebben a színpadra ülnék fel: minél közelebb a történésekhez! Ebben az értelemben igazad lehet: az én ízlésemet is tükrözi a Mozsár Műhely.
  • ….vagy talán tudat alatt az is, hogy gyerekként látott az ember belülről működni egy nagyszínházat a maga “nagyüzemszerűségével”, és azt érezhette: “ha nekem egyszer majd lehetőségem lesz, akkor létrehozok valami mikro méretekben működőt”?
  • Ez is benne lehet nyilván, és az is, hogy a Tháliának van két stúdiója, ahol nagyon sok független társulat megfordult már akkor. Többek között a Maladype- ők számomra nagyon nagy élményt jelentettek. A Leonce és Léna-juk, ahol tényleg részese lehettem az előadásnak. Ezek az élmények  meghatározóak voltak. Rácsodálkozni, hogy van ilyen színház is! A fiatalok általában, ha eljutnak színházba, először rendszerint kőszínházi előadásokat látnak – ilyen az első színház élményük. Annak idején például én is az Operában néztem a szuper balett előadásokat, de ezek mellett másfajta dolgok is ott vannak, léteznek…

…azért is szeretem  Lackfi János munkásságát, mert beviszi, beemeli az irodalmat a közösségi médiába. Egyébként én nagyon hiszek a közösségi média és a “magas művészet” átjárhatóságában, mert e kettőnek nem kell feltétlenül elválnia!

  • Az első évadotok végén és e mostani másodikotoknak az elején: hogyan látod, mi az, amire nagy az igény, és mi az, amit most már másképp lesz érdemes csinálnotok?
  • Mennek tovább az előbb említett “sorozatok. A Beszélő levelek nagyon népszerű, megtalálta a maga közönségét – ott tartunk most már, hogy előre el tudjuk adni a következő havi Beszélő levelek előadásainak a jegyeit. A Kortalan kortársnak is meglett a saját, visszajáró közönsége. Ezekben a sorozatszerű előadásokban – mint amilyen a Beszélő levelek és a Kortalan kortárs is,  ha valaki mindegyikre eljön, akkor is mindig újat, egy teljesen másmilyen tartalmú, szereplőjű előadást láthat.  Egy kicsit mainstrem, de alapvetően nem csak szórakoztató célú színház az, amit csinálunk, ami a profilunk, azt gondolom. Nagyon sokféle a repertoárunk, de nem is hinném, hogy egy befogadó színház megtehetné, hogy csak nagyon egyfélére fókuszáljon – nagyon sokfélére nyitott ma már a közönség. Megy tovább a 100 szóban a város is például…
  • …az egy izgalmasan jó darab, emlékszem…
  • A nézők is nagyon szeretik – egy jellegzetesen “mozaik” darab, kis jelenetekből összeállítva. Minden budapestinek és nem budapestinek is sokat mond, ad ez az előadás. Most ismét volt egy pályázatunk, ez a bizonyos második Mozsár pályázat, amire újból nagyon sok pályázati anyag érkezett. Ezekből is lesznek aztán bemutatóink, illetve dolgozunk saját “fejlesztésű” produkciókon is.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Mi lesz ez a saját “fejlesztésű” darab?
  • Mivel még részben tervezés alatt van ez az előadás,   nem is szeretnék elárulni róla túl sokat. De talán annyit mégis, hogy Lackfi János facebook-os bejegyzéseiből készül…–  szórakoztató és kicsit extrém előadást szeretnénk csinálni.
  • De jó!!! (mosolyog) A webes közegben élő, szocializálódó emberkéket ily módon be lehet csalogatni a színház 3D-s, emberszagú világába…

…az is benne lehet nyilván, és az is, hogy a Tháliának van két stúdiója, ahol nagyon sok független társulat megfordult már akkor. Többek között a Maladype- ők számomra nagyon nagy élményt jelentettek. A Leonce és Léna-juk, ahol tényleg részese lehettem az előadásnak. Ezek az élmények  meghatározóak voltak. Rácsodálkozni, hogy van ilyen színház is! A fiatalok általában, ha eljutnak színházba, először rendszerint kőszínházi előadásokat látnak – ilyen az első színház élményük. Annak idején például én is az Operában néztem a szuper balett előadásokat, de ezek mellett másfajta dolgok is ott vannak, léteznek…

  • Pontosan így van! Ezért is szeretem  Lackfi János munkásságát, mert beviszi, beemeli az irodalmat a közösségi médiába. Egyébként én nagyon hiszek a közösségi média és a “magas művészet” átjárhatóságában, mert e kettőnek nem kell feltétlenül elválnia!
  • …a közösségi média web előtt ülője úgy is lehet közösség, hogy egy-egy estére találkozik egymással, nemcsak a monitor vagy a kijelzők előtt, hanem a színházban is…
  • Azt gondolom magam is, hogy ha ezáltal meg tudjuk szólítani a Lackfi Facebook előtti közönségét, vagy egy másik, Lackfit máshonnan ismerő közönséget, akkor már teszünk, tettünk valamit azért, hogy az embereket kimozdítsuk ebből a fajta virtuális közegből.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top