"Alapvetően én nem szeretnék, nem akarok felnőni!" Pótszékfoglaló

Ma este láthatjuk ismét Kárpáti Péter Tótferiét a Trafóklubban. Az előadás Bogdányjával, Kárpáti Pállal beszélgetünk a mesékről, felnövésről, mély gödrökről és a másikban való csaladkozás illúzióiról…

A mesék, a legendák gyerekkorodban mennyire vettek körül?

A faterom sokszor mesékből kiindulva dolgozik és gyakran beavatott minket abba, hogy mi érdekli. Volt olyan darabja, ami iránt mániákusan rajongtam, amikor megnéztem a színházban. A Locspocs és a bolygó hollandi című dramatizációját a Kolibriben rengetegszer megnéztem. Később az Országalmát a Pesti Színházban úgyszintén. Külön hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy gyerekkoromban megismerhettem általuk a Bergmann féle Varázsfuvolát. A világirodalom nagy meséi közül az igazi kedvencem a Pán Péter volt. Ezt később a középiskolai diákszínjátszón meg is rendeztem.

Biztos épp eléggé abszurd a valóságunk is, nem kellenek még emellé csodák. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a POSZT-on láttam a sepsiszentgyörgyiek Csoda című előadását. Teljesen megrökönyödtem, amikor a történet eljutott ahhoz a ponthoz, hogy csak a csoda segíthet, hogy folytatni tudják a mesélést. És akkor váratlanul történt egy csoda, ami nem következett az addigi cselekményből. Volt valami bizarr, felháborító ebben a fordulatban. De rávilágított a csodák működésére. Igazából vannak csodák, ha csak a színpadon is! De ott valóságos érzetűvé válnak!

Mi lehetett Pán Péterben az, ami megfogott téged?

Valószínűleg ez a “nem akarok felnőni” gondolat. Nagyon varázslatos az egész: vannak benne kalózok, indiánok, elveszett fiúk, sőt még angol polgárgyerekek is.

Mi az, ami a mesékben, legendákban és benned közös lehet?

Szokták mondani, hogy aki színházzal foglalkozik, az nem akarja abbahagyni a játékot. Ebben lehet valami…!

fotó: Hídvégi Aszter

A Tótferi mennyire épül legendákra, illetve mennyire csak azokból épül fel?

A darab Ámy Lajos meséi alapján készült: Krisztus és Szent Péter járják a világot. Biztos vagyok benne, hogy apám a személyes kötődéseit, élményeit is beleszőtte. Ez a darab a születésről szól. Amikor megírta, a gyerekei közül már jónéhányan már éltünk is.
…igaz is: minden születés, világra jövetel legenda számba megy – egyik pillanatban még nem élünk, a másik pillanatban viszont egy teljes kis emberke lép be, sír föl erre a világra… A Tótferiben mi lehet az a “sajátos”, ami miatt érdemes róla beszélni?
Talán az, hogy az ember hogyan viszonyul a csodákhoz. Illetve, hogy milyen az a csoda, amire tényleg nem számítottál.

A darab első része a nagyon bonyolult nyelvezete ellenére repíti magával a nézőt. Ehhez képest a második rész szürreális jelenetek sora. Lehetetlen hagyományos módon eljátszani. A színészeknek láttatnia kell a képeket a nézőkkel. A nézőknek pedig nyitottabban kell befogadni. Nehéz megérteni, de elképzelni, látni nem nehéz. Csak akkor, ha mindenáron meg akarod érteni. A születésről és a világ megmentéséről – főként, ha ez egyszerre, ugyanazon helyen történik – szerintem van valami tapasztalatunk, de nem a hétköznapokból, vagy a színházban ülve szereztük meg ezeket a tapasztalatokat, és nem is ott tároljuk őket, mint a hétköznapi dolgokat.

Vajon miért nem ülünk vagy miért nem szívesen ülünk be az effélékre?

Ami jó történet, arra szívesen beülünk. Asszem, mostanában a színház inkább az aktuális eseményekre szeret reflektálni. Biztos épp eléggé abszurd a valóságunk is, nem kellenek még emellett csodák. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a POSZT-on láttam a sepsiszentgyörgyiek Csoda című előadását. Teljesen megrökönyödtem, amikor a történet eljutott ahhoz a ponthoz, hogy csak a csoda segíthet, hogy folytatni tudják a mesélést. És akkor váratlanul történt egy csoda, ami nem következett az addigi cselekményből. Volt valami bizarr, felháborító ebben a fordulatban. De rávilágított a csodák működésére. Igazából vannak csodák, ha csak a színpadon is! De ott valóságos érzetűvé válnak!

Jut eszembe arról, amit mondtál: “aki színházzal foglalkozik, az nem akarja abbahagyni a játszó, játszadozó korszakát”, hogy talán aki játszik, az képes – pont e játék által – leginkább “felnőni”…

Lehet! Bár mostanában épp azt vettem észre, hogy a játékon keresztül tudom rajtakapni magam, ahogy növök fel.

…és mi az, ami változott, változhatott a játékodban?

Kezdem elfogadni a hibáimat, és szívesen mutatom fel ezeket a színpadon. Most a játék számomra pont annak a dolognak a felfedezéséről szól, hogy növök fel. Talán nem lehet örökké gyereknek maradni. Ezekkel a változásokkal kezdeni kell valamit. Aztán ha majd megszületik a gyerekem, akkor nyilván a játék, a játszás egészen új oldalait fogom megismerni.

fotó: Hídvégi Aszter

Milyen karakter ez a Bogdány, akit te játszol?

Valószínűleg alkoholista , vagy alkoholista volt. Lent volt negyven évig egy gödörnek a fenekén, és az egyik csoda az, hogy őt ennek a gödörnek a mélyéről visszahozzák. Ez hordoz némi veszélyt az asszonya számára. Félő, hogy újból le fogja inni magát, elveri az asszonyt. És mi van, ha a gyereke megszületése után is ilyen lókötő marad? Sok veszélyt hordoz ez a fickó.

Ez a Tótferi-legendárium magyarán egy csöppet sem rózsaszínűbb, mint az a másik világ, amit mi itt a “valóságban” élünk, ahogy hallgatlak…

Egy jó történet nem rózsaszín. Van benne fekete, fehér meg még egy csomó más szín is. Ennek a történetnek a csoda valóban a szerves része. De pont ez hordozza magában a veszélyt is.

Csak az életünk nehézségei, a társadalmi elvárások róják ránk ezt a fajta “szükséget”, ahogy a Pán Péter kapcsán is említettem. Van egy elvem: nem akarok felnőni! Talán csak annyira, hogy másoknak minél kevesebb csalódást okozzak.

Játszottál már korábban is hasonló textúrájú darabban, mint a Tótferi?

Apám darabjaiban például. Az Országalmában, az Öldöklő tejcsarnokban. A Pitbull cselekedeteibe is beugrottam, az is egy szürreális mese, bármennyire is elsőre úgy tűnik, hogy közelebb áll a “valóságunkhoz”.

A Tótferi Bogdányja miben és milyen feladat elé állít?

Úgy jön vissza a negyven évnyi „gödörmélyről”, mintha aznap jött volna meg a kocsmából. Semmi nem változott. Közben a felesége már szinte elfelejtette, közben mégis reménykedett, hogy visszajön. Nehéz ebben a kapcsolatban jól viselkedni.

…ott folytatja, ahol negyven évvel korábban abbahagyta?

Igen, miközben az asszony meg nem ott folytatja.

Egy ilyen népi legendáriumokból bőséggel építkező szöveg miben tér el és mennyire azonos egy klasszikus drámával?

A darab első része a nagyon bonyolult nyelvezete ellenére repíti magával a nézőt. Ehhez képest a második rész szürreális jelenetek sora. Lehetetlen hagyományos módon eljátszani. A színészeknek láttatnia kell a képeket a nézőkkel. A nézőknek pedig nyitottabban kell befogadni. Nehéz megérteni, de elképzelni, látni nem nehéz. Csak akkor, ha mindenáron meg akarod érteni. A születésről és a világ megmentéséről – főként, ha ez egyszerre, ugyanazon helyen történik – szerintem van valami tapasztalatunk, de nem a hétköznapokból, vagy a színházban ülve szereztük meg ezeket a tapasztalatokat, és nem is ott tároljuk őket, mint a hétköznapi dolgokat.

fotó: Hídvégi Aszter

Számodra a színészetben a nyitottság mennyire fontos?

Rendkívüli módon! Máshogy nem lehet. De azért ezt idő volt megtanulni. Bodó Viktornak sokat köszönhetek. Nála a nyitottságról sokat lehet tanulni. Meg kell szeretned, amit játszol, meg kell, hogy értsd, amit játszol. Meg kell, hogy szeretsd és értsd a partnereket, kollégákat. A nyitottság nélkülözhetetlen. Nem vagyok kicsit közhelyes?

A mesék, a legendák világa és a nyitottság egymás édestestvérei, egymás megfelelői.

Ezt így gondolom én is, mindenképp!

Kezdem elfogadni a hibáimat, és szívesen mutatom fel ezeket a színpadon. Most a játék számomra pont annak a dolognak a felfedezéséről szól, hogy növök fel. Talán nem lehet örökké gyereknek maradni. Ezekkel a változásokkal kezdeni kell valamit. Aztán ha majd megszületik a gyerekem, akkor nyilván a játék, a játszás egészen új oldalait fogom megismerni.

Szerinted fel kell tudni nőni, szükséges-e felnőni?

Szerintem nem. Csak az életünk nehézségei, a társadalmi elvárások róják ránk ezt a fajta “szükséget”, ahogy a Pán Péter kapcsán is említettem. Van egy elvem: nem akarok felnőni! Talán csak annyira, hogy másoknak minél kevesebb csalódást okozzak.