Home / Megnéztük / Ez nem emberi! Ördögi?
Ez nem emberi! Ördögi?

Ez nem emberi! Ördögi?

Ördögi? Emberi? Ezt már teológusként sem tudtam szétszálazni, és ez azóta sem igazán sikerül. Mert nemcsak az ördög lakik a részletekben – ez sima ügy, tudjuk régen, hanem az Isten is – és ez az, ami már jóval nagyobb “kihívást” jelent, vagy kellene, hogy jelentsen a kétosztatú világok demagógjai számára. Denis Diderot: Az apáca c. majd 240 éve született regénye nyomán hazai ősbemutatóra került sor A Dollár Papa Gyermekeivel Ördög Tamás rendezésében  a Trafóban. Játékos önfeledtség, és eme önfeledtségnek a lecsupaszítottságával hatni képes ereje teszi unikummá, és jó értelemben véve besorolhatatlanná ezt az olvasatot, pont úgy – ahogy maga a Jóisten és az ördög sem illeszthető be egyetlen emberi teóriába  sem.

Fehér és fekete. Ám ez itt inkább letisztult stílus, mintsem ideológiát támogató külsőség. Törtfehér vászonfalak határolják a kolostort, ahol a történet játszódik, illetve egyetlen tágas szobányi hely ez a zárda, fehér elhatároltságokkal (díszlet-jelmez: Je Suis Belle- Dévényi Dalma és Kiss Tibor). Tágas fehérség, benne apácákkal, a fekete ruháikban épp eléggé beszédes kontraszt. A kint és a bent, a szűkös bezártság és a nyitott szélesre tártsága  között.

fotó: Véner Orsolya

Zsuzsanna nővér (Kiss-Véhh Emőke) kilép a fekete függönnyel eltakart színpad elé, és prológusként “egyszerű beszéddel”, keresetlen közvetlenséggel belefog zárdába kerülésének történetébe. Felszabadultsága, nyitott, gyermeki, kendőzetlen őszintesége nemcsak felütés, hanem alaptónusává is lesz ennek az előadásnak. Játékká, ahol mindenki önmagát és önmagából játszik. A szerepet és a saját életének karakterét rakja egy az egyben elénk. Persze nem gondolnám, hogy az ilyenfajta játékmód – melyben mindig mindent önkéntelen természetességgel közölnek velünk – ne igényelne figyelmet, erőfeszítést a játszók részéről.

…feltárul egy felvilágosodás idején írt szövegnek a majd két és fél évszázaddal később is zsigerekig eleven világa. A korábban már említett játékmód minden idegvégződését szabadon hagyja a szövegnek. Így nincs is miért rájátszani, hangsúlyozni, karikírozni, mert azáltal, hogy úgy játsszák, mintha mi sem lenne ennél kézenfekvőbb, természetesebb,  a felvilágosodás közvetlen ereje, szemfelnyitó revelációjának friss időszerűsége képes , mint a hibernálásból ébredt halott, újra élni köztünk.

Ördög Tamás Diderot-olvasata a közvetlenségre épít. Arra a fajtára, ahol és amiben nemcsak  leomlanak a játszó és befogadó közti falak, hanem egész egyszerűen nincsenek is “falak”. Nincsenek, és ezáltal groteszkké, abszurddá is válik az egész zárdabeli szituáció. Mégsem káromoltatik az Isten, hisz talán maga a felvilágosodás nagyja, Denis Diderot sem az Istent kívánta a földre rángatni, hanem az embert. Az embert, aki önmaga képére faragná az Istent, és önkényesen vissza is élne ezzel az általa formált és deformált Istennel, azt mindenképp. Tézismű ez, persze. Kátéként felelget a darab: a hitvita élet- és létezésvita is egyszerre ebben a szövegben. Ám ebből mit sem venni észre, hisz az alkotók oly életszerűvé formálják ezt a káté-modort, hogy  csak ámulunk-bámulunk, és legfőképp teljesen a saját belső vitánkként hat ránk.

Azért ezt “káté-modort” uralni, vezetni kell, hogy annak minden rétege, árnyalata a maga sziporkázó és egyszersmind maró stílusával megnyílhasson a befogadója előtt. És ebben nem is szenved hiányt ez az előadás: Urbanovics Krisztina Krisztina nővére zárdafőnök asszonyként pattogó ütemű, fürge replikáival, borotvaéles észjárásról tanúskodó frissességgel von kérdőre, ad választ és egzecíroztat szimultán.

fotó: Véner Orsolya

Mi pedig őt hallgatva elkezdünk hüledezni, derülni, ámulni és csodálkozni egyidejűleg. Mert feltárul egy felvilágosodás idején írt szövegnek a majd két és fél évszázaddal később is zsigerekig eleven világa. A korábban már említett játékmód minden idegvégződését szabadon hagyja a szövegnek. Így nincs is miért rájátszani, hangsúlyozni, karikírozni, mert azáltal, hogy úgy játsszák, mintha mi sem lenne ennél kézenfekvőbb, természetesebb,  a felvilágosodás közvetlen ereje, szemfelnyitó revelációjának friss időszerűsége képes , mint a hibernálásból ébredt halott, újra élni köztünk.

Pedig a szöveg, a téma és a nyelvezet nem 21. századi, legfeljebb csak annyira, amennyire ezt a szövegkönyvet épp a mai kor nyelvéhez igazították. Ám a benne maradt “veretesség” és a replikák, a gyors, csípőből adott válaszok egymást váltogató ritmikája segít hidat verni az 1780-as és a 2010-es évek közé, csodálni való magától érthetőséggel, evidenciával.

Ebben a “liberális” egyházi közösségben persze ugyanúgy van  terror: a megkívánom-akarlak terrorja. És a féltékenység, kegyvesztettség szörnye is: Teréz nővér, X Asszony korábbi kegyeltje, akit Zsuzsanna “kigolyózott” akaratán kívül, az elemi, gyermeteg szerelemféltés minden jelét, viselkedészavarát felvonultatja – szánalmasságán nevetünk, de e nevetésünk is csak arra jó, hogy ösztönösen a saját, ez irányú szánalmasságainkat juttassa eszünkbe.  A Pogány Judit hangján megszólaló Mónika nővér víziói is misztikusan röhejesek, pont ahogyan a saját hazugságaink is saját magunk felé.

Ludovika nővér (Szalontay Tünde) és Krisztina nővér álságossága a férfiak felé való “intimeskedéssel” és “szeretet átadással” kapcsolatban csak még röhejesebben szánni valóvá lesz Kiss-Végh Emőke Zsuzsannájának naivsága, óvodás gyermeki kíváncsisága. Szinte habzsoljuk magunkba a nővérek egymás közti párbeszédeit: mert miközben a briliánsan lecsupaszított, köznapisággal előadott, álságosan emelkedettnek és patetikusnak hatni akaró szópárbajokat hallgatjuk, a magunk szánalmas, egymás előtt magunkat pozicionálni vágyó, egónkat növesztő, frappánsnak hitt “választékosságaink” jutnak az eszünkbe. A bigottság, a magunkra erőltetett szellemi sötétbe való menekvés a lélegzés természetes könnyedségével hat a játékukon keresztül.

A tablókra osztottságot, avagy a dráma “fejezetekre” való felosztottságát meghagyja a rendezés: a jeleneteket beharangozó egy-egy cím, persze mind értelméből, általánosan elfogadott értelmezéséből a feje tetejére állítva köszön vissza címkeként a fehér zárdafalon. Ott, ahová a nővérek a kicsinyes, emberi elfojtásaik ördögeit próbálnák felfesteni a főnökasszony szellemi pressziójától, érzelmi diktatúrájától vezetetten. A Diderot-darab persze nemcsak egy vallásos közösség görbe tükre, hanem a mindenkori össztársadalomé is. Hisz egy zárdányi apáca között működő csoportdinamika és az egy egész társadalmat mozgató lelki, szociális dinamika teljesen azonos.

fotó: Véner Orsolya

Zsuzsanna nővért áthelyezik egy másik kolostorba – kiszabadul a bigottság kolostorából, mily fölszabadító érzés. Gondolod?!

Ne reménykedj, vagy ha igen, akkor az ékes bizonysága annak, hogy sem a magad, sem pedig a téged körülvevő világot nem ismered. Vagy szánt-szándékkal nem akarod ismerni. Mert az igaz, hogy Zsuzsanna nővér számára ez az új közösség egy teljesen felszabadult, “liberális”, emberközpontú közösséget jelent – de ebben is csak pont annyi köszönet van, mint a korábbi közössége esetében. X Asszony (Hód Adrienn), e zárda lelki vezetője teljesen rápörög Zsuzsannára – a szerelmi vágyainak ellenállni nem tudván. Szabad szájú pajzánsága a chat-nyelvet lopja be a zárda hivatalosan ájtatos, biblikus nyelvhasználatába. Hód Adrienn gerjedelmétől hol a nyálunk csöpög, hol pedig a profi módon hozott kisszerűségétől, szánalmas kiéhezettségétől a hasunkat fogjuk.

A Diderot-darab persze nemcsak egy vallásos közösség görbe tükre, hanem a mindenkori össztársadalomé is. Hisz egy zárdányi apáca között működő csoportdinamika és az egy egész társadalmat mozgató lelki, szociális dinamika teljesen azonos.

Ebben a “liberális” egyházi közösségben persze ugyanúgy van  terror: a megkívánom-akarlak terrorja. És a féltékenység, kegyvesztettség szörnye is: Teréz nővér (Stork Natasa), X Asszony korábbi kegyeltje, akit Zsuzsanna “kigolyózott” akaratán kívül, az elemi, gyermeteg szerelemféltés minden jelét, viselkedészavarát felvonultatja – szánalmasságán nevetünk, de e nevetésünk is csak arra jó, hogy ösztönösen a saját, ez irányú szánalmasságainkat juttassa eszünkbe.  A Pogány Judit hangján megszólaló Mónika nővér víziói is misztikusan röhejesek, pont ahogyan a saját hazugságaink is saját magunk felé.

fotó: Véner Orsolya

Ördög Tamást kifejezetten hallom a darab második felének némely szófordulatában, és ez csak még inkább megerősít abban a megérzésemben, hogy ez az előadás minden alkotójával közösen létrehívott igazi örömjáték. Felszabadult, a szellem és a lélek egészét a mesterségbeli játszani tudás maximumával igénybe vevő örömjáték. Innen, ebből a szavakkal nagyon nehezen körbeírható keresetlenül közvetlen játékmodora. Egy tökéletesen megtalált, kimódolt hang ahhoz, hogy ne is tiltakozhassunk az ellen, hogy mi mindannyian felekezeti hovatartozásainktól tökéletesen függetlenül is elfojtások közepette élő apácák vagyunk a közösségnyi és országnyi zárdáinkban. És ennél már csak egy fájóbb és maróan gúnyosabb felismerésünk lehet Ördög Tamás szerint: hogy mindezen embertelenségeinkhez sem az Istennek, sem az ördögnek semmi, de semmi köze sincs. Mert mindezt saját emberi “tehetségünkkel”  vagyunk képesek összehozni.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top