Önmagunk és azon túl

A tánc határokat lép át, mert a határok fölött siklik el. Ez az evidencia közhelyes, mi több olcsó banalitás. Racid Ouramdane/CCN2 Grenoble: Tordre (Torzió) című produkciójukkal jártak a múlt szerdán a Trafóban. Kísérletező,  új utakon járó előadás, ám ez a kísérletezés a maga hatvan percnyi hosszával hol ki-, hol bekapcsolta a figyelmünket, ami a befogadás, a magunkhoz közel engedés szempontjából kevéssé szerencsés.

Három oldalról, fehér paravánokkal körbehatárolt tér. Sterill és izgató – itt bármi megeshet. Bármi, vagy épp semmi. Kétpólusúság ez, a nagyon jó és a figyelmünket csak esetlegesen lekötő között. Bejön a két táncos (Racid Ouramdane/CCN2 Grenoble), belejt, tánc- és balettmozdulatok közepette. De ez sem ilyen egyszerű, hisz mindig mindent el lehet véteni, mindig mindent elölről lehet kezdeni. Ötször indul el a bevonuló zene, ötféleképpen ronják el a bevonulásukat szándékosan. Egyetlen sajnálatos elem van ebben a valóban eredeti, a tánccal szemben támasztott túlzott elvárásokra, a hibátlannak, kiműveltnek kell lennie kívánalom torzságára reflektálni akaró entreé-ben: a kreatív, sokszínű, egymástól eredetiségében eltérő elrontottság hiánya.

Mert majdhogynem öt azonos, koncepciójában majdhogynem azonos “elrontottság” ez. Olyan, ami hihetetlen gyorsan, intenzíven ragadja meg a figyelmünket – jogosan, hisz a formabontó reflektálás az elvártra: abszolút eredeti – ám a variációtlanság fölfedezése után hamar ki is kapcsol a figyelmünk. És itt most nem a minden pillanatban valami újszerűt mutató, meghökkenteni tudó koreográfiát keresem. Nem, hisz pont ez ellen lépnének fel a meg-megismételt belépőjükkel… Mégis nagyon hamar figyelemvesztést okoz bennem mint nézőben ez a fajta “már ötször ismételem el a szándékos elrontottságot” – ötször, de nem ötféleképpen. Öt lehetőségből öt egymástól teljesen eltérő módon elrontott nyitány, belépő a teljesen sokszínűnek az érzetét adná, így azonban a legkevésbé sem.

A klasszikus balettmozdulatok hosszan kitartott, finoman kivitelezett kar- és lábmozdulatainak az ívei tökéletes “kiindulópontjául” szolgálnak az árnyékok kivetüléséhez. Mozog, forog a két táncosunk, egymást váltva, egymásnak adva a “beszéd fonalát”. Azét, amelyik egyszerre dokumentálja a mozdulatok történéseit, rögzíti és elénk nagyítja ezt a fajta létezést, hogy láttasson, szembesítsen annak a létjogosultságával. Azaz állít: ez van, és ez így van! – mindezt aprólékos, intenzív figyelemmel, a mozdulatok pontosságával kivitelezve.

Ám ez a kísérletező, új utakat keresni vágyó, és azokon elindulni is tudó látásmód a mozdulat és a mozdulatot társként követő árnyékának a szimbiózisa is. A fehér visszaveri a feketét, avagy a fény életre segíti az árnyat. A klasszikus balettmozdulatok hosszan kitartott, finoman kivitelezett kar- és lábmozdulatainak az ívei tökéletes “kiindulópontjául” szolgálnak az árnyékok kivetüléséhez. Mozog, forog a két táncosunk, egymást váltva, egymásnak adva a “beszéd fonalát”. Azét, amelyik egyszerre dokumentálja a mozdulatok történéseit, rögzíti és elénk nagyítja ezt a fajta létezést, hogy láttasson, szembesítsen annak a létjogosultságával. Azaz állít: ez van, és ez így van! – mindezt aprólékos, intenzív figyelemmel, a mozdulatok pontosságával kivitelezve.

Másrészt: a dokumentáláson túl  kontemplációra, a mindezen való meditálásra hív. Látod a mozgást, a mozdulatokba belé rakott erőt, dinamikát és fegyelmet, de vajon mindezekben, mindezeken keresztül mi az, amit észrevehetsz, észre kellene venned még?

Racid Ouramdane megmutat: megmutatja az önmagunkban lévő, és az önmagunkból indított mozdulat értékét azáltal, hogy összekapcsolja mindezt azzal a közeggel, ahol ezek zajlanak. Kár, hogy eme egyedi és újszerű tézis az ismétlések mennyisége miatt megint a figyelmünk kikapcsolására, a bevonódásunk szüneteltetésére késztet. Mintha mi magunk kiáltanánk: “most már értem, menjünk, haladjunk tovább!” Nem a befogadó 21. századi türelmetlensége ez, hanem az aránytalan repetíció okozta  ösztönös nézői tiltakozás.

A Tordre (Torzió) előadás “torziósága” – gondolva itt az új, hihetetlenül bátor útkereső koncepció erejére – hat ránk. Kellően, emlékezetesen. Ám nem elég intenzíven ahhoz – hisz a koncepcióhoz a tartalom mennyiségi kritériuma nem idomult, figyelmünk hol ki-, hol bekapcsol -, hogy ez a fajta torzóság-élmény önmagunk, és legfőképp a magunkon túli torzóság meghatározó élményévé nőhetett volna.

Amire válasz egy újabb önmagába záródó elem: a forgás, a forgás, a forgás. Forog a táncosunk, vele forog az árnyéka, forognak a magasból leengedett T-alakú balettrudak, és persze e rudak árnyai is. Forog, forog, forog és közben monologizál. Mozgás és próza egybevegyülése, amely akár elementáris erővel is képes lenne hatni, de ismét idő előtt kikapcsol az intenzív, belefeledkező figyelmünk, így az önmagába szippantás, a ránk hatni tudás zsigeri ereje megint csak elkerül minket.

A Tordre (Torzió) előadás “csavarodottsága” – gondolva itt az új, hihetetlenül bátor útkereső koncepció erejére – hat ránk. Kellően, emlékezetesen. Ám nem elég intenzíven ahhoz – hisz a koncepcióhoz a tartalom mennyiségi kritériuma nem idomult, figyelmünk hol ki-, hol bekapcsol -, hogy ez a fajta torzóság-élmény önmagunk, és legfőképp a magunkon túli torzóság meghatározó élményévé nőhetett volna.