…és ahogy az belekábul, az benne a szép. És ha azt gondolnánk, hogy ez teljességgel valószínűtlen, csupán körbe kell nézni, és máris kiderül.   Ascher Tamás rendezte a Katona József Színház nagyszínpadára Nyikoláj Vasziljevics Gogol Háztűznézőjét, melyben ez a “valószínűtlenség”, minden megírtan túlhajtott groteszk ellenére csöppet se tűnik valószínűtlennek, mert a klasszikus orosz néplélek és mentalitás egyenesen oda repít, ahol és amiben élünk: az „itt és most”-ba.

Googol Háztűznézője klasszikus lenne? Ez a kilenc év alatt 1841-re megírt vígjáték vajon nem túl kisrealista-e, és nem hordozza-e túlontúl az orosz néplélek lenyomatát? De igen, Ascher Tamás viszont rutinos kézzel, mindkét kor biztos ismerőjeként nyúl hozzá 2017-ben a Gogol-műhöz, hogy az ott és akkor a komédia „itt és most”-jában eltűnjön az a másfél évszázadnyi távolság.  A Katona társulatának játékmódjához tökéletesen passzol e vígjáték, és a kidekázott, arányaiban gondosan felépített előadás a biztos kezű rendezésnek köszönhetően most is célba ér.

fotó: Horváth Judit

Holott vékony jégen és borotvaélen  játszanak, hisz ez a darab csak a jól és a kellő mértékig arányosan kimunkált karakterekkel  képes  igazán élni, mai maradni. Persze mi az, hogy “mai”? Jó kérdés ez, főleg akkor, ha  a rendezés nem is akarja a keletkezése idejéből, azon erőszakot téve “kicibálni” onnan a szöveget. Nem is kell átültetni, hisz az örök emberi, az örök kisemberi élővé varázsolva megérkezik  hozzánk mindenféle erőszakot tevő “kiráncigálás” nélkül is.

Abszurd a helyzet: Padkaljoszin, a hivatalvezető (Fekete Ernő) a házasságközvetítő Pjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea) aktív közreműködésével házasodni készül, mert hát negyven felé járva már illik,  az ideje  már épp itt van. De csak lassan, ne szaladjunk a történet részleteinek  felvázolásával. Mert van itt idő, kérem. Időből van itt a legtöbb. És leginkább abból a “fajta” időből, ami nem telik, csak múlik.

Fekete Ernő, mint a kakas a maga szemétdombján, elmélkedik, dilemmázik: ”ideje lenne már nősülni!”. Ideje lenne, szükséges is, és tudja is, hogy kell – örök, széplelkű álmodozó. Elmélkedés erről tengernyi, de az ennek érdekében való cselekvés szinte semmi. Ami van, azt is az életuntságot a gazdájától mesterien átvevő szolga, Sztyepan  viszi végbe: elmegy az esküvői cipő tisztításához szükséges pasztáért, tudósít a készülő öltöny állapotáról. Gazda és szolgája: borsó és a héja. Egymáshoz idomulva élnek, cselekszenek, de csak a maguk módján. Sziámi ikrekként összenőve, egyben finoman ellenpontozva egymás karakterét.

Padkaljoszin fekszik a heverőjén, körötte oly autentikus összevisszaságban tornyozódnak a lakásának tárgyai, életének darabkái, hogy ha ezt a díszletet (Khell Zsolt) elég hosszan, a részleteinél elidőzgetve szemléljük, akkor az már maga elmesél egy létállapotot, szinte mindent a hivatalvezetőről és  szándékairól, de a korról is is, melyben él. Van itt, kérem, minden, mint a jó boltban: házibuli idejére a szekrény tetejére pakolt, és azóta is ott hagyott székek, összehordott, nem épp funkcionálisan elrendezett bútorok, ruhák szanaszét. Minden van itt, ami egy élethez kell, csak semmi sem úgy és olyan rendben, ahogy azt egy praktikusan vitt élet megkövetelné.

fotó: Horváth Judit

Fekete Ernő, mint a kakas a maga szemétdombján, elmélkedik, dilemmázik: ”ideje lenne már nősülni!”. Ideje lenne, szükséges is, és tudja is, hogy kell – örök, széplelkű álmodozó. Elmélkedés erről tengernyi, de az ennek érdekében való cselekvés szinte semmi. Ami van, azt is az életuntságot a gazdájától mesterien átvevő szolga, Sztyepan (Elek Ferenc) viszi végbe: elmegy az esküvői cipő tisztításához szükséges pasztáért, tudósít a készülő öltöny állapotáról. Gazda és szolgája: borsó és a héja. Egymáshoz idomulva élnek, cselekszenek, de csak a maguk módján. Sziámi ikrekként összenőve, egyben finoman ellenpontozva egymás karakterét. Ám azt is csak azért, hogy még inkább szétterítsék a színpadi szoba kaotikusságát, szerte gurítsák a színpadról felénk.

Ebbe a mesterien tárgyiasított, csupán a legyek csapdosásában aktív, padkaljoszini tespedésbe, elmélkedő nem cselekvésbe toppan be Pjokla Ivanovnazöld kiskosztümjében (jelmez: Szakács Gyöngyi), és mondja, mondja praktikusabbnál praktikusabb szentenciáit. Olyan, mint a kelt tésztában az élesztő: elég belőle minimális ahhoz, hogy a folyamatokat a “jó” irányba mozdítsa. Persze ez a “jó irány”, a hivatalvezetőnek kiszemelt kereskedő lány, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) felé terelése Padkaljoszinnak, pont olyan lódítás, félrebeszélés, amilyen a hivatalvezető teóriákba való takarózása: hangulatot, látszat motivációt ébreszt, mást azonban aligha – hamisítatlan megmondó ember ő a javából.

Bár nehéz ott és annak segíteni, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Jordán Adél csúcsra járatja a “jaj, Istenem, ki is vagyok, mit is akarok” tétovázó, saját hangerejétől is megrémülő kiházasítandó kereskedő lányt. Burleszkje viszont tovább árnyalja ennek az esztelenségig elmenő komédiának a “mélyrétegeit” A senki nem tud semmit, senki nem akar igazán semmit, vagy épp csakis a saját érdekeit  tessék-lássék képviselő mentalitás közepette egyszerűen csak boldogságban, szerelemben élni vágyó kisember nagy totálja lesz a játéka. Elkezdünk izgulni érte, és drukkolni a boldog révbejutásáért, mint egy love storyban!

Ahogy akad Padkaljoszinnak más noszogató, kéretlen “segítője” is: a barát Kacskarjov (Rajkai Zoltán) Szenvedélyesen noszogatja, öltözteti és szinte kézen fogva viszi hivatalvezető barátját az eladósorban lévő kereskedő lány Tyihonovna házába. Ritka az ilyen, a másikért élő, tenni akaró barát – gondolhatnánk. Rajkai Zoltánt nézve elsőre mi is hinni kezdünk ebben a kezét-lábát törő igyekezetben. Ám ez  a  komédia az ízig-vérig  fajtából való, amelyben nagyon hamar kiderül, hogy az ilyen és ehhez hasonló kacskarnyikovi nógatás is csak annyira önzetlen, mint a házasságközvetítés maga. Ez rendjén is van így, hisz itt nagyobb érdem és siker a másik, az épp szédíthető, befolyásolható másik megnyerése, mint a tényleges, előremutató és hathatós segítségnyújtás.

fotó: Horváth Judit

Bár nehéz ott és annak segíteni, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Jordán Adél csúcsra járatja a “jaj, Istenem, ki is vagyok, mit is akarok” tétovázó, saját hangerejétől is megrémülő kiházasítandó kereskedő lányt. Burleszkje viszont tovább árnyalja ennek az esztelenségig elmenő komédiának a “mélyrétegeit” A senki nem tud semmit, senki nem akar igazán semmit, vagy épp csakis a saját érdekeit  tessék-lássék képviselő mentalitás közepette egyszerűen csak boldogságban, szerelemben élni vágyó kisember nagy totálja lesz a játéka. Elkezdünk izgulni érte, és drukkolni a boldog révbejutásáért, mint egy love storyban!

Keresztes Tamás Chaplin- figuraként illegő-billegő zavarodottja mesteri ábrázolása az embernek, akin a közízlés mainstreamje képes gátlástalanul átgázolni, akinek az alapból meglévő nevetségessége inkább tükör: benne meglátjuk a félreállított, lesajnált, ám a helyzet fonákságán felülkerekedni vágyó önmagunkat.

Persze  ebben a Háztűznézőben, Gogoolnál olyan, hogy boldog révbejutás már csak az élet esetlensége – házasságközvetítőstül vagy anélkül – és túlságosan is esendő emberi mivolta miatt sem lehetséges. Hisz ennek a Tyihanovnának a hivatalvezető mellett mindjárt másik három kérője is akad. Rárepülnek, mint méhek a mézre: egy volt katona, Anucskin (Vajdai Vilmos), egy nyugalmazott tengerésztiszt, Zsivakin (Keresztes Tamás) és a végrehajtó, Rántotta (Bezerédi Zoltán). Három kérő, három arca ugyanannak a minőségnek: az önmagában és önmagától is megbotló, saját létezésétől, szokásaitól fogvatartott kisembernek.

Vajdai Vilmos francia nyelvtudást számon kérő megrögzöttje, aki saját vágyait keresné a megkérendő menyasszonyban, maga a   kényszerességbe való menekülés, hisz a vágyott nyelvében él csupán, és jobbat szeretne, mint amiben ténylegesen képes is lenne élni. Bezerédi Zoltán állami hivatalnoka a mindent előre megtervezők rutinjával lesz igazán nevetségessé: a saját ellentmondást nem tűrő fennhéjázása ejti csapdába. Keresztes Tamás Chaplin- figuraként illegő-billegő zavarodottja mesteri ábrázolása az embernek, akin a közízlés mainstreamje képes gátlástalanul átgázolni, akinek az alapból meglévő nevetségessége inkább tükör: benne meglátjuk a félreállított, lesajnált, ám a helyzet fonákságán felülkerekedni vágyó önmagunkat. Hármójuk humorheroldja, kisszerű röhejessége egyik esetben sem akar “eluralkodni” a másik karikírozott karaktere felett. Igazi, kiegyensúlyozott együttjátszás, amely pont ezért nem előadás az előadásban jelleggel hat, hanem az egymásnak figyelmesen adogatott jellemkomikum pontosságával hatni tudó erejével.

fotó: Horváth Judit

Hiába Tyihanovna őszinte szerelme, Padkaljoszin mégsem esküvőre készül a lánnyal, hanem visszavonulót fúj. Az Agafja-ház nappalijába visszaereszkedik a Padkaljoszin- lakás díszlete  a cséri  telep szobabelsőjével – nősülés helyett, holott lett volna hozzá tényleges akarat -, és ott ér véget minden, ahol kezdődött. Pedig mindenki kitett, és ki is akart tenni magáért. Az első részben talán túlságosan is, hisz egyik-másik karakter figurát építő, jellemző replikája hosszabbra is lett hagyva, a figyelem fenntartását nehezítve. Az Ascher Tamás rendezte Háztűznéző  nemzetnyi háztűznéző is egyben, holott minden áthallást került, mert nem áthallások gyártása volt a dolga. Csupán magas igényű, míves gogoli lenyomatát adta az orosz népléleknek. Annak az orosz léleknek, amely a maga emberének a csábítása által kívánja önmagát  meghatározni. Annak a népléleknek, amely egyben a mi, magyar néplelkünkkel is hajszálra egyezik.