Home / Megnéztük / Micsoda nő, micsoda élet?!
Micsoda nő, micsoda élet?!

Micsoda nő, micsoda élet?!

Túl kevésszer csodálkozunk rá arra, ami körülvesz. Arra, amit megszoktunk már, arra, ami mindennapi. Pedig lehet, hogy az efféle rácsodálkozás segít. Élni segít. A Gólem Színház kétszereplős darabja, a Halpern és Johnson Borgula András rendezésében a Hatszín Teátrumban épp ezt a teljesen köznapit, mégis rácsodálkozásra méltót emeli be középre. A játéktér és a figyelmünk közepébe, felfedeztetve velünk,  hogy legyünk is, ne csak látszódjunk.

Temetéssel indul ez a Lionel Goldstein-darab, Joseph Halpern (Székhelyi József) fején sábeszdeklivel a felesége, Florence, azaz Flo sírjánál álldogál még egy csöppet, miután a gyászolókat elküldte, hogy kettesben maradhassanak. Elcsépelten hűtőmágnesre kívánkozó, de igaz: a halál nem az élet vége, hanem a kezdete. A sajátunké és a körülöttünk élőké is egyben. Mormol, motyog, elharapja mondatait, önmagát győzködi. Igazi, hamisítatlan vénember, olyan, amelyet ilyen vegytisztán, keresetlenül egyszerűen ritkán látni már. Mormol, motyog benne a hetven évnyi keserűség, beidegződés számba menő zsörtölődés. Zsidó vénember, kinek leginkább az élet fáj, azzal nem tudott, és most se tud mit kezdeni. Ismerős karakter, kopottas nadrágban, elnyűtt kabátban (jelmez: Gyarmati Dóra), mégis Székhelyi József oly autentikusan, a lélegzés ösztönösségével lehel e figurába életet, hogy ezt az egyből ellenszenves, messzire elkerülni való öreget a bőrünknél közelebbi közelségbe hozza.

fotó: Horváth Judit

Ám sosem vagyunk egyedül, és sosem csak addig tart az élet, amíg látszik. A mormolás csendes magánya véget ér, mert Dennis Jonhson (Trokán Péter), makulátlan pedáns öltözékben, kezében fehér liliomot szorongatva odalép a hanthoz, a virágját leteendő. Ha Halpern hagyná, engedné. Hiszen szeretett feleségének a sírjánál se virágra, se múltból felbukkanó, rejtélyes férfi tisztelőkre nem vágyik. Trokán Páter zavarodott, a létezéséért is elnézést kérő megjelenése Florence sírjánál oly erővel hat, hogy már-már birokra kelnénk Dennis helyett is ezzel a magának való, önmagának is sok Halpernnel. A kifogástalan úriember és a megöregedett melós egymás mellett állva két totálisan más világ.

Mert Joseph és Dennis a második gyerekkorba lépésük nélkül is nyilvánvalóan gyermeki lelkek. Olyanok, melyek számára a halperni zsémbes magunknak valóság vagy a jonhsoni pedantéria csak remekbe szabott, a végletekig elvitt és megélt páncélzat. Véd minden ellen, ami sebet ejthet. Évődnek, feszengenek egymás előtt. Mégis olyanok, mint a szőnyegen egymással, egymásért játszó gyerekek. Székhelyi József és Trokán Péter, mint a borsó és a héja. Szemrehányás, mentegetőzés, megértésért, őszinteségért esedezés és összefogódzás. Mesteri játéka ez  az egyszerre, a párhuzamos síkokon való játszásnak. Annak, melyben az egymással szembenállás külön világai legalább annyira az egynek, a megbonthatatlannak a világai is.

Mégis megszámlálhatatlanul sok a közös bennük. Elsősorban Florence, Flo, akinek Halpern 50 esztendeig a férje, Johnson pedig még ötven évnél is régebb óta a plátói szerelme volt. Másodsorban pedig önnönmaguk, mert e két, első ránézésre gyökeresen eltérő férfi lelkét megannyi szállal fonja egybe az a kor, az az élet, amelyben benne éltek, élnek.

fotó: Horváth Judit

Az első ránézésre a Naspsugárfiúkra hajazó felütése a darabnak csak “ürügy”. Ürügy a befogadhatóságra, a magunkhoz közel engedésre, az azonosulásra. Lionel Goldstein a humorral, a helyzet- és jellemkomikummal kopogtat, hogy a “hallgatóságot kegyesen megnyerje” magának. Captatio benevolenciae ez, melynek segítségével könnyedén magunkhoz engedjük ezt a két szánni valóan komikus, sajnálni valóan röhejes  öreget és az élethelyzetüket,  és közben magunkat is kitakarjuk gondosan “bebugyolált”önmagunkból. Borgula András pont erre és ebben utazik: a szabadon hagyott, csípőből működtetett, a humor által kikapcsolt én-védelmünkön keresztül a legeslegközelebb jutni a személyiségünkhöz.

A színjátszás nemesen egyszerű, és ezen egyszerűségében királyi útja ez kettejük által megvalósítva. A színészet alapja, értelme, veleje. Az önmagunkra ismerésé és az önmagunkra ismertetésé, melytől nem szentekké válunk, csupán emberekké. Ám ezért a “csupán”-ért nagyon sokat, nagyon mélyen és gyermekien kell játszani….

Mert Joseph és Dennis a második gyerekkorba lépésük nélkül is nyilvánvalóan gyermeki lelkek. Olyanok, melyek számára a halperni zsémbes magunknak valóság vagy a jonhsoni pedantéria csak remekbe szabott, a végletekig elvitt és megélt páncélzat. Véd minden ellen, ami sebet ejthet. Évődnek, feszengenek egymás előtt. Mégis olyanok, mint a szőnyegen egymással, egymásért játszó gyerekek. Székhelyi József és Trokán Péter, mint a borsó és a héja. Szemrehányás, mentegetőzés, megértésért, őszinteségért esedezés és összefogódzás. Mesteri játéka ez  az egyszerre, a párhuzamos síkokon való játszásnak. Annak, melyben az egymással szembenállás külön világai legalább annyira az egynek, a megbonthatatlannak a világai is.

Borgula András olvasatában nem feltétlenül a mindkettejük által imádott, királynővé emelt Florence, Flo az igazi közös nevező, hanem a mindkettejükben, a mindannyiunkban ott rejlő, megszüntethetetlen közös. Florence, Flo csupán csak alkalom. Alkalom a találkozásra a másikkal, magunkkal, és a bennünk élő másikkal – aki csak látszólag az ellenérdekelt fél. Ebben a rendezésben nem az emlékezés “oldja békévé” az ellentéteket, hanem a felismerés, az önmagunkra ismerés.

fotó: Horváth Judit

Persze ez lehetetlen igazi, önmagukkal a végletekig azonos és egyben a gyermek kíváncsiságának a nyitottságával hadakozni képes karakterek nélkül. Székhelyi József és Trokán Péter jutalomjátéka lenne ez a darab? Banálisan frappáns lenne effélét állítani – ám ami még ennél is rosszabb lenne az efféle “állításban”: semmitmondó, mondhatatlanul semmitmondó is lenne egyben. A színjátszás nemesen egyszerű, és ezen egyszerűségében királyi útja ez kettejük által megvalósítva. A színészet alapja, értelme, veleje. Az önmagunkra ismerésé és az önmagunkra ismertetésé, melytől nem szentekké válunk, csupán emberekké. Ám ezért a “csupán”-ért nagyon sokat, nagyon mélyen és gyermekien kell játszani….

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top