Füst, Kávé, Szövegek…

Oscar Wide:

A canterville-i kísértet

 Röviddel azután, hogy aludni tértek, hirtelen szörnyű csörömpölés hallatszott föl az előcsarnokból. Lerohantak a lépcsőn, és íme azt látják, hogy egy hatalmas páncélruha leesett állványáról, és ott hevert a kövön, míg a canterville-i kísértet egy magas támlájú székben ült, és a térdeit dörzsölte, arcán kimondhatatlan fájdalom kifejezésével. Az ikrek, akik magukkal hozták gumipuskájukat, tüstént célba vették, és két borsószemet lőttek ki rá, azzal a pontossággal, melyet csak hosszú és gondos gyakorlattal lehet megszerezni a szépírási óra alatt az iskolában. Az Egyesült Államok nagykövete elővette revolverét, és a kaliforniai etikett szabályai szerint szólítva a kísértetet, rákiáltott, hogy: „Föl a kezekkel!” A kísértet vad, dühös üvöltéssel pattant föl, és elsuhant közöttük, mint a pára, elfújva közben Washington gyertyáit, úgyhogy valamennyien vaksötétben maradtak. 

I.

Mikor Mr. Hiram B. Otis, az amerikai nagykövet megvásárolta a canterville-i kastélyt, mindenki azt mondta, hogy bolondot cselekszik, hiszen köztudomású, hogy ezen a helyen kísértet jár. Maga Lord Canterville is, aki rendkívül kényes volt becsültére, kötelességének tartotta, hogy a dolgot megemlítse Mr. Otisnak, mikor a szerződés megkötésére került sor.
Nekünk azóta ment el a kedvünk az ottlakástól – mondotta Canterville -, amióta szegény nagynéném, a boltoni özvegy hercegasszony, egyszer vacsorához való öltözködés közben két jéghideg csontkezet érzett vállára nehezedni; természetesen idegrohamot kapott, amiből mai napig se tudott fölépülni. Éppen ezért kötelességemnek vélem önt figyelmeztetni, Mr. Otis, hogy a kísértetet családom több életben levő tagja saját szemével látta, úgyszintén a község lelkésze, nagytiszteletű Augustus Dampier úr, aki a cambridge-i King’s College tagja. A hercegasszonyt ért szerencsétlenség után az összes fiatalabb cselédek föl akartak mondani, és a feleségem, Lady Canterville, néha egész éjszakán át nem tudott aludni a sok titokzatos nesztől, amelyek a folyosó és a könyvtárszoba felől hallatszottak.
Milord – felelte a nagykövet -, én a bútorzattal együtt a kísértetet is megveszem. Modern országból jövök, ahol pénzért mindent meg lehet szerezni. Ha meggondolom, hogy a mi tüzes vérű fiatalságunk lángba tudta borítani az egész óvilágot, és elhódította az önök legjobb színésznőit és primadonnáit, akkor azt kell hinnem, hogy ha lenne is Európában olyasmi, amit kísértetnek hívnak, akkor az már régen látható volna a mi múzeumaink üvegszekrényeiben, vagy pedig pénzért mutogatnák a vásári bódékban.
Attól félek, hogy a kísértet mégis létezik – mondotta Lord Canterville mosolyogva -, ha eddig el is kerülte az önök vállalkozó szellemű impresszárióinak figyelmét. Három évszázad, vagy pontosabban 1584 óta tudnak róla, és főleg akkor mutatkozik, ha családunkban valakit a halálozás fenyeget.
Hát hiszen ezt a háziorvos is megteszi, Lord Canterville. De még sincsenek kísértetek, uram, mert úgy tudom, a természet törvényei alól még a brit arisztokrácia kedvéért sem történik kivétel.
Önök bizonyára nagyon természetes életet élnek Amerikában – felelte Lord Canterville, aki nem egészen értette Mr. Otis utolsó megjegyzését -, és ha önt nem bántja a kísértetjárás, akkor minden rendben van. Csak el ne felejtse, hogy én megtettem a kötelességemet, amikor önt a dologra figyelmeztettem.
Néhány héttel azután, hogy a vétel megtörtént, és a londoni évad véget ért, a nagykövet családjával együtt leutazott Canterville-be.
A nagykövet felesége, Mrs. Otis, aki leánykorában mint Miss Lucrétia R. Tappan (a Westend 53. utcájából) egyike volt a legünnepeltebb New York-i szépségeknek – még most is nagyon csinos, középkorú hölgy volt, finom metszésű szemével és előkelő profillal. Sok amerikai nőnek az a szokása, hogy Európába érve valami érdekes, beteges sápadtságot affektál, abban a hiszemben, hogy ez az angol kifinomultság egyik ismérve: de Otisné kegyelmes asszony sohasem esett ebbe a tévedésbe. Pompás egészségnek örvendett, és valóban csodálatra méltó épségben voltak az idegei. Minden tekintetben hasonlított az igazi angol asszonyhoz, és kitűnő példáját szolgáltatta annak, hogy a valóságban semmi különbség nincs Anglia és Amerika között, kivéve természetesen a nyelvet. Az Otis fiút szülei, hazafias lelkesedésből, Washingtonnak keresztelték, bár ez neki sohasem volt ínyére; szőke hajú, helyes képű fiatalember volt, aki azzal szerzett magának érdemeket a diplomáciai pályán, hogy három egymás után következő szezonban ő vezette a francia négyest a newporti kaszinóban, sőt Londonban is híre ment, hogy milyen jó táncos. Egyetlen gyöngéje a krizantém és a Gótai Almanach volt. Máskülönben nagyon értelmes fiúnak bizonyult. A húga, Miss Virginia E. Otis, bájos tizenöt éves fruska, karcsú, hajlékony teremtés volt, mint az őzike, és ártatlansággal vegyes kacérság ragyogott nagy kék szemében. Csodálatos biztonsággal ülte meg a lovat, és egy ízben póniján kétszer körüllovagolta a parkot versenyt futtatva az öreg Lord Biltonnal, és másfél hosszal előbb érkezett be, éppen az Achilles-szobor előtt. Itt a fiatal cheshire-i herceg kitörő ujjongással fogadta, és rögtön megkérte a kezét. Ennek a következményeképpen gyámja még aznap este visszaküldte a fiút az etoni iskolába, bár a szemét majd kisírta, csak úgy omlottak a könnyei. Virginia után következtek az ikrek, akiket rendesen ezzel a közös névvel tiszteltek meg: „csillagos-sávos lobogó”, mert folyton magukon viselték a fenyítés nyomait. Nagyszerű fiúk voltak, és a családban egyedül hű republikánusok, nem szólva természetesen magáról a derék nagykövetről.
Minthogy a canterville-i kastély hét mérföldre van Ascot-tól, az utolsó vasúti állomástól, Mr. Otis hintót rendelt ki a család számára; ragyogó jókedvben indultak meg az új nyaralóhely felé. Kellemes júliusi este volt, a fenyőerdő balzsamos illattal árasztotta el a levegőt. Olykor-olykor hallották turbékolni a saját hangjának édességétől ittasult gerlicét, és meglátták a fácánt, amint az erdő mélyén, a zörgő harasztok között rozsdavörös begyét illegette. Apró mókusok kandikáltak feléjük a bükkfák lombjai mögül, és amint elhaladtak arra, a nyulacskák hanyatt-homlok menekültek vissza a cserjébe és a mohos buckák közé, magasra emelt farkocskával és fehéren villogó lámpásukkal.
Mikor befordultak a canterville-i fasorba, az ég hirtelen elsötétült, fekete felhők alatt különös, nyomasztó szélcsönd támadt, egy hatalmas csapat varjú némán elsuhant a fejük fölött, és még mielőtt elérték volna a kastélyt, néhány kövér esőcsepp hullott alá.

A kastély lépcsőjén egy öregasszony fogadta őket, takaros fekete selyemrokolyában, fehér főkötővel és köténnyel. Umney asszonyság volt, a házvezetőnő, akit Otisné, a kegyelmes asszony, Lady Canterville nyomatékos kérésére megtartott régi állásában. Amint egyenként kiszálltak a hintóból, valamennyiüket öreges térdbókolással és fura, régimódi köszöntéssel üdvözölte:
– Isten hozta mindnyájukat Canterville kastélyában!
Aztán valamennyien bevonultak mögötte a szép, Tudor-stílusban épült előcsarnokon át a könyvtárszobába, egy hosszú alacsony terembe, melynek falait fekete tölgyfa burkolta, s a végén egy nagy színes üvegablakon keresztül szűrődött be a világosság. Meleg tea várta őket, és miután lerakták felöltőjüket, leültek és kezdtek körülnézni, mialatt Umney asszonyság kiszolgálta őket.
Egyszerre csak Otisné kegyelmes asszony észrevett egy sötét, vörös foltot a padlón, közvetlenül a kandalló előtt, és mivel nem is sejtette annak igazi jelentőségét, azt mondta Umney asszonyságnak:
– Félek, hogy ezen a helyen valami kiömlött.
– Úgy van, asszonyom – felelte az öreg házvezetőnő halkan -, ezen a helyen vér ömlött ki.
– Szörnyűség! – kiáltott föl Mrs. Otis -, én nem tűrök meg semmiféle vérfoltot a nappaliban. Tüstént el kell tűnnie onnan.
Az öregasszony mosolygott, és ugyanazon a halk, titokzatos hangon válaszolt:
– A vér Lady Eleanore de Canterville vére, akit azon a helyen a saját férje, Sir Simon de Canterville gyilkolt meg 1575-ben. Sir Simon még kilenc évig élt, aztán hirtelen eltűnt nagyon rejtélyes körülmények között. A testét sohasem találták meg, de különös szelleme még most is itt kísért a kastélyban. A vérfoltot sokan bámulták: a turisták és mások, és a helyéről nem lehet soha eltüntetni.- Ostobaság! – kiáltott föl Washington Otis -, a Pinkerton-féle Reklám Folttisztító és Patent Gombfényesítő egykettőre el fogja tüntetni
Azzal, mielőtt még a megrémült házvezetőnő megakadályozhatta volna, letérdelt a kandalló elé, és nagy sebbel-lobbal bedörzsölte a padlót azon a helyen egy kis rudacskával, amely olyan volt, mint egy darab bajuszpedrő. Néhány pillanat múlva nyoma se látszott a vérfoltnak.
– Tudtam, hogy Pinkerton megteszi a kötelességét! – kiáltott föl diadalmasan, és körülhordta tekintetét bámuló családján; de alighogy kimondta ezeket a szavakat, borzasztó villámlás vakító fénye világította be a sötét termet, és utána rettenetes mennydörgés reszkettette meg a kastély falait. Ijedtükben valamennyien fölugrottak székeikről. Umney asszony elájult.
– Micsoda szörnyű klíma! – szólt az amerikai nagykövet nyugodtan, és rágyújtott egy hosszú szivarra. – Azt hiszem, ez az óhaza annyira túlnépesedett, hogy nem jut mindenki számára rendes időjárás. Mindig azon a véleményen voltam, hogy egyedül a kivándorlás menti meg Angliát.
– Kedves Hiram – kiáltott Mrs. Otis -, mit csináljak ezzel az ájuldozó asszonnyal?
– Le kell vonnia a béréből, mintha tányért tört volna – felelte a nagykövet -, majd nem ájuldozik azután.
Erre aztán Umney asszonyság tüstént magához tért, és izgatott hangon nagyon komolyan figyelmeztette Mr. Otist, hogy vigyázzon, mert valami baj fogja érni a házat.– Olyan dolgokat láttam tulajdon szememmel, uram – mondotta -, amiktől égnek áll az igazi keresztény haja, és sok álmatlan éjszakán nem tudtam behunyni a szememet, olyan szörnyűségek estek meg ebben a kastélyban.
De Mr. Otis és a felesége biztosították a derék teremtést, hogy ők egy cseppet sem félnek a kísértetektől, és így az öregasszony, a Gondviselés áldását kérve az új uraságokra, és némi célzást téve a bérének emelésére, visszacsoszogott a szobájába.

A vihar egész éjjel vadul tombolt, de semmi különösebb esemény nem történt. Másnap reggel azonban, mikor lementek reggelizni, ismét ott találták a borzalmas vérfoltot a kandalló előtt.
– Nem hiszem, hogy Pinkerton Folttisztítóban volna a hiba – szólt Washington -, mert én azt mindenfélén kipróbáltam. Csak a kísértet lehetett.
Újra bedörzsölte a padlót, és eltüntette a foltot, de az másnap reggel megint csak ott volt. Harmadnap reggel is, bár Mr. Otis éjszakára saját kezűleg zárta le a könyvtárszobát, és a kulcsot magával vitte. Az egész család izgatottan tárgyalta az esetet. Mr. Otis már kezdte azt hinni, hogy kissé túlságosan erőteljesen vonta kétségbe a kísértetek létezését. Otisné kifejezte abbeli szándékát, hogy belép a Lélektani Társaságba, és Washington hosszú levelet írt Myers és Podmore uraknak a vérfoltok megmaradásáról, ha bűnténnyel vannak kapcsolatban. A következő éjszakán aztán végképpen eloszlott minden kétség a rémkép objektív létezése felől.
A nappal meleg volt és verőfényes; az esti hűvösségben az egész család kihajtatott friss levegőt szívni. Csak kilenc óra tájban tértek vissza, hogy könnyű vacsorájukat elköltsék. A társalgás egyáltalán nem kísértetekről folyt, úgyhogy még a fogékony várakozásnak azok az elemi föltételei sem voltak meg, amelyek rendesen meg szokták előzni a pszichikai tünemények jelentkezését. Amint azt később Mr. Otistól megtudtam, olyan témákról beszélgettek, amelyek az előkelőbb osztályokhoz tartozó művelt amerikaiaknál szokásosak. Például arról, hogy mennyire fölötte áll Miss Fanny Davenport mint színésznő Sarah Bernhardtnak; hogy milyen nehéz hozzájutni a főtt tengerihez, a pohánka kalácshoz és a kukoricás babhoz még a legjobb angol házakban is; hogy milyen kellemes a New York-i kiejtés a londoni lompos beszédhez képest. Semmi természetfölötti dolgot nem hoztak szóba, sőt még csak célzás sem történt Sir Simon de Canterville személyére. Tizenegy órakor a család visszavonult, és fél tizenkettőkor minden világosság kialudt. Kevéssel azután Mr. Otis arra ébredt, hogy valami különös zaj hallatszik a folyosón a szobája előtt. Mintha lánccsörgés lett volna, amely egyre közeledett. Rögtön fölkelt, gyufát gyújtott és megnézte az óráját. Pontosan egy óra volt. Ő maga egészen nyugodtnak érezte magát, megtapogatta a pulzusát, semmi nyoma a láznak. A furcsa nesz egyre közeledett, s most már határozottan lépések zaját is hallotta. Belebújt papucsába, kivett a szekrényből egy keskeny, hosszúkás üvegecskét, és kinyitotta az ajtót. A halovány holdfényben ott állott előtte egy borzasztó külsejű öregember. Szeme úgy izzott, mint a vörös parázs; hosszú szürke haja kusza fürtökben a vállát verdeste; ódon szabású ruhája csupa piszok és rongy volt, csuklójáról és bokájáról pedig nehéz bilincsek és rozsdás láncok csüngtek.
– Kedves uram – szólt Mr. Otis -, kérnem kell önt, hogy olajozza meg ezeket a rozsdás láncokat; e célból hoztam önnek egy kis üveggel a Tammany-féle Napsugár Kenőolajból. Azt mondják, hogy egyszeri használat tökéletesen elegendő, amint ezt a papírburkolaton legkiválóbb hazai tudósaink elismerően igazolják. Ide teszem önnek a gyertyatartók mellé, és nagy örömmel újra rendelkezésére fogok állni, ha egy üveg nem volna elegendő.
Ezekkel a szavakkal az Egyesült Államok nagykövete letette az üvegecskét a kis márványasztalra, behúzta maga mögött az ajtót, és visszafeküdt az ágyába.
A canterville-i kísértet egy pillanatig mozdulni sem tudott érthető fölháborodásában. Majd mérgesen a fényezett padlóhoz vágta az üveget, végigrohant a folyosón, műhördüléseket hallatva, és ijesztő zöld fényt árasztva magából. De amint éppen a nagy tölgyfa lépcső tetejére ért, kitárult egy ajtó, és kilépett rajta két kicsiny fehér inges alak, majd egy hatalmas vánkos suhant el a feje mellett. Belátta, hogy nem lehet tovább tétovázni, futásnak eredt, hirtelen átlendült a tér negyedik dimenziójába, s eltűnt a faburkolat mögött. A ház elcsendesült.Elérve szűk, titkos kamráját az épület balszárnyában, a kísértet nekitámaszkodott a holdsugárnak, hogy kifújhassa magát, és töprengeni kezdett új helyzetén. Háromszáz esztendős zavartalan, fényes pályafutása alatt sohasem érte még ilyen durva inzultus. Visszagondolt az özvegy hercegasszonyra, akit halálra ijesztett, mikor ott állt csipkéivel és gyémántjaival a tükör előtt: eszébe jutott a négy szobalány, akik ideggörcsöt kaptak, mikor rájuk vigyorgott az egyik vendégszoba függönye mögül; visszaemlékezett a község lelkészére, akinek elfújta a gyertyáit, mikor az késő éjjel kilépett a könyvtárszobából – azóta is mártírja volt idegbajának, bár Sir William Gull kezelése alatt állott; aztán eszébe jutott Madame de Tremouillac, aki egy kora reggel arra ébredt, hogy a kandalló melletti karosszékben egy csontváz ül és a naplóját olvasgatja. Ezek után az öregasszony hat hétig nyomta az ágyat agylázban, mikor pedig meggyógyult, békét kötött az egyházzal, és megszakította levelezését a hírhedt, hitetlen Monsieur de Voltaire-rel. Visszagondolt arra a rettentő éjszakára, mikor a gaz Lord Canterville-t fuldokolva találták öltözőjében, a torkába gyömöszölt káró filkóval. A lord közvetlenül halála előtt megvallotta, hogy ugyanevvel a kártyalappal 50 000 fontot csalt ki Charles James Foxtól Crockford játékbarlangjában; esküdözött, hogy a kísértet fojtotta beléje a kártyát. Eszébe jutott valamennyi nagy teljesítménye: a komornyiktól kezdve, aki főbelőtte magát az éléskamrában, mikor észrevette, hogy zöld kéz zörget az ablaktáblán – egészen a szépséges Lady Stutfieldig, aki egész életében kénytelen volt fekete bársonyszalagot viselni a nyakán, hogy eltakarja a fehér bőrébe égetett öt ujj nyomát, és aki végül is beleölte magát a halastóba a királysétány alján. A vérbeli művész lelkes önzésével végigfutott gondolatban leghíresebb alakításain, és keserűen mosolygott magában, mikor emlékezetébe idézte legutolsó mutatványát, mint „Rőt Ruben vagy a Megfojtott Csecsemő”, továbbá első fellépését, mint „Girhes Gábor vagy a Bexley Moor-i Vérszopó”, nem is szólva a riadalomról, melyet egy kedves júniusi estén keltett nézőiben, amikor tekepartit játszott a saját csontjaival a lawntennis-pályán. És íme, mindezek után idejön egypár nyomorult modern amerikai, és fölajánlják neki a Napsugár Kenőolajat, és vánkosokat hajigálnak a fejéhez! Ezt nem lehet tovább tűrni. Különben is a világtörténetben nem volt még példa rá, hogy egy kísértettel így bánjanak. Elhatározta tehát, hogy megbosszulja magát, és egészen virradatig állt ott mély gondolatokba merülten.

Másnap reggel, amikor az Otis család találkozott a reggelinél, megtárgyalták a kísértetet. Az Egyesült Államok nagykövetét természetesen bosszantotta egy kicsit, hogy ajándékát nem fogadták el.
– Nem volt szándékomban – mondotta -, hogy a kísértetet személyében megsértsem, de meg kell jegyeznem, hogy tekintve a hosszú időt, amit a házban töltött, egyáltalán nem találom udvarias dolognak, hogy vánkosokat vagdaljanak a fejéhez.
Ez nagyon helyénvaló megjegyzés volt, bár sajnálatomra el kell árulnom, hogy az ikrek harsány kacagással fogadták.
– Másrészt – folytatta a nagykövet -, ha a kísértet valóban vonakodnék a Napsugár Kenőolaj használatától, akkor el kell vennünk tőle a láncait. Teljesen lehetetlen nyugodtan aludni, ha olyan lármát csap velük a folyosón.
A hét hátralevő napjain azonban semmi sem zavarta a család nyugalmát, és az egyetlen dolog, ami még némileg magára vonta figyelmüket, a vérfolt állandó megújulása volt, minthogy Otis az ajtót éjszakára mindig bezárta, és az ablakot is gondosan elreteszelték. A folt kaméleonszerű színváltozásai is sok találgatásra adtak alkalmat. Néha egészen indiánvörösnek látszott, majd égőpirosnak, máskor buja bíborszínben pompázott, és egy reggel, amikor lejöttek a Szabad Amerikai Reformált Püspöki Egyház egyszerű szertartásai szerint megtartott családi istentiszteletre, a folt ragyogó smaragdszínben tündökölt. Ezek a kaleidoszkopikus játékok természetesen nagyon mulattatták Otisékat, és esténként fogadásokat kötöttek, milyen lesz másnap a folt színe. Az egyetlen személy, aki nem vett részt ebben a tréfában, a kis Virginia volt, aki valami érthetetlen okból zavarba jött a vérfolt láttára, és szinte sírásra fakadt azon a napon, amikor a smaragdzöld szín megjelent.A kísértet második megjelenése vasárnap éjjel történt. Röviddel azután, hogy aludni tértek, hirtelen szörnyű csörömpölés hallatszott föl az előcsarnokból. Lerohantak a lépcsőn, és íme azt látják, hogy egy hatalmas páncélruha leesett állványáról, és ott hevert a kövön, míg a canterville-i kísértet egy magas támlájú székben ült, és a térdeit dörzsölte, arcán kimondhatatlan fájdalom kifejezésével. Az ikrek, akik magukkal hozták gumipuskájukat, tüstént célba vették, és két borsószemet lőttek ki rá, azzal a pontossággal, melyet csak hosszú és gondos gyakorlattal lehet megszerezni a szépírási óra alatt az iskolában. Az Egyesült Államok nagykövete elővette revolverét, és a kaliforniai etikett szabályai szerint szólítva a kísértetet, rákiáltott, hogy: „Föl a kezekkel!” A kísértet vad, dühös üvöltéssel pattant föl, és elsuhant közöttük, mint a pára, elfújva közben Washington gyertyáit, úgyhogy valamennyien vaksötétben maradtak. Mikor fönt, a lépcső tetején kissé magához tért, elhatározta, hogy elharsogja hírhedt démoni kacagását. Ennek nem egy alkalommal nagy hasznát vette. Azt mondják, hogy Lord Raker parókája egy éjszaka alatt megőszült tőle, és Lady Canterville három francia guvernántja felmondás nélkül elszökött miatta. Rágyújtott hát a borzalmas kacajra, úgyhogy az öreg boltívek csak úgy zúgtak tőle, de alighogy elhalt a rettenetes visszhang, föltárult egy ajtó, és kilépett rajta Otisné kegyelmes asszony világoskék pongyolájában.
– Félek, hogy ön rosszul érzi magát – mondotta -, ezért hoztam önnek egy üveg dr. Dobell-féle tinktúrát. Ha a gyomrát rontotta el, majd meglátja, milyen kitűnő gyógyszer.
A kísértet dühösen rámeredt az asszonyra, és már azon volt, hogy nagy fekete kutyává változzon – ez olyan teljesítmény, amely annak idején joggal híressé tette őt, és a háziorvos Lord Canterville nagybátyjának, Thomas Hortonnak gyógyíthatatlan hülyeségét is ebből származtatta. Mégis a közelítő lépések zajára elejtette ezt a kegyetlen tervet, és megelégedett azzal, hogy halovány foszforeszkáló fényt sugárzott, aztán eltűnt egy mély temetői hörgéssel, mielőtt még az ikrek a sarkába értek volna.Amint a szobájába ért, valósággal összeesett, és remegni kezdett a nagy fölindulástól. Az ikrek durva viselkedése, és Mrs. Otis nyers materializmusa rendkívül bántotta, de ami a legjobban gyötörte, az volt, hogy nem tudta fölvenni a páncélruháját. Azt remélte, hogy még ezeknek a modern amerikaiaknak ereiben is meg fog fagyni a vér, ha meglátják a páncélos kísértetet, hiszen ezt a tárgyat megénekelte nemzeti költőjük, Longfellow is, akinek kecses és vonzó költészetével nem egy nehéz órája unalmát űzte el ő maga is, mikor Canterville-ék bent jártak a városban. Azonfelül a saját páncélja volt. Nagy sikerrel viselte a kenilworthi lovagi tornán, és nem kisebb személyiség gratulált neki, mint maga a szűz királynő, Erzsébet. Most azonban, mikor magára akarta ölteni, összeroskadt a hatalmas mellvért és az acélsisak súlya alatt. Végigvágódott a kőpadlón, lenyúzva a bőrt mindkét térdéről, és alaposan összeverve a jobb keze bütykeit.
Néhány napig ezután nagyon beteg volt, és csak azért vonszolta ki magát a szobájából, hogy jó karban tartsa a vérfoltot. Mindamellett gondos önápolással hamar magához tért, és elhatározta, hogy egy harmadik kísérletet tesz az Egyesült Államok nagykövetének és családjának megfélemlítésére. Egy pénteki napot választott ki, augusztus tizenhetedikét. Aznap javarészt azzal foglalkozott, hogy alaposan szemügyre vegye a ruhatárát, míg végre a következőkre esett a választása: egy széles karimájú, vörös tollas kalapra, egy halottas lepelre, csuklójánál és nyakánál fodorral, valamint egy rozsdás tőrre. Estefelé heves vihar tört ki, a szél ereje akkora volt, hogy a vén ház minden ablaka és ajtaja recsegett-ropogott tőle. Jobb időt valóban nem kívánhatott magának. Haditerve a következő volt: nyugodtan belopózik Washington szobájába, az ágy lába felől az arcába vigyorog, aztán halk zeneszó mellett háromszor a saját torkába meríti a tőrt. Washingtonra különösen azért haragudott, mert jól tudta, hogy ő szokta eltüntetni a hírhedt canterville-i vérfoltot a Pinkerton-féle Reklám Folttisztító segítségével. Miután ezt a vakmerő és nemtörődöm ifjoncot a legvadabb rémületbe kergeti, átmegy az Egyesült Államok nagykövetének és feleségének szobájába, és mialatt nyirkos kezét ráteszi Mrs. Otis homlokára, remegő férjének fülébe sipítja majd a csontház szörnyű titkait. A kis Virginiát illetően még nem jutott elhatározásra. A kislány sohasem bántotta meg őt, és csinos, kedves teremtés volt. Azt gondolta, hogy túlontúl elég lesz néhány műhörgés a ruhaszekrényből, vagy ha ettől föl nem ébredne, majd kapar egyet-kettőt az ágyterítőn merevgörcsös ujjaival. Eltökélt szándéka volt azonban, hogy az ikreket illemre tanítja. Először is rá fog ülni a mellükre, hogy fullasztó lidércnyomást érezzenek. Aztán, mivel az ágyak közel voltak egymáshoz, közéjük áll, mint zöld, jéghideg hulla, hogy megbénuljanak a rémülettől, végül ledobja magáról a lepedőt, és egyik szemgolyóját kiforgatva, fehérre aszalt csontjait négykézláb körülhordozza a szobában „Duhaj Dániel vagy az Öngyilkos Ördög” szerepében. Ezt már nemegyszer játszotta el, és óriási sikerrel versenyzett másik hírhedt alakításával a „Marcona Márton vagy a Maskarás Misztérium” cíművel.
Fél tizenegy óra tájban hallotta, hogy a család aludni tér. Egy ideig nem mert mozdulni, mivelhogy vad indiánüvöltéseket hallott az ikrek szobájából, akik, mint afféle pajkos iskolásfiúk, még hancúroztak egyet, mielőtt lefeküdtek volna. De negyed tizenkettőkor minden elcsöndesült, és amikor az óra elütötte az éjfélt, a kísértet megindult útjára. Bagoly szárnyaival verte az ablaküveget, holló károgott az öreg tiszafa tetején, és a szél panaszosan süvöltött a ház körül, mint egy elveszett lélek. De az Otis család nyugodtan aludt, nem is sejtve a közeledő végítéletet, és túl záporon, túl szélviharon zavartalanul harsogott az Egyesült Államok nagykövetének horkolása. A kísértet lopva kilépett a faburkolat mögül, kegyetlen összeaszott ajkán baljós mosollyal, és amint elosont a nagy ablakrozetta mellett, amelyen színes üvegből ki volt rakva azúrkék és arany alapon a saját és meggyilkolt felesége címere, a hold egy felhő mögé rejtette arcát. Tovább-tovább suhant, mint egy gonosz árnyék, mintha maga a sötétség is remegett volna tőle, amint elhaladt. Egyszer mintha valami hangot hallana: megállt; de csak egy kutya ugatott a Vörös Tanya tájékán, s így továbblopózott, elfelejtett tizenhatodik századbeli átkokat mormolva, s meg-megforgatva kezében a gyilkot. Végre elért a folyosó sarkára; onnan nyílt a boldogtalan Washington szobája. Egy pillanatra pihenőt tartott, s ezalatt a szél szétzilálta hosszú szürke fürtjeit, és fantasztikus, torz alakzatokban lebegtette körülötte a borzalmas halotti leplet. Az óra negyedet ütött, s ő elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Kuncogott egyet magában, és befordult a folyosón; de alig tett egy lépést, máris siralmas, ijedt nyöszörgéssel visszahőkölt, és hosszú, csontos kezével eltakarta fehér arcát. Ott állt az orra előtt egy borzalmas kísértet, mozdulatlanul, mint egy faragott kép, és szörnyűségesen, mint egy őrült álma. A feje kopasz volt és fényes, az arca kerek, kövér és fehér; és mintha valami szörnyű kacagás örök vigyorgásba torzította volna arcvonásait. Szeméből skarlátpiros fény sugárzott, és szájából csak úgy áradt a tűz; az övéhez hasonló visszataszító ruhája havas fehérséggel csavarodott titáni termetén. A mellén papírlap volt régi betűs írással, nyilván valami szégyentábla, szörnyű vétkeinek a jegyzéke, egy iszonyú bűnlajstrom; jobb kezében magasra emelt egy görbe kardot, melynek acélja csillogott.Minthogy sohasem látott azelőtt kísértetet, természetesen borzasztóan megrémült, és még egy második kurta pillantást vetve a rettentő fantomra, visszamenekült szobájába, közben belebotlott hosszú leplébe, amint végigrohant a folyosón, és beleejtette rozsdás tőrét a nagykövet lovaglócsizmájába, ahol másnap a komornyik találta meg. Végre eljutott magános kamrájába, levetette magát a keskeny lócára, és arcával a takaró alá bújt. Egy idő múlva azonban mégiscsak fölülkerekedett benne az ősi canterville-i virtus, és elhatározta, hogy elmegy és beszél a másik kísértettel, mihelyt pirkadni kezd. Így hát, amint a szürkület megérintette ezüstujjaival a dombok tetejét, visszatért arra a helyre, ahol először tévedt tekintete az irtózatos rémképre, mert érezte, hogy két kísértet mégiscsak többre megy, mint egy, és hogy új barátja segítségével könnyedén elbánhatik az ikrekkel. Odaérve azonban szörnyű látvány tárult eléje. Valami baja történhetett a kísértetnek, mert a tűz teljesen kialudt sötét szemüregeiben, a csillogó kard kiesett kezéből, és az egész alak merev, kényelmetlen helyzetben nekitámaszkodott a falnak. Odarohant, átölelte karjával, de ekkor, nagy megdöbbenésére, a feje leesett és elgurult a padlón, teste hátrahanyatlott, és nem maradt más a keze között, mint egy fehér lenvászon ágytakaró, egy hosszú kefeseprű, a lába előtt pedig ott hevert egy konyhakés meg egy üres tök. Minthogy nem értette ezt a különös alakulást, lázas sietséggel ragadta meg a táblát, és a szürke hajnali világosságnál ezeket a félelmetes szavakat olvasta le róla:

Az egyedül igaz, hamisítatlan szellem.
Óvakodjunk az utánzóktól!
Minden más hamisítvány!

Egyszerre világos lett előtte minden. Becsapták, kijátszották, gúnyt űztek belőle. Szemében fölvillant az ősi canterville-i pillantás, megcsikorgatta fogatlan állkapcsát, és fonnyadt kezét magasan a feje fölé emelve, a régi iskola színes, festői szavaival megesküdött, hogy mielőtt Chantecler harmadszor megfújná vidám kürtjét, véres tettek következnek el, és a Gyilkosság hallgatag lábaival be fog osonni a házba.Alighogy befejezte szörnyű esküjét, egy távoli major vörös cserepes tetején megszólalt a kakas. A kísértet hosszú, halk, keserű nevetést hallatott és várt. Órák hosszat várt, de a kakas valami külön oknál fogva nem kukorékolt másodszor. Végre fél nyolckor megérkeztek a szobalányok, és fölzavarták félelmetes virrasztásából. Így hát visszabotorkált szobájába, üres reményein és meghiúsult szándékán keseregve. Itt elővett néhány régi lovagregényt, amelyeket nagyon szeretett, és úgy találta, hogy valahányszor egy lovag esküt mondott, Chantecler mindannyiszor másodszor is kukorékolt.
Azzal belebújt egy kényelmes ólomkoporsóba, és ott maradt estig.

IV.

Másnap a kísértet nagyon gyönge volt és fáradt. Az utolsó négy hét borzalmas izgalmai kezdték éreztetni hatásukat. Az idegeit mindez teljesen földúlta, és a legkisebb neszre is fölrezzent. Öt napig ki sem mozdult szobájából, és végül is elhatározta, hogy nem csinál becsületbeli kérdést a könyvtár padlóján lévő vérfoltból sem. Ha az Otis családnak nincs szüksége rá, akkor nyilván meg sem érdemli őt. Hiszen az ilyen közönséges, anyagias lények nem is tudják megbecsülni az érzéki tünemények szimbolikus értékét. Más dolog azonban a kísérteties látomások és az asztráltestek megjelenésének kérdése, ezekkel már nem rendelkezhetett tetszése szerint. Neki az volt magasztos kötelessége, hogy hetenként egyszer a folyosón mutatkozzék, és hogy minden hónap első és harmadik szerdáján tücsköt-bogarat papoljon a nagy ablakrozettánál: s így sehogy sem tudta, hogy vonja ki magát tisztességgel e kötelezettsége alól. Igaz, hogy nagyon gonosz életet folytatott, másrészt azonban nagy lelkiismeretességgel végzett el mindent, ami a természetfölöttivel állott kapcsolatban. Ennélfogva a következő három szombaton szokása szerint éjfél és három óra között végigment a folyosón, de nagy óvatossággal, hogy valaki meg ne hallja, vagy meg ne lássa. Lehúzta a cipőjét, oly halkan lépkedett az öreg, szúette deszkán, amennyire csak lehetett, azonkívül fekete kabátot vett föl magára, és gondosan megolajozta láncait a Napsugár Kenőolajjal. Be kell azonban ismernem, hogy csak nagy lelki küzdelem után határozta el magát az utóbbi védelmi eljárásra. Egy este ugyanis, mialatt a család az estebédnél ült, belopózott Mr. Otis hálószobájába, és elvitte az üveget. Kissé röstellte a dolgot eleinte, de aztán volt annyi esze, és belátta, hogy ennek a találmánynak nagy hasznát veheti, sőt bizonyos mértékben a célja szolgálatába is állíthatja. Mindezek ellenére egyetlen éjszakán sem hagyták nyugodtan. Folyton zsineget feszítettek ki a folyosón keresztül, amin elbotlott a sötétben, és egy alkalommal, amikor éppen a „Fekete Izsák vagy a Hogleywoodi Hajtóvadászat” szerepére öltözködött, majd kificamította a lábát, mikor rálépett a vajas csúszkára, amelyet az ikrek kentek föl a gobelines szoba bejáratától egészen a tölgyfa lépcső tetejéig. Ez az utóbbi merénylet rendkívül fölháborította; elhatározta, hogy egy utolsó kísérletet tesz tekintélyének és társadalmi helyzetének helyreállítására, s föl fogja keresni a szemtelen fiatal etoni diákokat a következő éjjel egyik ünnepelt szerepében, vagyis mint „Rettenthetetlen Rupert vagy a Fejetlen Fejedelem”.Hetven éve már, hogy nem alakította ezt a szerepét; valóban akkor lépett föl benne utoljára, amikor annyira megrémítette vele a bájos Lady Barbara Modisht, hogy az váratlanul fölbontotta eljegyzését a jelenlegi Lord Canterville nagyatyjával, és megszökött a csinos Jack Castletonnal Gretna Greenbe, és kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem házasodna be egy olyan családba, amely eltűri, hogy egy ilyen szörnyű rém sétálgasson szürkületkor föl és alá a kastély teraszán. Szegény Jacket később párbajban agyonlőtte Lord Canterville a wandsworthi réten, és Lady Barbara meg ugyanabban az évben meghalt Tunbridge Wellsben, megtört szívvel; így hát mindenképpen nagy sikere volt a szereppel. Az igazat megvallva, nem volt könnyű „mutatvány”, ha ugyan szabad ezt a cirkuszi kifejezést használnom a természetfölöttinek, vagy tudományosabb műszóval: a természetfölötti világnak egyik legnagyobb misztériumával kapcsolatban. Teljes három órájába került, míg az előkészületeket befejezte. Mikor minden rendben volt, megjelenése határozottan megnyerte tetszését. A hatalmas lovaglócsizmák, amelyek a ruhához hozzátartoztak, kissé lötyögtek ugyan rajta, és a két lovassági pisztoly közül csak az egyiket tudta megtalálni, de egészben véve teljesen meg volt elégedve magával, és negyed kettőkor kibújt a faburkolat mögül, és végigsompolygott a folyosón. Mikor az ikrek szobájához ért – amelyet, hogy el ne felejtsem, kék szobának hívtak az ágyfüggönyök színe miatt -, az ajtót csak betámasztva találta. Azt akarván, hogy föllépése hatásos legyen, egy lökéssel messze kitárta az ajtót, mire egy nehéz vizeskorsó hullott a nyakába, majd leütötte a bal vállát, azonfelül csuromvizes lett tőle. Ugyanakkor elfojtott vihogás hallatszott a hatalmas ágy felől. Ez annyira megrendítette a kísértet idegrendszerét, hogy hanyatt-homlok visszarohant a szobájába, és másnap reggeltől estig vacogott a hidegleléstől. Egyetlen vigasza az volt, hogy a fejét nem vitte magával, mert annak igen súlyos következményei lettek volna.
Most már föladott minden reményt, hogy valaha megfélemlítse ezt a neveletlen amerikai családot, és általában megelégedett azzal, hogy posztópapucsban végigsompolygott a folyosókon, és vastag vörös kendőt kötött a nyaka köré, mert félt a léghuzattól, továbbá magával vitt egy kisebbfajta muskétát, arra az esetre, ha megtámadnák az ikrek. A végső csapás azonban szeptember tizenkilencedikén érte. Lement a nagy előcsarnokba, és ott némi biztonságban érezvén magát, azzal mulatott, hogy szatirikus megjegyzéseket tett a nagykövet és felesége nagyított fotográfiáira, amelyek most elfoglalták a canterville-i ősök arcképeinek helyét. A kísértet egyszerűen, de rendesen volt felöltözve: hosszú halotti leplet viselt, melyen a temető penészfoltokat hagyott, az álla föl volt kötve sárga vászonkendővel, és a kezében ásó meg lámpás volt. A szerep, amelyre öltözött, nem volt más, mint a „Temetetlen Tóbiás vagy a Chertsey-barni Tetemrabló”, egyike legnevezetesebb alakításainak, amelyet a canterville-iek még ma is emlegetnek, mert annak köszönhették a szomszéd Lord Rufforddal való állandó pörlekedésüket. Hajnali negyed háromkor indult meg, és a házban, amennyire megállapíthatta, minden néma és mozdulatlan volt. Mikor a könyvtár felé lépkedett, hogy megnézze, maradt-e még nyoma a vérfoltnak, egyszerre egy sötét sarok mögül két alak ugrott elébe, vadul forgatva a fegyvereiket a fejük fölött és hangos „bu-bu” üvöltést ordítva fülébe.
Nem csoda, hogy elfogta a vakrémület, s a lépcső felé menekült, ahol azonban Washington várakozott rá kezében hatalmas kerti locsolóval. Minden oldalról ellenség vette körül, szinte beleesett a kelepcébe, úgyhogy nem maradt más hátra, minthogy a nagy vaskályhában tűnjön el, amely szerencsére nem volt befűtve, és így a kéményen és a kürtőkön kellett hazatérnie. Ziláltan, piszkosan, kétségbeesve ért a szobájába.
Ezután nem látták többé semmiféle éjjeli kiránduláson. Az ikrek hiába álltak lesbe több alkalommal, és hiába szórtak el minden éjjel dióhéjat a folyosókon szüleik és a cselédség bosszúságára. A kísértet önérzetét nyilvánvalóan annyira megsértették, hogy nem akart többé mutatkozni. Ennélfogva Mr. Otis ismét belefogott nagy munkájába a demokrata párt történetéről, amelyen már több éve dolgozott; Mrs. Otis egy pompás pikniket rendezett, amely ámulatba ejtette az egész szomszédságot; a fiúkat az amerikai nemzeti játékok, a lacrosse, euchre és póker foglalkoztatták; Virginia bebarangolta pónija hátán a vidéket, a fiatal cheshire-i herceg kíséretében, aki vakációja utolsó hetét a canterville-i kastélyban töltötte. Általában azon a nézeten volt mindenki, hogy a kísértet máshová költözött, és Mr. Otis levélben értesítette az esetről Lord Canterville-t, aki nagy örömét fejezte ki a hírre, és legszívélyesebb üdvözletét küldte a nagykövet méltó hitvesének.
Otisék azonban csalódtak, mert a kísértet még ott rejtőzött a házban, s bár valósággal rokkant volt, mégsem adta föl teljesen a játszmát, kivált mikor meghallotta, hogy a vendégek között van a cheshire-i herceg, akinek dédnagybátyja, Lord Francis Stilton egyszer száz guinea-ba fogadott Carbury ezredessel, hogy kockát fog játszani a kísértettel; másnap reggel azonban a játékszoba padlóján fekve találták olyan tehetetlenül béna állapotban, hogy bár nagy kort ért meg, nem tudott többé mást mondani, mint azt, hogy „dupla hatos”. Az esetnek akkoriban híre futott, bár természetesen a két előkelő család érzékenységére való tekintettel mindent elkövettek, hogy agyonhallgassák a dolgot. Aki az esetet a maga teljességében olvasni akarja, az megtalálhatja Lord Tattle Visszaemlékezések a régenshercegre és barátaira c. munkájának harmadik kötetében. Érthető tehát, hogy a kísértet meg akarta mutatni: nem vesztette el befolyását a Stiltonok fölött, akikhez távoli rokonság fűzte, mert unokahúgának második férje Sieur de Bulkeley volt, akitől, amint azt mindenki tudja, egyenes ágon származtak a cheshire-i hercegek. Ennélfogva készülődni kezdett, hogy Virginia ifjú udvarlója előtt tiszteletét tegye hírhedt szerepében, mint a „Vérszopó Barát vagy a Vértelen Bencés”. Mikor annak idején az öreg Lady Startup ebben a vérfagyasztó alakításban meglátta, ami egy végzetes újévi estén, 1764-ben történt, velőtrázó sikoltozásban tört ki, majd olyan heves agyszélhűdés érte, hogy három nap múlva belehalt, előbb azonban kitagadta örökségéből a canterville-i grófokat, akik pedig legközelebbi rokonai voltak, és minden pénzét londoni patikusára hagyta. A kísértet mégis annyira félt az ikrektől, hogy az utolsó percben nem merte elhagyni a szobáját és így a kis herceg nyugodtan alhatott a király számára fenntartott vendégszobában nagy tollas ágyában, a díszes baldachin alatt, és álmodhatott Virginiáról.V.

Néhány nappal ezután Virginia és göndör hajú gavallérja kilovagoltak a brockleyi rétre, ahol a leány, egy sövényen átugratva annyira összetépte a ruháját, hogy otthon a hátsó lépcsőn ment föl, mert nem akarta, hogy valaki meglássa. Amint elhaladt a gobelines terem mellett, az ajtó véletlenül nyitva volt, s úgy látta, mintha valaki volna odabent. Abban a hiszemben, hogy anyjának a komornája, aki néha ide szokott jönni a kézimunkájával, Virginia belépett az ajtón, mert meg akarta kérni, hogy tűzze össze a szoknyáját. Legnagyobb meglepetésére azonban ki más volt ott, mint maga a canterville-i kísértet! Az ablak mellett ült, és elnézte, mint repül a szélben a sárguló fák pusztuló aranya, s mint táncolnak a barna levelek a fasorban. Fejét a kezére támasztotta, és egész testtartása végső csüggedést árult el. Valóban olyan nyomorultan és szánalomra méltóan festett, hogy a kis Virginia, aki először el akart szaladni, hogy szobájába zárkózzék, megszánta, s elhatározta, hogy megvigasztalja és kedvre deríti. Oly könnyű volt a járása, és oly mélységes a kísértet bánata, hogy nem is vette észre a leányt, míg az meg nem szólította.
– Abszurdum azt kívánni tőlem, hogy jól viselkedjem – felelte a kísértet, s megdöbbenve nézte a kedves kis leányt, aki meg merte őt szólítani -, teljes abszurdum! – Nekem az a kötelességem, hogy csörgessem a láncaimat, nyöszörgéseket hallassak a kulcslyukakon keresztül, és éjfélkor bejárjam a házat – ha ezt érti rossz viselkedésen. Az én létezésemnek nincs más értelme.
– Egyáltalán nincs értelme az ilyen létnek, és maga jól tudja, hogy milyen gonosz volt életében. Umney asszonyság elmesélte nekünk érkezésünk első napján, hogy ön meggyilkolta a feleségét.
– Igaz, beismerem – szólt a kísértet dacosan -, de ez tisztán belső családi ügy, és senkinek semmi köze hozzá.
– Nagyon csúnya dolog, bárkit is megölni – szólt Virginia, akit néha csókolni való puritán komolyság fogott el, melyet valamelyik New England-i ősétől örökölhetett.
– Ó, gyűlölöm az absztrakt morál olcsó szigorúságát! A feleségem csúf teremtés volt, sohasem keményítette ki rendesen a kézelőimet, és semmit sem értett a főzéshez. Egyszer éppen egy nagyszerű szarvasbikát terítettem le a hogleyi erdőben, egy pompás gímet, és tudja, hogy mit tálalt föl nekem belőle? Ámbár, hagyjuk ezt, úgysem lehet már rajta segíteni, azonban mégse tartom valami szép dolognak, hogy az asszony bátyjai halálra éheztettek csak azért, mert megöltem a nővérüket.
– Halálra éheztették? Ó, kedves kísértet, azaz Sir Simon, azt akarja talán mondani, hogy éhes? Van egy vajas kenyér a kosárkámban. Parancsolja
– Nem, köszönöm, én már rég leszoktam az evésről; mindamellett nagyon kedves öntől. Valóban nagyon szeretetreméltó, nem olyan, mint kiállhatatlan, durva, közönséges és becstelen családjának többi tagjai.
– Hallgasson! – kiáltotta Virginia, és lábával toppantott -, maga a durva, kiállhatatlan és közönséges, ami pedig a becstelenséget illeti, nagyon jól tudja, hogy ki lopta ki a festékes dobozomból a színeket, hogy visszakenje azt a nevetséges vérfoltot a könyvtár padlójára. Először elvitt minden vörös festéket, a cinóbert is beleszámítva, úgyhogy azóta nem tudok napnyugtát festeni, aztán elvitte a smaragdzöldet és a krómsárgát, végül nem hagyott meg egyebet, mint az indigót és a kínai fehéret, úgyhogy csupa holdfényes estét kellett pingálnom, ami nem könnyű munka, s amellett nagyon nyomott hangulatot kelt. De azért nem árultam el magát, bár nagyon bosszankodtam, s az egészet fölötte nevetségesnek tartottam. Ki hallott valaha smaragdzöld vérről?
– De hát – felelt a kísértet kissé megszeppenve -, mit tett volna ön a helyemben? Manapság igen nehéz valódi vérhez jutni, és ha már az ön bátyja csúffá tett engem a Reklám Folttisztítóval, nem látom be, miért ne csenhettem volna el az ön festékeit. Ami pedig a színeket illeti, az már ízlés dolga: a canterville-i grófoknak például kék vérük van, a legkékebb egész Angliában; de tudom, hogy önök, amerikaiak nem törődnek az ilyesmivel.
– Maga semmit sem tud Amerikáról. Legjobb volna, ha kivándorolna, s ott egy kis műveltséget szerezne. Atyám nagyon fog örülni, ha szabadjegyet szerezhet magának, s bár ott nagy adóval sújtanak minden szellemi terméket, azért magának, mint szellemnek, nem lesz baja a fináncokkal, mert azok mind tagjai a demokrata pártnak. Ha egyszer New Yorkba ér, nagy sikerre számíthat. Ismerek egy csomó embert, akik százezer dollárt adnának egy nagyapáért, és talán ennél is többet egy kísértetért.– Valószínűleg azért nem, mert nincsenek várromjaink és régiségeink – mondotta Virginia gúnyosan.
– Nincsenek várromok és régiségek! – felelte a kísértet -, de van helyettük haditengerészetük és modoruk.
– Jó éjszakát! Megyek apához, s megkérem, hogy hosszabbítsa meg egy héttel az ikrek vakációját.
– Az istenért, ne menjen, Virginia kisasszony – kiáltott a kísértet -, olyan elhagyatott és boldogtalan vagyok, és igazán nem tudom, hogy mihez fogjak. Szeretnék aludni, és nem bírok.
– Képtelenség! Feküdjön le egyszerűen az ágyba, és fújja el a gyertyát. Ébren maradni nehéz dolog néha, kivált a templomban, de mi nehézség van az alvásban? Hiszen még a csecsemők is tudják, pedig alig van eszük hozzá.
– Háromszáz éve, hogy nem hunytam le a szememet – szólt a kísértet szomorúan, mire Virginia csodálkozásában tágra nyitotta gyönyörű kék szemét -, háromszáz esztendeje, hogy nem aludtam, s olyan fáradt vagyok.
Virginia elkomolyodott, és apró ajka elkezdett remegni, mint a rózsa szirma. Odament a kísértethez, letérdelt melléje, és belenézett öreg, hervadt arcába.
– Szegény jó kísértet – suttogta -, hát nincs ahova a fejét álomra lehajtsa?
– Messze innen, túl a fenyőerdőn – felelte a kísértet halk, álmatag hangon – van egy kis kertecske. Ott magasra nő a selymes, zöld fű, bürökvirág nagy fehér csillagai nyílnak, és a csalogány egész éjszaka énekel, s a hideg, kristályos hold lebámul, és a tiszafa kiterjeszti óriási ágait az alvók fölé.
Virginia szemét elfutotta a könny, és arcát a kezébe rejtette.
– Ugye, a halál kertjére gondol? – kérdezte suttogva.
– Igen, a halálra. A halál olyan gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fűszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik. Segítsen rajtam, kis Virginia. Maga megnyithatja számomra a halál házának kapuját, mert a maga szívében szeretet lakozik, és a szeretet erősebb a halálnál.
Virginia összerezdült, és hideg borzalom futott végig rajta. Néhány pillanatig csöndben voltak. A leány úgy érezte, mintha szörnyűt álmodna.
A kísértet aztán újra megszólalt, és hangja olyan volt, mint a szél sóhaja.
– Nem olvasta soha a régi jóslatot a könyvtár ablakán?
– Ó, de hányszor – kiáltott a kisleány föltekintve -, hiszen kívülről tudom. Különös fekete betűkkel van odapingálva, és nehezen olvasható. Csupán hat sorból áll:
Imát fakaszt a bűn ajakán,
S igéz virulni száraz ágat
S a gyermek szeme könnybe lábad,
Akkor a kísértés eláll
És Canterville-be béke száll.
Csakhogy nem tudom az értelmét.
– Az értelme az – felelte a kísértet szomorúan -, hogy magának sírnia kell az én bűneimért, mivel nekem nincsenek könnyeim, és imádkoznia kell velem a lelki üdvösségemért, mivel nekem nincs hitem, és aztán, ha életében mindig kedves és jó és szíves volt, a halál angyala meg fog könyörülni rajtam. De vigyázzon, rettentő rémképeket fog látni a sötétben, és gonosz hangok fognak suttogni a fülébe, de nem árthatnak magának, mert a kisgyermek tisztasága ellen nincs a pokloknak semmi hatalma.
Virginia nem felelt, és a kísértet vad kétségbeesésében tördelte a kezeit, amint tekintete ráesett a lehajtott aranyhajú fejecskére. Egyszerre azonban a leány fölállott sápadtan, és szemében különös fény ragyogott.– Nem félek – mondta határozott hangon -, meg fogom kérni a halál angyalát, hogy könyörüljön magán.
A kísértet halkan fölsikoltott örömében, fölállt a székről, régimódi bókkal a leány keze fölé hajolt és megcsókolta. Az ujjai hidegek voltak, mint a jég, és ajka égett, mint a tűz, de Virginia nem remegett, mikor a kísértet keresztülvezette a sötét szobán. A kopott zöld gobelinre apró vadászok voltak hímezve. Ezek belefújtak bojtos kürtjeikbe, és apró kezükkel integettek feléje, hogy forduljon vissza. „Fordulj vissza, kis Virginia – kiáltották -, fordulj vissza!” De a kísértet szorosabban megfogta kezét, és a leány behunyta szemét, hogy ne lásson semmit. A kandallón gyíkfarkú és üvegszemű szörnyek voltak kifaragva, és azt súgták feléje: „Vigyázz, kis Virginia, vigyázz! Talán sohasem fogunk viszontlátni.” De a kísértet gyorsan elsuhant vele, és Virginia nem hallgatott rájuk. Mikor a terem végére értek, a kísértet megállott, és néhány érthetetlen szót mormogott. A leány kinyitotta szemét, és látta, amint a fal lassanként eloszlik, mint a köd, és egy barlang tárul föl előtte. Hideg szél süvöltött feléje, és érezte, hogy valaki rángatja a ruháját.
– Gyorsan, gyorsan – kiáltott a kísértet -, mielőtt még késő lenne – s egy pillanat múlva bezárult mögötte a faburkolat, és a gobelinteremben nem volt senki.

VI.

Tíz perc múlva uzsonnára kongattak, s minthogy Virginia nem jött, Mrs. Otis felküldött egy inast, hogy hívja le. Kis idő múlva az inas visszatért, és jelentette, hogy sehol sem találta Virginia kisasszonyt. Minthogy leányának az volt a szokása, hogy minden este kiment a kertbe virágokat szedni az ebédlőasztal számára, Mrs. Otis eleinte nem nagyon nyugtalankodott, de mikor az óra elütötte a hat órát, és Virginia még mindig nem került elő, aggódni kezdett, és elküldte a fiúkat, hogy keressék meg, míg ő maga férjével együtt átkutatott minden szobát a kastélyban. Fél hétkor visszajöttek a fiúk azzal, hogy sehol semmi nyoma a nővérüknek. Izgalmukban nem tudták, mihez kezdjenek, mikor az apának hirtelen eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt engedélyt adott egy csapat cigánynak, hogy tábort üthessenek a parkban. Ennélfogva rögtön elindult Blackfell Hollow felé, ahol a cigányok tanyáztak, idősebbik fia és két legény kíséretében. A kis cheshire-i herceg, aki nem tudott hová lenni izgatottságában, összetett kézzel kérte, hogy ő is velük mehessen, de Mr. Otis nem engedte, mert attól félt, hogy összetűzésre kerülhet a sor a cigányokkal. Mire odaértek, a cigányoknak hűlt helyük volt, s azt is látták, hogy a cigányok nagy sebbel-lobbal távozhattak, mert a tűz még égett, és egypár tányér ott hevert a fűben. A nagykövet elküldte Washingtont és a két embert, hogy kutassák át a szomszédságot, míg ő maga hazarohant, sürgönyöket menesztett valamennyi környékbeli rendőrkapitánysághoz, és arra kérte őket, hogy nyomozzanak egy kislány után, akit a cigányok vagy csavargók elraboltak. Azután megnyergelte a lovát, és meghagyta a feleségének meg a három fiúnak, hogy üljenek az estebédhez, ő maga pedig egy istállófiú kíséretében ellovagolt az ascoti országúton. Alig tett meg azonban néhány mérföldet, hallotta, hogy valaki üget utána, s hátrafordulva észrevette póniján a kis herceget kipirult arccal és kalap nélkül.
– Ne tessék haragudni, Mr. Otis – lihegte a fiú -, de semmi étvágyam, mióta Virginia eltűnt. Kérem bocsásson meg, és ha megengedte volna tavaly, hogy jegyet váltsunk, akkor nem történt volna ez az egész fölfordulás. Ugye nem küld vissza? Nem tudok visszamenni! Nem akarok visszamenni!
A nagykövet mosolyogva nézett a csinos fiatal legénykére, és nagyon meg volt illetődve, hogy annyira szereti Virginiát. Lehajolt a nyeregből, és nyájasan megveregette a vállát, így szólt hozzá:
– Jól van, Cecil, ha nem akar visszafordulni, hát jöjjön velem, előbb azonban veszek magának egy kalapot Ascotban.
– Ah, ördög vigye a kalapomat! Inkább Virginiát látnám már! – kiáltott a kis herceg nevetve, s azzal továbblovagoltak a vasúti állomás felé. Itt Mr. Otis megkérdezte az állomásfőnököt, nem látott-e valakit, akire ráillenék Virginia személyleírása; de hiába. Az állomásfőnök mégis minden irányban sürgönyöket menesztett az egész vasútvonal mentén, és biztosította a nagykövetet, hogy résen lesznek. Miután egy kalapot vásároltak a kis herceg számára egy rövidáruüzletben, amely éppen zárni készült, továbbnyargaltak Bexley felé, mely négy mérföldnyire feküdt, s melyet állítólag szerettek a cigányok, mert nagy mezőség terült el a közelében. Itt fölverték az összes mezőőröket, de semmi felvilágosítást nem kaptak tőlük, s miután keresztül-kasul kutatták a rétet, visszafordultak hazafelé, s tizenegy óra tájban elérték a kastélyt, holtra fáradva és kétségbeesett szívvel. Washington és az ikrek a portáslakban vártak reájuk lámpásokkal fölszerelve, mert a fasorban vak sötét uralkodott. Virginiának semmi nyoma. A cigányokat megtalálták ugyan a brockleyi réten, de Virginia nem volt velük, s azok hirtelen távozásukat azzal magyarázták, hogy majdnem megfeledkeztek a chortoni vásár dátumáról, s azért rohantak el oly sietséggel, mert attól féltek, hogy elkésnek. Sőt annyira sajnálkoztak a kis Virginia eltűnése miatt, hogy visszaküldték négy emberüket, hadd segítsenek a keresésben; nagyon hálásak voltak Mr. Otisnak, amiért megengedte, hogy a parkban tanyát verjenek. A halastavat is lecsapolták, az egész kastélyt újra átkutatták, de eredmény nélkül. Bele kellett nyugodniuk, hogy Virginia, legalábbis erre az éjszakára, elveszett számukra. Mr. Otis és a fiúk mélyen lesújtva indultak föl a kastély felé, mögöttük az istállófiú a két lóval és pónival. Az előcsarnokban egy csomó ijedt szolgálót találtak, és a könyvtárszobában egy pamlagon hevert a szegény Mrs. Otis, magánkívül aggodalmában és bánatában, s az öreg házvezetőnő kölnivízzel borogatta homlokát. Mr. Otis rábeszélte, hogy egyen valamit, és vacsorát rendelt az egész társaság számára. Szomorú étkezés volt, alig szólt valaki egy szót, még az ikrek is lehangoltak és csöndesek voltak, mert nagyon szerették a nővérüket. Mikor a vacsora végére értek, Mr. Otis, a kis herceg könyörgése ellenére, ágyba küldte valamennyiüket – mivelhogy az éjjel úgysem lehet már semmit tenni. Majd reggel táviratozik a londoni Scotland Yardra néhány detektívért. Mikor elhagyták az ebédlőt, éppen éjfélt ütött a harang a toronyban, s amint elhangzott az utolsó ütés, hirtelen velőtrázó sikolyt, s recsegést-ropogást hallottak; rettentő mennydörgés rázta meg a házat, földöntúli zene csendült meg a légben, a lépcsőház tetején egy fatábla nagy robajjal kiesett, s kilépett rajta sápadtan és fehéren Virginia. Kezében egy kis dobozt tartott. Egy pillanat alatt mindnyájan ott voltak mellette. Mrs. Otis szenvedélyesen karjai közé zárta, s a kis herceg csókokkal árasztotta el, míg az ikrek vad indiántáncra kerekedtek.
– Az ég szerelmére, gyermekem, hol jártál? – kérdezte Mr. Otis kissé haragosan, mert azt hitte, hogy Virginia valami meggondolatlan tréfát űzött velük. – Cecil és én felkutattuk érted lóháton az egész környéket, az édesanyád pedig halálra rémült miattad. Nem szabad többé ilyen csúnya mókákat csinálni!
– Kivéve a kísértettel! Kivéve a kísértettel! – üvöltötték az ikrek, s tovább ugráltak körülöttük.
– Édes, drága kislányom, hála istennek, csakhogy rád akadtunk, nem szabad többé elmozdulnod mellőlem – suttogta Mrs. Otis, és reszketve megcsókolta gyermekét, és elsimította összekuszált aranyfürtjeit.
– Apám – szólt Virginia nyugodtan -, a kísértetnél voltam. Meghalt, jöjjetek és nézzétek meg. Nagyon gonosz ember volt, de őszintén megbánta vétkeit, s halála előtt ezekkel a gyönyörű ékszerekkel ajándékozott meg.
Az egész család némán, meglepetten nézett Virginiára, de az komoly maradt, s nem mosolygott, hanem megfordult, és a faburkolat nyílásán át egy keskeny titkos folyosóba vezette őket; Washington magasra emelt gyertyáival ment mögöttük. Végre elértek egy nagy tölgyfa ajtóhoz, mely rozsdás szögekkel volt kiverve. Mikor Virginia belökte, megfordult nehéz sarkaiban, s föltárult előttük egy alacsony kis szoba, boltíves mennyezettel, s apró rácsos ablakkal. A falba hatalmas vaskarika volt erősítve, s hozzáláncolva egy óriási csontváz, egész hosszában elterülve a kőpadlón, ösztövér, hústalan ujjaival mintha a régimódi tányér és korsó után akart volna nyúlni, melyet azonban nem tudott elérni. A korsó valaha meg lehetett töltve vízzel, mert most csupán zöld penész volt benne. A tányéron nem maradt más, mint egy csomó por. Virginia letérdelt a csontváz mellé, és összekulcsolva kis kacsóit, némán imádkozni kezdett, míg a többiek megdöbbenten nézték a szörnyű tragédiát, amelynek titka most föltárult előttük.
– Ejha! – kiáltott föl hirtelen az ikrek egyike, aki kinézett az ablakon, hogy megállapítsa, a kastélynak melyik szárnyában van ez a titkos szoba. – Ejha, a vén kiszáradt mandulafa kivirágzott. Egész tisztán látom virágait a holdfényben.
– Az Úr megbocsátott neki – szólt Virginia komoly hangon, amint fölkelt térdéről, s valami csodálatos fény áradt el az arcán.
– Micsoda angyal maga! – kiáltott föl a fiatal herceg, és átölelte a kislány nyakát és megcsókolta.

VII.

Négy nappal e különös események utáni temetési menet hagyta el a canterville-i kastélyt éjjel tizenegy óra tájban. A gyászhintót nyolc fekete ló húzta, valamennyinek a fején hatalmas strucctollas bóbita lengett: az ólomkoporsót bíborszínű bársony födte, amelyre arannyal hímezték rá a canterville-i címert. A gyászhintó és a kocsik mellett szolgák haladtak égő fáklyákkal; az egész menet csodamód hatásos volt. A fő gyászoló Lord Canterville volt, aki egyenesen azért jött Walesből, hogy részt vegyen a temetésen; ő ült az első kocsiban, s mellette a kis Virginia. Utána következett az Egyesült Államok nagykövete a feleségével, aztán Washington a három fiúval, és az utolsó kocsiban Umney asszonyság. Az volt az általános vélemény, hogy ha valakinek, akkor neki megvolt a joga arra, hogy ott legyen a kísértet utolsó útján, hiszen életének ötven évén keresztül tűrte zaklatásait. A mély sírt a temető sarkában, közvetlenül a tiszafa alatt ásták meg, és a hatásos halotti búcsúztatót a nagytiszteletű Augustus Dampier mondotta. Mikor a szertartás véget ért, a szolgák a canterville-i család ősi szokása szerint eloltották a fáklyákat, s mikor a koporsót leeresztették a földbe, Virginia a sírhoz lépett, és egy gyönyörű fehér és piros mandulavirágból font keresztet helyezett el rajta. Abban a pillanatban kibújt a hold a felhők közül, és néma ezüstjével elárasztotta a kis temetőt; a távoli cserjésben megszólalt a csalogány. Virginia a kísértet leírására gondolt a halál kertjéről, szemét elfutotta a könny. Egész úton hazafelé alig szólt egy szót.
Másnap reggel, mielőtt Lord Canterville visszautazott a városba, Mr. Otis szóba hozta előtte az ékszereket, amiket Virginia a kísértettől kapott. Pompás drágaságok voltak, s köztük egy rubinos nyaklánc, régi velencei foglalattal, a XVI. századi ötvösművészet igazi remekműve. Az ékszer akkora értéket képviselt, hogy Mr. Otisnak kétségei voltak, vajon megengedje-e a lányának, hogy elfogadja.
– Mylord – mondotta -, jól tudom, hogy ebben az országban a hitbizománnyal együtt jár nemcsak a föld, hanem az ékszerek is; világos tehát, hogy ez a holmi az ön családi örökségéhez tartozik. Arra kell tehát önt kérnem, hogy vigye magával Londonba, s tekintse úgy, mint tulajdonának egy részét, amely némiképpen furcsa körülmények között került vissza önhöz. Ami a lányomat illeti, ő még gyerek, és örömmel kell megállapítanom, hogy alig van érzéke olyasmihez, ami henye fényűzés. Arról is értesültem feleségem révén – aki, dicsekvés nélkül mondhatom, nem kis tekintély művészi kérdésekben, hiszen leánykorában abban a kiváltságban volt része, hogy néhány telet Bostonban tölthetett -, arról is értesültem, mondom, hogy ezek a drágakövek nagy pénzbeli értéket képviselnek, és ha piacra kerülnek, bizonyára jelentős árat fognak kínálni értük. Ily körülmények között, Lord Canterville, ugye megérti, hogy lehetetlen megengednem családom bármely tagjának, hogy megtartsa ezt a holmit. Ezeknek a hiú csecsebecséknek, bármennyire szükségesek és hozzáillők is az angol arisztokrácia méltóságához, semmi helyük nincsen olyan embereknél, akik a republikánus egyszerűség szigorú, bár halhatatlan elvei szerint nevelkedtek. Csupán azt akarom megemlíteni, hogy Virginia nagyon szeretné, ha ön átengedné neki a dobozt, mint emléket az ön szerencsétlen, de félrevezetett őseitől. Minthogy nagyon régi, ütött-kopott jószág, ön talán teljesíteni fogja a lányom kérését. Magam részéről bevallom, csodálkozom rajta, hogy egyik gyermekem rokonszenvezik a középkorral, bármilyen formában is. Csak úgy magyarázhatom a dolgot, hogy Virginia egyik londoni villanegyedben született röviddel azután, hogy feleségem visszatért athéni útjáról.
Lord Canterville komolyan hallgatta a nagykövet szavait, és néha-néha megsodorta szürkülő bajuszát, hogy elrejtsen egy önkéntelen mosolyt. Mikor Mr. Otis befejezte a beszédét, szívélyesen megrázta a derék amerikai kezét, s azt mondta:
– Kedves uram, az ön bájos kislánya megbecsülhetetlen szolgálatot tett boldogtalan ősömnek, Sir Simonnak, és én meg a családom súlyosan adósai vagyunk csodálatos merészségéért és bátorságáért. Semmi kétség, hogy az ékszer őt illeti meg. Különben, ha olyan szívtelen lennék és elvenném tőle, azt hiszem, két hét sem telnék bele, és a gonosz vén fickó kikelne sírjából, hogy pokollá változtassa az életemet. Ami pedig az örökséget illeti, semmi sem tekinthető annak, ami nincs megemlítve végrendeletben vagy más törvényes okmányban; ezeknek az ékszereknek a létezéséről pedig senki sem tudott. Biztosítom önt, hogy nekem nincs rájuk több jogom, mint az ön komornyikjának, és meggyőződésem, ha Virginia kisasszony felnő, nagy örömmel fogja hordani azt a szép csecsebecsét. Különben elfelejti, Mr. Otis, hogy ön megvette a kastély berendezését kísértetestül, s így minden, ami a kísértethez tartozik, átment az ön tulajdonába. Bármilyen tevékenységet fejtett ki Sir Simon a kastély folyosóján, a törvény szempontjából régen halottnak volt tekintendő, s ön pénzért megvásárolta minden tulajdonát.
Mr. Otis nagyon le volt sújtva, hogy Lord Canterville visszautasította kérését; könyörgött is neki, hogy gondolja meg még egyszer a dolgot, de a jószívű főúr megmaradt elhatározása mellett, s végül rábírta a nagykövetet, hogy engedje meg lányának, hadd tartsa meg a kísértet ajándékát. Mikor aztán 1890 tavaszán a fiatal cheshire-i hercegnőt bemutatták az udvarnál menyegzője alkalmából, ékszerei általános csodálat tárgyát képezték. És Virginia megkapta azt a koszorút is, amely minden amerikai kislánynak a jutalma, ha férjhez megy. Feleségül ment ifjúkori udvarlójához, amint az elérte nagykorúságát. Kedves látványt nyújtott a fiatal emberpár, s annyira szerették egymást, hogy mindenki örült a házasságnak, kivéve az öreg dumbletoni márkinét, aki meg akarta fogni a herceget a hét hajadon leánya közül valamelyiknek, és e célból nem kevesebb, mint három költséges ebédet adott; furcsa dolog, de igaz, hogy Mr. Otis sem nézte jó szemmel a házasságot. Személy szerint rendkívül szerette ugyan a fiatal herceget, de elvi ellensége volt a címeknek és rangoknak. Ezért aztán – hogy saját szavait idézzem – „nem minden aggodalom nélkül nézte, hogy a republikánus egyszerűség igazi elvei netalántán elfelejtődnének az élvezethajhászó arisztokrácia egészségtelen befolyása alatt”, ellenvetéseit azonban nem vették tekintetbe, s azt hiszem, végül is, mikor végigment a Hanover Square-i Szent György-templom padsorai között leányával a karján, nem volt büszkébb férfi nála széles Angliában.
A mézeshetek után a herceg és a hercegné leutaztak Canterville-be, s megérkezésük után mindjárt másnap meglátogatták a kis temetőt a fenyőerdő mellett. Először nagy fejtörést okozott nekik, hogy milyen föliratot tegyenek Sir Simon sírkövére, de végre elhatározták, hogy csupán nevének kezdőbetűit vésetik rá, és a könyvtár ablakán olvasható verset. A hercegné néhány gyönyörű rózsát hozott magával, melyeket odaszórt a sírra, s miután egy kevés időt töltött, elsétáltak a régi apátság romba dőlt kápolnájához. Itt a hercegné leült egy letört pillérre, míg a férje leheveredett mellé a földre, rágyújtott egy cigarettára, és fölnézett a felesége gyönyörű szemébe. Aztán hirtelen eldobta a cigarettát, megragadta Virginia kezét, s így szólt hozzá:
– Virginia asszonynak ne legyenek titkai a férjura előtt.
– Kedves Cecil, hiszen nincs titkom előtted!
– De van – felelte a herceg mosolyogva. – Sohasem mesélted el nekem, mi történt veled, mikor eltűntél a kísértettel!
– Azt nem meséltem el még senkinek – felelte Virginia elkomolyodva.
– Tudom, de azért elmondhatnád nekem.
– Kérlek, ne kérdezd, Cecil; nem mondhatom el neked. Szegény Sir Simon! Sokkal tartozom neki. Igen, ne nevess, Cecil, csakugyan így van. Ő mutatta meg nekem, hogy mi az élet, s mit jelent a halál, és hogy miért hatalmasabb mindkettőnél a szeretet.
A herceg fölkelt, és szenvedélyesen megcsókolta a feleségét.
– Megőrizheted a titkodat, ameddig a szívedet bírom – csak ennyit válaszolt.
– Hiszen mindig a tied volt a szívem, kedves Cecil.
– De majd egyszer el fogod mondani gyermekeinknek, ugye?
Virginia elpirult.

KIRÁLY GYÖRGY FORDÍTÁSA