Home / Ajánljuk / Nem biztonságos
Nem biztonságos

Nem biztonságos

Mármint néhány weboldal letöltése a munkahelyi környezetben. És persze ugyanígy nem biztonságos a munkahelyünkön dolgozni, hisz a légkör pont annyira lehet trágár, pornográf vagy épp szexista, mint akármely felnőtt on-line tartalom. És persze nem biztonságos élnünk sem, mégis nap, mint nap megpróbálkozunk vele. Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos c. darabját Máté Gábor a Kamrában megrendezve ezt a bulvársajtó-létet, ezt a nem biztonságos gátlástalanságot járja körbe könnyeden mély humorral, leplezetlen szókimondással. Bár Magyarországon nem épp a bulvársajtó gátlástalankodása okozza mindennapjaink égető problémáit, mégsem tudunk szabadulni e téma tálalásának magába húzó hatása alól. Ha másért nem, hát azért, mert országunkban permanensen, hol kék alapon, hol az üres hirdetőoszlopok fehér papírjain szintén bulvár zajlik – és mi olvassuk, ha akarjuk, ha nem.

Mert a bulvár beletenyerel az életünk kellős közepébe, épp ettől lesz az, ami. A kamrabeli játéktér is pont a stúdiótér kellős közepén, mint egy közénk becsapódó üstökös, helyezkedik el. A Doghouse téglalap alakú főszerkesztőségi szobájának falain a korábbi címlapokból készült montázsok óriásplakátjai (díszlet: Cziegler Balázs). Épp itt évődik egymással Charlotte (Rujder Vivien) és Rupert (Tasnádi Bence) a reggeli kávézás idején: könnyed, lekezelő, gunyoros flegmasággal. Persze Charlotte inkább csak “kontráz” Rupert szexista, nagyarcú csipkelődéseire. Mintha az utcán lennénk vagy valamelyikük nappalijában – holott ez a munkahelyük. Ez a “könnyeden csevegős” kávézás segít megérteni a kortárs viselkedéskultúrát és a mostani fiatal korosztály érzelmi intelligencia szintjét. Oly könnyeden, magától értetődően formálódik rajtuk keresztül e két fiatal karakter, hogy nem is a fiatalságuk, hanem az egy az egyben ebben élünk most érzése kezd terjengeni felénk a dobogóra helyezett színpad-szoba teréből.

fotó: Dömölky Dániel

Nézzük, hallgatjuk kettejük sikamlósan humoros és pajzánságában gátlástalan csevegését, és közben az jár az eszünkben: mi közünk nekünk ehhez az angol bulvárlapi stílushoz? Talán semmi, talán nagyon is sok. Máté Gábor egy angol kortárs darabot mutat meg, ám közben saját magunkat mutatja be  magunknak. Nem csupán abban az értelemben, hogy manapság így, ebben a stílusban élünk, hanem abban az értelemben is, hogy a munkahelyünk és a magánéletünk atmoszférája között eltűnt a határ. Eltűnt, és ez nem tiszteletteljes közvetlenségre, hanem szemrebbenést sem okozó, magától értetődő módon a másik lelkébe való belegyalogolásra buzdít.  Idehaza is így közlekedünk egymással a boltban, az utcán, bárhol. Ez nem nemzet- vagy kultúrafüggő. A kulturálatlanságunktól azonban sokkal inkább függ. Mert hisz egy jó kortárs darab bárhol a világon jól működő kortárs darab lesz.

Aztán beviharzik – kezében a legújabb címlap poszter méretű fotójával – a főszerkesztő, Aidan (Kocsis Gergely). Magabiztos arrogancia a zaklatott, elfoglalt munkakört betöltő szerep mögött. Mindez annyira evidens, természetes és magától értetődő módon megformálva, hogy nem akadunk fönn rajta, sőt, egyenesen természetes stílusként hat, sugallva: ez ma már teljesen normális. Így működik egy főszerkesztő, így működik a lapja, és legfőképp így működik ma már az a világ is, amiben ők is, mi is élünk. És ha mindebben van egyáltalán valami “szokatlan”, akkor csupán csak annyi, hogy mindez már fel sem tűnik, mert kézenfekvő.

Máté Gábor egy angol kortárs darabot mutat meg, ám közben saját magunkat mutatja be  magunknak. Nem csupán abban az értelemben, hogy manapság így, ebben a stílusban élünk, hanem abban az értelemben is, hogy a munkahelyünk és a magánéletünk atmoszférája között eltűnt a határ. Eltűnt, és ez nem tiszteletteljes közvetlenségre, hanem szemrebbenést sem okozó, magától értetődő módon a másik lelkébe való belegyalogolásra buzdít. 

És persze egy ilyen főnök egyből érezteti is, hogy ő mozgatja a szálakat, hisz beszól, sakkban tart, megaláz, sarokba szorít mindenkit – természetesen mindezt csakis verbálisan – mert ez ebben a világban így dukál.

Közben pedig elalél a következő címlap tervétől, melyre az újságolvasó férfiak ideálját sikerült becserkészni Sam (Dér Zsolt) segítségével, aki friss diplomásként egyben a mindenes is a lapnál. Mint a hívők a feszület előtt, a három férfi – Aidan, Rupert és Sam – hódol ennek a kétdimenziós nőnek ott a poszteren. Charlotte meg egyre kellemetlenebbül, feszélyezettebben érzi magát. Rujder Vivien természetes szépsége, tiszta őszintesége szavak nélkül is hat: a valódi és a hiteles, illetve a nyálcsorgató és erőltetett között puszta jelenlétével képes kontrasztot teremteni, és ezt a megteremtett kontrasztot aztán belülről izzítva egyre fokozni, növelni.

fotó: Dömölky Dániel

Ám más is növel itt “kontrasztot”, feszültséget, hisz kiderül, hogy a poszteren elalélásig csodált hölgy csak tizennégy éves. Dér Zsolt Samje elkezd szorongani, egyre kisebbé válni, hisz a lányt, ott a képen, ő választotta ki, nem sejtve – hisz a beleegyező nyilatkozat aláírva –, hogy hatalmas baklövést követ el ezzel. Dér Zsolt gyámoltalan szorongója, csetlő-botló gyakornoka a leggyengébb láncszemmé válik így ebben a gépezetben. Őszintesége, megszeppentsége ebben a közegben hiánycikk, ahogy nélkülözni kell a színpadi szerkesztőségen kívüli létben is. Élő, két lábon járó lelkiismeretünk lenne Sam? Maximum ott, csakis ott, élő lelkiismeret-furdalásként hat ez a normális, magunkat elszégyellni tudás, aminek még a csírái is eltűntek mára a hétköznapjainkból.

Van helyette a szerkesztőség szorult helyzetéből magának egyszerre anyagi és erkölcsi muníciót kovácsoló édesapa, Mr. Bradshaw (Takátsy Péter), akit elnézve egyetlen pillanat alatt megértjük: ő is mi vagyunk – a kisemberi megaláztatottságból percek alatt magát erkölcsi etalonná növesztő apa.  A csoszogó, fű alatt közlekedő figurából bravúros, szellemi hullámvasutat idéző monológja során a  frusztráltságából mások életébe való beletaposás árán hérosz lesz. Takátsy Péter alakváltozása zseniálisan, ösztönös erővel képes bemutatni, hogy egy kispolgári erkölcsök mögé bújó édesapa három pillanatnyi triumfálásért önmagát nyeregben érezve pont olyan piti zsarolóvá, nagyarcúvá tud válni, mint a vele szemközt álló főszerkesztő, Aidan. Hihetetlenül eltalált, megrendítően és ijesztően pontos játék az övé.

fotó: Dömölky Dániel

Aztán mindezeknek ott a fordítottja  is: a darab második részében egy női vezető magazin szerkesztőségében vagyunk. Ennek a szerkesztőségnek a főszerkesztői szobája tükörképe az előbbinek. Virtuálisan és átvitt értelemben is. Azaz mégsem, hisz az ember, akár nőből, akár pasiból van – mondja e darabjában Lucy Kirkwood – nem képes kibújni bőréből. A főszerkesztő asszony, Miranda (Pelsőczy Réka) kemény, vaskezű feministaként “felvételizteti” Samet: photoshop-pal preparálja ki az elé rakott női aktokat, megkeresve testi gyengéjüket. Merthogy miközben a férfiak a tökéletes nőre csorgatják a nyálukat, addig a nők egy női lapban pont az esendő, szépséghibákkal bíró nőkkel szeretnek azonosulni – hangoztatja fennen Miranda. Pelsőczy Réka főszerkesztőnője csupa kielégületlen frigidség, sok testiségért, ölelésért kiáltó. Betölti a teret, mint mindig, ez a minden jóra kiéhezett karakter – féllábon ugrálva igyekszik felvenni bugyiját. Karikírozás és hitvallás is egyszerre az emancipáció jelenéről, jövőjéről.

…jótékonyan “szikár” és kreatívan eleven módon igyekezett eljárni e rendezés a színészi játékkal egyetemben, ahogy ezt a mindkét oldalról körbejárt, alapvetően klisésre egyszerűsített problémát kompaktan, esszenciálisan, humoros komolysággal, és annál komoly humorral tálalta. Egy a bulvár világáról szóló témát, amely finoman szólva sem biztonságos. Ám nálunk az életünknek minden egyéb területe is bulvárrá lesz lassan, ezért ez a darab számunkra többszörösen sem biztonságos – és pont ugyanezért többszörösen is fontos. Már csak azért is, hogy nagyobb biztonságban legyünk ebben a bulvárlap szerkesztőségeként irányított kicsiny országban.

Ahogy Tasnádi Bence Rupertje most szintén ebben a szerkesztőségben dolgozik mint titkárnő- nőnek öltözve, nőként. Magassarkújában majdhogy nyakát töri- börleszk a javából – Tasnádi Bence hű marad most is önmagához. Ez szintúgy hitvallás: a női egyenjogúság végletekig elvitt lehetetlensége – és tényleg az.

Sam nem talál bekarikázandó, jegyzetelhető szépséghibákat az aktokon, mert romantikus elfojtások között élő lelke nem engedi meg neki az efféléket. Mígnem Miranda meg nem győzi öt e felfogása tarthatatlanságáról –  így aztán lázasan, felszabadultan   mégiscsak nekikezd. A Munkavégzés során nem biztonságos pont, mint a címe, tekervényes hosszadalmassággal járja körül a szexizmust mindkét nem irányából. Talán elég lett volna megtartani a címből a “Nem biztonságos”-t. Szerencsésebb, inspirálóbb lett volna, de ez a rendezés egyszerre akart szöveg- és tartalomhű maradni.

fotó: Dömölky Dániel

Abban viszont jótékonyan “szikár” és kreatívan eleven módon igyekezett eljárni e rendezés a színészi játékkal egyetemben, ahogy ezt a mindkét oldalról körbejárt, alapvetően klisésre egyszerűsített problémát kompaktan, esszenciálisan, humoros komolysággal, és annál komoly humorral tálalta. Egy a bulvár világáról szóló témát, amely finoman szólva sem biztonságos. Ám nálunk az életünknek minden egyéb területe is bulvárrá lesz lassan, ezért ez a darab számunkra többszörösen sem biztonságos – és pont ugyanezért többszörösen is fontos. Már csak azért is, hogy nagyobb biztonságban legyünk ebben a bulvárlap szerkesztőségeként irányított kicsiny országban.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top