Micsoda nő, micsoda élet?!

Túl kevésszer csodálkozunk rá arra, ami körülvesz. Arra, amit megszoktunk már, arra, ami mindennapi. Pedig lehet, hogy az efféle rácsodálkozás segít. Élni segít. A Gólem Színház kétszereplős darabja, a Halpern és Johnson Borgula András rendezésében a Hatszín Teátrumban épp ezt a teljesen köznapit, mégis rácsodálkozásra méltót emeli be középre. A játéktér és a figyelmünk közepébe, felfedeztetve velünk,  hogy legyünk is, ne csak látszódjunk.

Temetéssel indul ez a Lionel Goldstein-darab, Joseph Halpern (Székhelyi József) fején sábeszdeklivel a felesége, Florence, azaz Flo sírjánál álldogál még egy csöppet, miután a gyászolókat elküldte, hogy kettesben maradhassanak. Elcsépelten hűtőmágnesre kívánkozó, de igaz: a halál nem az élet vége, hanem a kezdete. A sajátunké és a körülöttünk élőké is egyben. Mormol, motyog, elharapja mondatait, önmagát győzködi. Igazi, hamisítatlan vénember, olyan, amelyet ilyen vegytisztán, keresetlenül egyszerűen ritkán látni már. Mormol, motyog benne a hetven évnyi keserűség, beidegződés számba menő zsörtölődés. Zsidó vénember, kinek leginkább az élet fáj, azzal nem tudott, és most se tud mit kezdeni. Ismerős karakter, kopottas nadrágban, elnyűtt kabátban (jelmez: Gyarmati Dóra), mégis Székhelyi József oly autentikusan, a lélegzés ösztönösségével lehel e figurába életet, hogy ezt az egyből ellenszenves, messzire elkerülni való öreget a bőrünknél közelebbi közelségbe hozza.

Ám sosem vagyunk egyedül, és sosem csak addig tart az élet, amíg látszik. A mormolás csendes magánya véget ér, mert Dennis Jonhson (Trokán Péter), makulátlan pedáns öltözékben, kezében fehér liliomot szorongatva odalép a hanthoz, a virágját leteendő. Ha Halpern hagyná, engedné. Hiszen szeretett feleségének a sírjánál se virágra, se múltból felbukkanó, rejtélyes férfi tisztelőkre nem vágyik. Trokán Páter zavarodott, a létezéséért is elnézést kérő megjelenése Florence sírjánál oly erővel hat, hogy már-már birokra kelnénk Dennis helyett is ezzel a magának való, önmagának is sok Halpernnel. A kifogástalan úriember és a megöregedett melós egymás mellett állva két totálisan más világ.

Mert Joseph és Dennis a második gyerekkorba lépésük nélkül is nyilvánvalóan gyermeki lelkek. Olyanok, melyek számára a halperni zsémbes magunknak valóság vagy a jonhsoni pedantéria csak remekbe szabott, a végletekig elvitt és megélt páncélzat. Véd minden ellen, ami sebet ejthet. Évődnek, feszengenek egymás előtt. Mégis olyanok, mint a szőnyegen egymással, egymásért játszó gyerekek. Székhelyi József és Trokán Péter, mint a borsó és a héja. Szemrehányás, mentegetőzés, megértésért, őszinteségért esedezés és összefogódzás. Mesteri játéka ez  az egyszerre, a párhuzamos síkokon való játszásnak. Annak, melyben az egymással szembenállás külön világai legalább annyira az egynek, a megbonthatatlannak a világai is.

Mégis megszámlálhatatlanul sok a közös bennük. Elsősorban Florence, Flo, akinek Halpern 50 esztendeig a férje, Johnson pedig még ötven évnél is régebb óta a plátói szerelme volt. Másodsorban pedig önnönmaguk, mert e két, első ránézésre gyökeresen eltérő férfi lelkét megannyi szállal fonja egybe az a kor, az az élet, amelyben benne éltek, élnek.

Az első ránézésre a Naspsugárfiúkra hajazó felütése a darabnak csak “ürügy”. Ürügy a befogadhatóságra, a magunkhoz közel engedésre, az azonosulásra. Lionel Goldstein a humorral, a helyzet- és jellemkomikummal kopogtat, hogy a “hallgatóságot kegyesen megnyerje” magának. Captatio benevolenciae ez, melynek segítségével könnyedén magunkhoz engedjük ezt a két szánni valóan komikus, sajnálni valóan röhejes  öreget és az élethelyzetüket,  és közben magunkat is kitakarjuk gondosan “bebugyolált”önmagunkból. Borgula András pont erre és ebben utazik: a szabadon hagyott, csípőből működtetett, a humor által kikapcsolt én-védelmünkön keresztül a legeslegközelebb jutni a személyiségünkhöz.

A színjátszás nemesen egyszerű, és ezen egyszerűségében királyi útja ez kettejük által megvalósítva. A színészet alapja, értelme, veleje. Az önmagunkra ismerésé és az önmagunkra ismertetésé, melytől nem szentekké válunk, csupán emberekké. Ám ezért a “csupán”-ért nagyon sokat, nagyon mélyen és gyermekien kell játszani….

Mert Joseph és Dennis a második gyerekkorba lépésük nélkül is nyilvánvalóan gyermeki lelkek. Olyanok, melyek számára a halperni zsémbes magunknak valóság vagy a jonhsoni pedantéria csak remekbe szabott, a végletekig elvitt és megélt páncélzat. Véd minden ellen, ami sebet ejthet. Évődnek, feszengenek egymás előtt. Mégis olyanok, mint a szőnyegen egymással, egymásért játszó gyerekek. Székhelyi József és Trokán Péter, mint a borsó és a héja. Szemrehányás, mentegetőzés, megértésért, őszinteségért esedezés és összefogódzás. Mesteri játéka ez  az egyszerre, a párhuzamos síkokon való játszásnak. Annak, melyben az egymással szembenállás külön világai legalább annyira az egynek, a megbonthatatlannak a világai is.

Borgula András olvasatában nem feltétlenül a mindkettejük által imádott, királynővé emelt Florence, Flo az igazi közös nevező, hanem a mindkettejükben, a mindannyiunkban ott rejlő, megszüntethetetlen közös. Florence, Flo csupán csak alkalom. Alkalom a találkozásra a másikkal, magunkkal, és a bennünk élő másikkal – aki csak látszólag az ellenérdekelt fél. Ebben a rendezésben nem az emlékezés “oldja békévé” az ellentéteket, hanem a felismerés, az önmagunkra ismerés.

Persze ez lehetetlen igazi, önmagukkal a végletekig azonos és egyben a gyermek kíváncsiságának a nyitottságával hadakozni képes karakterek nélkül. Székhelyi József és Trokán Péter jutalomjátéka lenne ez a darab? Banálisan frappáns lenne effélét állítani – ám ami még ennél is rosszabb lenne az efféle “állításban”: semmitmondó, mondhatatlanul semmitmondó is lenne egyben. A színjátszás nemesen egyszerű, és ezen egyszerűségében királyi útja ez kettejük által megvalósítva. A színészet alapja, értelme, veleje. Az önmagunkra ismerésé és az önmagunkra ismertetésé, melytől nem szentekké válunk, csupán emberekké. Ám ezért a “csupán”-ért nagyon sokat, nagyon mélyen és gyermekien kell játszani….