Home / Megnéztük / “Alapmű – egy részben!”
“Alapmű – egy részben!”

“Alapmű – egy részben!”

Kiáltja a Lóvátett lovagok Bunkója (Karácsonyi Zoltán) a darabbéli színházi előadás értelmezéseként a Pesti Színház új Shakespeare bemutatóján. És teljesen igaza van! Mert a vérbő, talán nem is igazán fajsúlyosnak gondolt shakespeare-i komédia Rudolf Péter rendezésében élet-halál komolyságú, feszesen hömpölygő előadássá lesz. Pont ez a titka is: a humort, a teljesen komolytalant csak halálosan komolyan véve érdemes tálalni, hogy aztán a nevető rohamaink közepette félreértést nem tűrően magunkra ismerhessünk.

Az a bizonyos “egy részben”, az inkább kettő, bár lényegtelen, hisz ez a pesti színházi rendezés olyan egyetlen tömbből faragottá, monolit egésszé, minden jelenetében egymáshoz feszülővé olvasztja össze ezt a Shakespeare-darabot, hogy igazából a részek száma mindegy is. Mert Navarrában nem az idő és nem is a tér változásai, tagozódásai a meghatározóak, hanem az, ahogy ott élnek – tartja a komédia szerzője. Csupa zöld itt minden, a hatalmas műfűből alkotott liget, közepén terebélyes festmény, olasz stílusban festett várkastéllyal (látvány: Pater Sparrow). A zenét adó Vodku Zenekar is zöldbe öltöztetetten, ligetes facsoportként játssza az egyéb “rárótt” szerepekkel egyetemben. Trompe-l’oeil módjára virít az egész, oly dús zölddel körbevéve, hogy az orr is belecsavarodik a zöld illatba.

fotó: Dömölky Dániel

Szemet becsapó az, ami itt látszik, és pont annyira szemet becsapó az is, ami itt történik. Navarra királya, Ferdinánd (Telekes Péter) és az ő kíséretének három grófja: Brion (Wunderlich József), Longaville (Medveczky Balázs) és Dumain (Csiby Gergely) épp esküt igyekszenek tenni, hogy három évnyi tanulásra és szerelemtől való teljes megvonásra kötelezzék el magukat. Milyen szép, milyen nemes. Persze minden szépsége, nemessége rögvest idézőjelek közé is kerül eme szent, esküvel megpecsételt fogadkozásnak, hisz pont ekkor érkezik Ferdinándhoz a francia királykisasszony (Szilágyi Csenge) három udvarhölgye: Rosaline (Bach Kata), Maria (Tar Renáta) és Katherina (Majsai-Nyils Tünde) kíséretében.

Mert Navarrában nem az idő és nem is a tér változásai, tagozódásai a meghatározóak, hanem az, ahogy ott élnek – tartja a komédia szerzője. Csupa zöld itt minden, a hatalmas műfűből alkotott liget, közepén terebélyes festmény, olasz stílusban festett várkastéllyal . A zenét adő Vodku Zenekar is zöldbe öltöztetetten, ligetes facsoportként játssza az egyéb “rárótt” szerepekkel egyetemben. Trompe-l’oeil módjára virít az egész, oly dús zölddel körbevéve, hogy az orr is belecsavarodik a zöld illatba.

Eleve kudarc ilyen helyzetben minden magasztos dologra való esküdözés, fogadalmakba való menekülés – ebből csakis kész, feje tetejére állított kalamajka lehet. Ám a jó, többfenekű, a humor bombáit egymás után elsütni kész komédia, ha mind a tíz ujjat lenyalató kíván lenni, akkor annak ez az alapanyag sikamlós terep lehet, és könnyen zakózhatni rajta. Rudolf Péter állja a kihívást, sőt, egy mesterembert  is kerít maga mellé, Závada Pétert, hogy a Mészöly Dezső-féle fordítást úgy öltöztesse a kétezer tízes évek végének magyar nyelvezetébe, hogy azt aztán ne fejtörések közepette fordítsuk nézőként magyarról magyarra, hanem szellemi kalandtársként szívjuk magunkba, és szinte már kívánjuk is magunkba szívni. Kis nagy “csoda” ez, mikor nem elidegenít a nyakatekert nyelvezet, hanem kéjes örömöt okoz a megértése, kihámozása.

A csupa zöldben és a csupa tekervénnyel teli szövegben, mint igazi rengetegben, három férfi küzd három hölgy szerelméért, és három hölgy igyekszik rideg távolságtartást színlelve magától eltávolítani e három szerelemért esdeklőt. Hisz aki szerelem rabjává lesz, az eszét veszti, de nagyon. A helyzetet csak fokozza az egymást túllicitáló fogadalom, az urakat is titkolózásra kényszeríti! Megfelelni a látszatnak – ez a kívánalom nagyúr! Talán a legnagyobb…   A komédia felnőttesen komollyá, és mélyenszántó, gyermeki bölcseletté válik a Rudolf Péter-i rendezésben. Érződik:  a játszók  komolyan veszik a szöveg tekervényeit, de ezen túl is ezt a csúcsra járatott, üres játékot nem engedő Shakespeare-olvasatot.  Azaz: ha magadénak érzed a szöveget, akkor minden “kapóra” jön majd ahhoz, hogy a figurádat játékoddal vérbővé is tehessed.

fotó: Dömölky Dániel

Ebben Wunderlick József bocsánatért esdeklő Biron grófja jár talán legelöl. Megmutatva, hogy a nyelvet nem kímélő szöveg a lélek teljességével átnyújtva mennyi gazdagságát képes felvillantani egy látszólag egyszerű rugóra járó komédiának. Aki a másikkal felesel, miközben magáért érvel, az a mindenséggel beszélget, és a mindenség éppen szembejövő képviselője pont a szerep szerinti partnere – magas teljesítmény, hangozzék elcsépelten is egy kritikus jelzőtárából: briliáns, megejtően briliáns Wunderlich József Bironja. Ennek a Bironnak Bach Kata Rosaline-ja, megszeppent, csupa szív nyitottságával, gyermeki vágyakozásával tökéletes “ellentett” szerető-szerelmes párja.

Nehezen feledhető Csiby Gergely Dumanja, aki a szerelmi hevületét ujjaira húzott papírbáb-pillangókkal játssza el, adja hírül, miközben azt gondolja, hogy senki sem látja – poézis, finom költészet, ami a maga kontrasztjával csak tovább erősíti e pajzán komédia élét. Ahogy a mindenen ritmust doboló Medveczky Balázs Longaville grófja is nyomot hagy bennünk – a kézzelfoghatóság ritmusának erejével képes visszaadni azt, amit ez a Longaville az ékesszólásával kevéssé tudna megtenni.

A komédia felnőttesen komollyá, és mélyenszántó, gyermeki bölcseletté válik a Rudolf Péter-i rendezésben. Érződik:  a játszók  komolyan veszik a szöveg tekervényeit, de ezen túl is ezt a csúcsra járatott, üres játékot nem engedő Shakespeare-olvasatot.  Azaz: ha magadénak érzed a szöveget, akkor minden “kapóra” jön majd ahhoz, hogy a figurádat játékoddal vérbővé is tehessed.

Szilágyi Csenge francia királykisasszonyából árad a kissé szarkasztikus, ám szeretetre, szerelemre éhes lelki finomság, törékeny, érzelemgazdag intelligencia. Kaján, éles eszű, a grófi és királyi udvarláson felülemelkedni akaró igyekezete ettől, ezáltal lesz emberien esendő, olyan, aminek drukkolunk már, hogy engedjen, és váltson csókot végre Ferdinánddal – ritka szép, intelligens finomsággal vágyakozni tudó érzékenység az övé.

fotó: Dömölky Dániel

De hiába, itt nincs csókos happy end, nincsen összeborulás. Maximum eme összeborulásért elkövetett lázas, mindent a feje tetejére állító igyekezet. Seress Zoltán Don Armadója, aki túlmozgásos, hóbortos spanyoljával túlhajtott gegmester is lehetne, ám mégsem az, hisz ahol az ösztönös tehetség poénkodik, ott mérték és értek a maga helyén képes továbbsrófolni a fokozhatatlannak látszó röhejt is. Finoman megbújik itt – hisz erre a Shakespeare-i színház, a színház a színházban dupla fenekű játékával készséggel siet majd minden darabjában alkalmat is adni – a színházi kultúrpolitika látványnak áldozni akaró kritikája is: a lovasszínházat a királyi ünneplésre ajánlani akaró, ezért még petárdákat is durrogtató igyekezetén egyszerre kacagunk, és fejünkhöz is kapunk: ez most itt, a magyar Navarrában játszódik! És pont ilyen jól megformált az előadás Lükéje (Szabó Simon) is: a jellemkomikuma mellé pontosan, arányosan adagolja a helyzetekből kinyerhető komikumot is.

Rudolf Péter állja a kihívást, sőt, egy mesterembert  is kerít maga mellé, Závada Pétert, hogy a Mészöly Dezső-féle fordítást úgy öltöztesse a kétezer tízes évek végének magyar nyelvezetébe, hogy azt aztán ne fejtörések közepette fordítsuk nézőként magyarról magyarra, hanem szellemi kalandtársként szívjuk magunkba, és szinte már kívánjuk is magunkba szívni. Kis nagy “csoda” ez, mikor nem elidegenít a nyakatekert nyelvezet, hanem kéjes örömöt okoz a megértése, kihámozása.

A darab két egymást és közvetve minket is elszórakoztató Stan-Pan párosa: Nathaniel tiszteletes (Gados Béla) és Holofernes iskolamester (Dengyel Iván) a rendezés egymás farkába harapó kígyói – ártalmatlan, egymás alá lovat, poént adó karakterük nem függelék mégsem, hanem további árnyalása ennek az egyszerre önfeledt, mégis  kérlelhetetlenül tükröt tartó nevetés-cunaminak.

Van persze ennek a darabnak nemcsak a megírtsága értelmében, hanem a rendezés által is középre helyezett játék- és mókamestere: Pille (Tóth András), aki egyszerre képes résztvevője, erjesztője is lenni az eseményeknek. Ő a  kívülálló, az egész komédiát idézőjelek közé helyező, a “könnyedségében nehéz” és  a “nehézségében” is könnyed Pille.

fotó: Dömölky Dániel

Egyetlen ponton érződik ez a tengernyi kalamajka, ez a csupa zöld, szemfényvesztésre játszó előadás fölöslegesen (átgondolatlanul?) soknak, túlzónak: a színjáték jelenetben. De könnyen megeshet, hogy a premieren látott előadás a maga “belakódási” fázisai után ez a pár jelenet is elnyeri a maga letisztult, precíz, jól arányított, saját helyét az előadás egészén belül. Mert a Rudolf Péter rendezte Lóvátett lovagokban – az iméntiek kivételével – minden a helyén van, hiszen minket, nézőket tett az előadás társulatával leginkább lóvá a rendező. Komédiára ültünk be, ám a legjobb komédiát kaptuk helyette: tragikomédiát, melyben minden a másikon való nevetésünk  egyben a saját hibáinkat is kikacagó, sebeinket bekötöző nevetéssé is válik.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top