“Befalazva ebbe a bábszínházba, amit most mi csinálunk!”

A napokban mutatja be a Budapest Bábszínház a „befalazva” – In memoriam Ország Lili c. előadást a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében. A darab rendezőjével, Gergye Krisztiánnal beszélgettünk klausztrofóbiáról, bezártságról, Ország Lili labirintusairól, a bábszínház rendszerváltás előtti szellemi műhelyéről és a saját szabadságunk falakat átívelő erejéről…

• Hogy állsz a klausztrofóbiával?

• Az nincsen, sosem volt, köszönöm.(mosolyog) Tériszonyom az viszont volt, ám már többször kellett előadás közben lejönnöm létráról. Egyszer én voltam például a Halál az Alföldi Róbert rendezte A parkban, ahol röptettek a magasban, így aztán – sorszerűen – sikerült is fokozatosan leküzdenem a tériszonyomat.

• A falakkal, szűk terekkel is jóban vagy, gondolom?

•  Nem vettem még részt Kőműves Kelemen produkcióban(nevet), de kifejezetten szeretjük is egymást: én és a falak. Vonzódom is a kopott, koszos, régi falakhoz, azt hiszem.

Hogy most aztán ez a befalazottság biztonságot jelent-e, hogy az ember maga választja, vagy a lelkében hordozza ezeket a falakat, illetve át mered-e törni ezeket a falakat – ezekre keressük még a válaszokat…

• Szerinted miért?

• Azt hiszem, hogy talán ugyanazért szeretem őket, amiért Ország Lilit is: rendkívül sok történetet  hordoznak magukban. Emlékeztetnek arra, hogy nagyon fontos a múlttal, a saját múltunkkal valamilyen fajta viszonyt kialakítanunk. Már csak azért is, mert enélkül a jelenünk és a jövőnk is értelmezhetetlen marad számunkra, és képtelenek leszünk abba “belelátni”. Falak, romok, mítoszok. Ezek egymásba és egymásra épülnek talán – ezért is fontosak – és mind-mind vonzó helyzeteket tudnak teremteni számomra. Egy mállott vakolatú fal, egy romos gyárépület beindítja a fantáziámat, a saját személyes mitológiámat, mesémet, amiben aztán el tudok kalandozni.

fotó: Mihalicz Máté

• A kopott, a használt, a nem “vadi új” teremti is a mítoszt…

• Igen, mert története van, mert nem steril. Ebben a mostani előadásban a falat mint a körülhatároltság szinonimáját igyekszünk maximálisan körüljárni.

• …a befalazottság egyfajta meghatározottság, determináltság is, azaz: rajtad, veled követik el…

• Hogy most aztán ez a befalazottság biztonságot jelent-e, hogy az ember maga választja, vagy a lelkében hordozza ezeket a falakat, illetve át mered-e törni ezeket a falakat – ezekre keressük még a válaszokat…

• Eddig milyeneket sikerült találni?

• Konkrét válaszokat nem, nyilván. Mert az ilyen jellegű kérdésekre  kapott válaszok sosem konkrétak, kézzel foghatók szerintem. Sokkal inkább érzetek. Érzetek ahhoz és arról, hogy tisztába kerülhess saját magaddal, válaszokat kaphass a “miért is vagyok itt ezen a földön?” típusú kérdésekre. És ebben az előadásban leginkább Ország Lili élete; a művészi szabadság és az azt elnyomó, befolyásoló szocialista-kommunista rezsim van kontrasztba állítva.

• ….és köze van mindennek Ország Lili élete utolsó öt évében festett “labirintus-képeihez”?

• Közvetve igen. A “labirintus” oly módon értelmezhető, hogy Lili tulajdonképpen saját magára zárja saját maga labirintusát, amiben él, mozog. Ahogy Pilinszky írta Ország Lili temetési beszédében: “Lili ott áll labirintusának bejáratánál, és szelíden befelé tessékeli az embereket…” – e sorokat egyébként Simone Weill írta, és őt idézi  beszédében Pilinszky János. Ez a kép tökéletesen igaz, és kifejezi Ország Lili életének egészét is. Ezért ezt a labirintus-képet, párhuzamot az előadásunkból sem szerettük volna kihagyni.

Az önreflexió az, ami ebben a bábszínházi előadásban számomra nagyon fontos, izgalmas. A bábszínészekkel, Barabás Anitával – aki a társulatom egyik táncosa – egy olyan bábszínházi közeget tudunk megteremteni, amivel a bábszínház saját magára is reflektál majd. Két olyan főszereplője van ennek az előadásnak – Ország Lili és Vitéz László -, aki ennek a rezsimnek elnyomott, emblematikus figurája volt. Rendkívül érdekes és vicces, ahogy Ország Lili és Bálint Endre a Vitéz László bábfiguráját – mert annak idején betiltották – “bújtatták” egy Rottenbiller utcai lakásban. Ilyen és ehhez hasonló anekdotákból áll össze az előadásunk: az a művészközösség, amely a bábszínházban ”menedékre” talált, az bújtatott, és nyújtott menedéket.  Ők, akik ebben a varázslatos, labirintusszerű bérház-színházban élik az életüket, és közben pedig otthon, a “négy fal között” csinálják azt a művészetüket, ami ha nem is tiltva, de “félig tiltva”, vagy éppen csak tűrve van akkortájt. Azaz: mindenki azt, amit valóban csinálni szeretne, teszi otthon, titokban a “négy fal között” –  tiltva vagy épp, hogy elviselve. Ebből a párhuzamból mi az – nem feledve természetesen, hogy minden és szinte semmi az, amit egyidejűleg lehet -, amit meg tudtok mutatni?

• Ha az előadásról nagyon sarkítva szeretnék beszélni,  azt mondanám: arról szól, hogy mit jelent az egyén szabadsága akkor, ha ennek az egyénnek ez a szabadsága kívülről egy rezsim által korlátozva van. A lélek szabadsága és a társadalmi korlátozottság, bezártság hogyan viaskodik egymással. Mennyire lehet szabadon léteznünk saját magunkon belül? Legalább a gondolatszabadságunk megvan-e? Vagy arra is kihat a külső korlátozás? Ország Lili élete, munkássága jó példa erre a fajta lelki szabadságra, és belső, lelki hadakozásra, azt gondolom. Tűpontosan megfogalmazza Lili élete azt a fajta önmagába záródást, ami ezt a korszakot jellemezhette. Van egy gondolatom, ami nem hagy nyugodni: a poszt-kommunista országokban élő emberek lelkében továbbra is ott él ez a szögesdrót általi elzártság, mint egy beégettség, egy beidegződés. És ez aztán generációról generációra száll…

• …mint afféle kényszerképzet…?

• Nem is annyira kényszerképzetként… Inkább azt érzem, hogy hiába nyíltak meg a határok, és utazhatunk, mégis sokkal nehezebben lépünk ki lelkiekben a térbe. Sokkal nehezebben lépünk ki lelkünknek ebből a behatároltságából. Saját magunkat is befalazzuk, saját magunkat is bezárjuk, és így nehezebb kilépnünk bárhova is…

• …ha jól értelek: a bezártság egyfajta bezártságba való menekülés is….?

• Igen: a régi “szarnak”, a fél “szarnak” a megszokottsága. Amit már tudunk, ismerünk, megtanultunk, abból aztán nem tudunk, nem akarunk, nem merünk kilépni… Akibe nem épült bele ez a “szögesdrót-helyzet”, vagy nem tapasztalta ezt meg a szülei révén, az szabadabb lélekkel mer kilépni külföldre,  szabadabban bír belekezdeni új, kalandosabb, vadabb dolgokba. Ebből a szempontból is eszméletlenül érdekes Ország Lili: mert amíg a művészetében nagyon bátran, merészen mert lépni, addig a magánéletében szinte alig-alig . Nyilván annak a rezsimnek a regnálása idején neki lehetősége sem volt erre.

fotó: Mihalicz Máté

• Az a rezsim, ez a rezsim..(kajánul mosolyog)

• …és amikor nem uralkodik KVÁZI (!!) az a rezsim, akkor is ugyanaz a történet ismétlődik. Szörnyű belegondolni abba, hogy a történelem folyton ismétli önmagát. Mindig más mércék vannak persze, de az alaphelyzet mindig ugyanaz.

• Ebből a fajta bezártságból, ami téged megfogott, mi az, amit a színház a maga közegével, eszközeivel, interaktivitásával, elementaritásával – ahogy Ország Lili is a saját művészetében – vissza tud adni?

• Az önreflexió az, ami ebben a bábszínházi előadásban számomra nagyon fontos, izgalmas. A bábszínészekkel, Barabás Anitával – aki a társulatom egyik táncosa – egy olyan bábszínházi közeget tudunk megteremteni, amivel a bábszínház saját magára is reflektál majd. Két olyan főszereplője van ennek az előadásnak – Ország Lili és Vitéz László -, aki ennek a rezsimnek elnyomott, emblematikus figurája volt. Rendkívül érdekes és vicces, ahogy Ország Lili és Bálint Endre a Vitéz László bábfiguráját – mert annak idején betiltották – “bújtatták” egy Rottenbiller utcai lakásban. Ilyen és ehhez hasonló anekdotákból áll össze az előadásunk: az a művészközösség, amely a bábszínházban ”menedékre” talált, az bújtatott, és nyújtott menedéket.

Inkább azt érzem, hogy hiába nyíltak meg a határok, és utazhatunk, mégis sokkal nehezebben lépünk ki lelkiekben a térbe. Sokkal nehezebben lépünk ki lelkünknek ebből a behatároltságából. Saját magunkat is befalazzuk, saját magunkat is bezárjuk, és így nehezebb kilépnünk bárhova is…

• Ők, akik ebben a varázslatos, labirintusszerű bérház-színházban élik az életüket, és közben pedig otthon, a “négy fal között” csinálják azt a művészetüket, ami ha nem is tiltva, de “félig tiltva”, vagy éppen csak tűrve van akkortájt. Azaz: mindenki azt, amit valóban csinálni szeretne, teszi otthon, titokban a “négy fal között” –  tiltva vagy épp, hogy elviselve. Emellett meg van ott egy színházi-képzőművészeti közeg – Ország Lili a bábszínház műhelyében dolgozott, Bálint Endre plakátokat tervezett, Pilinszky János szintén itt, a bábszínháznál dolgozott – amelyik ifjúsági, művészi bábszínházat hoz létre. Ez egy szép, beszédes, igen sokatmondó kontraszt: akkor most az egyiket kényszerből csináljuk? Vagy akkor most azt a részt is művészi szintre emeljük? Művészi bábszínházat csinálunk – de közben  a vásári, a népi bábszínházat betiltják  a kommunisták –  és mi, akiktől “elvárják a művészi bábszínházat, mi bújtatjuk a vásári bábot!

• …ebben az egészben van valami dupla-tripla fenekű groteszk…

• …igen, pontosan! Ebbe a közegbe szeretném “beengedni” a nézőket, hadd kukucskálhassanak bele. Avagy adott esetben: – két felvonás erejéig – velünk együtt legyenek “befalazva” ebbe a bábszínházba, amit most mi csinálunk!

Csatádi Gábor