Home / Megnéztük / …amíg majd nekik is lemegy a függöny!
…amíg majd nekik is lemegy a függöny!

…amíg majd nekik is lemegy a függöny!

…csak győzzük azt kivárni. A politikai hatalom már csak ilyen. Mindig az tűnik állandónak és változtathatatlannak, amely alatt épp élünk. Shakespeare nem moralizálva, hanem a tökéletes természet- és korrajzzal mutatta meg ezt az eredetileg két estét betöltő IV. Henrikben. Mácsai Pál értelmezésében ez a teljes társadalmat felvonultató látlelet a maga állandóvá merevedett  konstans mozdulatlanságában megmutatva, teljesen kézzelfoghatóan  kerül velünk közelségbe az Örkény Színházban. A pitiánerségig abszurd valóság ez. Ebben éltünk, élünk. Rendben, de majd ki, mi vet ennek véget? Ha más nem, hát az élet természetes függönye, amely kíméletlenül leereszkedik, mint egy roló – nekünk viszont csak az a bizonyosság marad: hogy ez a “végszó” nem csupán a színház világában érvényes  törvényszerűség.

Sok minden képes történni másfél évtized alatt, mégis frappáns pontossággal, jól eltalált adagokban átnyújtható az Örkény tágasnak csak szerényen mondható színpadán: egy tízszemélyes asztal – ami hol a lövészárok fala, hol tróntermi attribútum, hol pedig az összeesküvők gyülekezését hangsúlyossá tevő, lényegét magában hordozó fő kellékelem -, pár ikeás műanyagszék, egy kényelmes bőrkanapé és egy-két állványos színházi lámpa (díszlet: Izsák Lili). A betonszürke falak hátulsójára, egy kréta satírozta csíkra az éppen aktuális jelenet színhelyét vetítik. Minimálisra vett közegben játszatni egy monstre kétestés királydámát két részben elegáns húzás. Miképp Nádasdy Ádám e rendezéshez készített fordítása is: veretes archaizmusok helyett egy az itt és mostban gördülékenyen ható és használható szövege, melyet Ari-Nagy Barbara tökéletesen ráalakított a társulat színészkaraktereire. Mindezt elegánsan és stílusosan: a lényegre, a történéseket mozgató motívumokra figyelj, mert másra nem is érdemes – hisz különben elvesznél a részletekben.

fotó: Horváth Judit

Itt és most a részletekben való elveszés lényegi kockázatot hordoz. Hisz minden sematikussága ellenére – amit a két pártra szakadtság jelenthet – könnyű elveszni a kavargó “sokszínűségben”. Ha valamiben, hát ebben a szándékosan lecsupaszító lényegláttatásban fáklyavívő ez a rendezői olvasat. Mert könnyű lenne elveszni az események, személyek ki is van kivel kavargásában. Itt van egyfelől IV. Henrik (Csuja Imre), Warwick gróf (Vajda Milán), a király kisebbik fia, János herceg (Jéger Zsombor), az ifj. Henrik (Nagy Zsolt), az őt züllésbe vezető Falstaff János lovag (Csuja Imre) és a három cimborája az előbbi két úrnak: Poins Edward lovag (Zamenák István), Bardolf (Novkov Máté) és Peto (Dóra Béla).

És ha csatára kerülne sor, hát ezüst és aranyszínű felsőkben, kardok helyett bikalegeltető láncokkal vívnák. Megsebesíteni vagy fitogtatni a megölésre való hajlamot. Letisztult, frappáns megoldás: a lehető legtöbbet mondani egy értelmetlen, ám  annál bigottabban vívott, szabadságharcnak hazudott csetepatéról – melybe persze pont úgy belehalni, mint az igaziakba.

Na persze, ez nem az egyik csoportosulás vagy párt, hisz ebben az egyben is – ahogy lenni szokás – megannyi érdek és szándék ellentétes. Az egy akolnak a fehérebb és feketébb fele. Messzebbről nézvést persze egy “tábort” alkothatnának, már ha lenne értelme ebben az esetben táborról, pláne “egységes” táborról beszélni. Inkább csak családi kötelékről, azonos mundérhoz való tartozásról beszélhetünk – de persze ezt is csak elnagyoltan fogalmazva lehetne ekként nevezni. Mindegy is. Azért tessék-lássák rájuk lehet fogni: ők az egyik csoportosulás… Mert hát csoportosulni kell, anélkül nem megy.

Ahogy mindig akad elég politikai, hatalmi, emberi indok arra, hogy egy csoportosulással szemben álljon egy másik is: id. Percy őrgróf (Kaszás Géza), aki hihetetlen belső hévvel, egyre nagyobb tűzzel feszül bele, veszik el a IV. Henrik elleni háborús szövetségben. Épp ezért Polgár Csaba dadogós, belső izzással bosszút esküdő ifj. Percyje, Szélvész Henry ezáltal pontosan felépítve emeli tovább a leszámolásra készülő ellentábor lelki elszántságban már így is maximálisra járatott indulatát. Könnyű átvennünk a falsan is igaznak ható elszántságát – játéka pillanatokra el is feledteti, hogy a tábor-ellentábor egymásnak feszülésében senki sem jobb, nemesebb vagy rútabb a szándékait illetően az ellenlábasánál.

fotó: Horváth Judit

Különösen akkor, ha eme “Percy-tábort” olyanok izmosítják tovább, mint Worcester gróf, az id. Percy öccse (Takács Nóra Diána), aki elvhű és lojális szilajsággal, macsókat überelni kész elszántsággal áll az idős testvér mellé,  ugyanakkor mégis  elszánt éles látással, megszállottakhoz méltó hidegvérrel inti csendre Henry-t. E csapatot gazdagítja a yorki érsek (Vajda Milán), Hastings gróf (Herczeg Tamás m.v.), Blunt (Vajda Milán), Owen Glendower, a walesi főnemes (Zamenák István), Douglas skót főnemes (Dóra Béla) – mindegyikükön, mint tükörcserepeken – kinek-kinek a saját hevülete szerint – verődik vissza Percyék bosszúszomja, a leszámolást óhajtó talpnyaló mivolta.

Minden esélye meglenne az előadásnak, hogy ráunjunk erre a balhétól balhéig evickélő, másfél évtizedet felölelő hatalmi játszmára, de nem tesszük, nem tudunk. Mert Csuja Imre Falstafftja végigbekkeli, lódítja, képünkbe hazudja ezt a lelkünkben szépen megálmodott, ám a valóságban sosem beteljesedő vircsaftot. A jég hátán is megélő, egyik hazugságával a másikat überelő kommunikációjával a túl- és továbbélésre játszik – helyettünk is. Játéka szembesít: magunkat önmagunkkal. Miként szerepei szerint IV. Henrik és Falstaff János is Csuja Imre!

És ha csatára kerülne sor, hát ezüst és aranyszínű felsőkben, kardok helyett bikalegeltető láncokkal vívják. Megsebesíteni vagy fitogtatni a megölésre való hajlamot. Letisztult, frappáns megoldás: a lehető legtöbbet mondani egy értelmetlen, ám  annál bigottabban vívott, szabadságharcnak hazudott csetepatéról – melybe persze pont úgy belehalni, mint az igaziakba.

A rendezés és az alkotók egymás számára kölcsönösen elosztott és egyben a másik által megtámogatott közös játéka is ez az előadás. Az egyéni és a kollektív hatalmaskodások káosza, amit csak maximális fegyelemmel és az egymásra figyelés érzékenységével lehet így összekovácsolni. Sok szereplős mozaikdráma ez, amit másfajta színészi figyelemmel, vagy az iméntitől eltérő rendezői szándékkal működőképessé tenni nem is lehetne.

fotó: Horváth Judit

Ezért is tudunk kényelmesen, unalmat talán a legkevésbé sem érezve elidőzni egy-egy kurzusnyi jelenetnél: Paplanos Dollyénál (Polgár Csaba), a vidéki újoncokénál – Rozsdás (Dóra Béla), Sebes (Nagy Zsolt, Vékony (Jéger zsombor), Hűvös (Ficza István), Maczkó (Vajda Milán) -, a járókeretével mankózó Kaplár bíróénál (Zamenák István). Teljesítmény megtalálni, eltalálni rendezői, színészi oldalról egyaránt azt az arányt, amellyel egyformán, mégis egymásból és egymásra építkezve önmagát folyamatosan tovább éltetető lesz ez az ezernyi szereplőjű, tablóméretű királydráma.

És ennek a IV. Henrik-olvasatnak a harmadik, észrevehetetlenül is tartást adó pillére Pogány Judit Szaporánéja, aki ide-oda rohangál kocsmárosnéként, mert nem érti, hogy egy “táboron” belül is lehet érdek- és személyi ellentét. Így töltve be egy színpadot, egy korszakot és a Disznófő kocsmát – hogy aztán fekete kalapos, fekete kabátos Főbíróként ebben a széteső, egymás ellen feszülő Lenchester-párti táborban képviselje a rend, a jog és persze a részrehajlás folytonosságát – fáradhatatlan, őszinte hitelességgel, Pogány Judit-os mércével.

Minden esélye meglenne az előadásnak, hogy ráunjunk erre a balhétól balhéig evickélő, másfél évtizedet felölelő hatalmi játszmára, de nem tesszük, nem tudjuk. Mert Csuja Imre Falstaffja végigbekkeli, lódítja, képünkbe hazudja ezt a lelkünkben szépen megálmodott, ám a valóságban sosem beteljesedő vircsaftot. A jég hátán is megélő, egyik hazugságával a másikat überelő kommunikációjával a túl- és továbbélésre játszik – helyettünk is. Játéka szembesít: magunkat önmagunkkal. Miként szerepei szerint IV. Henrik és Falstaff János is Csuja Imre!

Ahogy Nagy Zsolt ifj. Henrikje a zülléstől háborúig, háborútól tivornyáig “hullámvasutazó”walesi hercegében is nemcsak a hatalom gyakorlásának shakespeare-i és kortársi megfelelőjét éljük át, hanem a minden mindegy, “az egyszer élünk” felelősségtől menekülni vágyó hatalmi letéteményeseknek a világát is.

fotó: Horváth Judit

És ennek a IV. Henrik-olvasatnak a harmadik, észrevehetetlenül is tartást adó pillére Pogány Judit Szaporánéja, aki ide-oda rohangál kocsmárosnéként, mert nem érti, hogy egy “táboron” belül is lehet érdek- és személyi ellentét. Így töltve be egy színpadot, egy korszakot és a Disznófő kocsmát – hogy aztán fekete kalapos, fekete kabátos Főbíróként ebben a széteső, egymás ellen feszülő Lenchester-párti táborban képviselje a rend, a jog és persze a részrehajlás folytonosságát – fáradhatatlan, őszinte hitelességgel, Pogány Judit-os mércével.

A politizálás valóban csupán a balhézás, az uszítás művészetté fejlesztett és falstaffi módon annak is hazudott olcsó, kisstílű szemfényvesztése lenne?  Mindenesetre ifjú Henrikből V. Henrik lesz, aki a korábbi züllő cimboráinak nem oszt rangot, címet, jövedelmező posztot – evidenciaként. Egy leereszkedő függönnyi szakadék tátong V. Henrik és hajdani kocsmatársa, Falstaff János lovag között – szó szerint is. Mácsai Pál nem interpretált, és nem akart üzenni ezzel a IV. Henrik értelmezéssel. Semmiképp úgy, ha az üzenet alatt a forradalmi fáklyavivést értenénk csak. Shakespeare is csak látleletet adott, mert egy látlelet jelez. Jelzi azt, ami észrevehető, amit észre kell venni. Mert úgy másfél évtizednyi, viszálykodós belpolitika effajta befejezésének az ilyetén való tálalása szembesítés. Azt hinnénk, hogy az iránymutató fáklyaláng az, ami egyedül hiányzik. Ám mégsem. A politikai hazardírozás számára leereszkedő függöny, és a járhatatlan – de ennek ellenére mégis a fixa ideánkká  vált – útjainkkal való végérvényes, kijózanító szembesítés az, ami ott, akkor Angliában és most idehaza a legnagyobb hiánycikk.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top