Home / Megnéztük / Ajtók a lélekre
Ajtók a lélekre

Ajtók a lélekre

Mész az utcán, ténferegsz, és meglátsz egy nyitva hagyott, felejtett üzletajtót, megállsz, belesel, rácsodálkozol arra, amit ott bent látsz. Nem tudod, miért, minek, de ott ragadsz, lecövekelsz, és megigézve bámulsz hosszan, ráérősen befelé – mint aki csodát lát. A Mozsár Műhelyben októberben indult egy előadássorozat az Orlai Produkciós Irodával közösen: Élet.történetek.hu címmel, mely Lengyel Nagy Anna szövegeit, emberi sorsok történeteit viszi a játszóhely színpadára. A Pira-Bellát például Szabó Máté rendezte: két teljesen önálló mini-monodráma, annál több közös metszettel bíró, óriásivá nagyított női léleksors – amelyek ettől a közelségtől a szuggesztivitás erejével és a beleveszés képességével hatnak ránk.

A kicsiny színpadon egy kockányi tér, melynek falait fehér vászon borítja (látvány: Juhász Nóra). Hátulról vörös fénnyel bevilágítva táncol előttünk Pira (Borbély Alexandra). Majd a kocka felénk eső faláról letép egy  csíknyi vásznat, és ott áll előttünk a transznemű, férfi testbe született, szőke fürtjeivel pompázó nő. A nő, aki egészen a személyességig intim és rögös útját járja be, meséli el saját nővé válásának. A sikeresen nővé operált  Pira meséli el a kezdetektől azt a folyamatot, tragikus,  néha a fülünknek is hihetetlennek hangzó élettörténetet, amely nélkül most nem itt, és nem az lenne, aki.

fotó: Takács Attila

Szabó Máté olvasata szerint a két monodrámában feldolgozott női léleksorsban pont ez a megkapó és egyedi, hogy éppen ez az azzá leszek, akivé válni akarok, válni vágyom uralja az előadást – érzékenyen, értően, személyesen, és mindeközben  a hétköznapiság közvetlenségével makró méretűvé téve.

A színházművészet eszközével, keresetlenül, a lélegzés magától értetődőségével szembesít magunkkal: nem azért közösítesz ki valakit, ki tőled eltérő, más, mert ez a közmegegyezés – a “normális” csak kifogás, kapóra jövő ürügy – hanem mert önmagadat, vagy önmagadban valamit képtelen vagy elfogadni. Ritka kincse ez a színházművészetnek, amit mostanság gyéren látni ennyire direkt módon visszaköszönni.

Borbély Alexandra gyermeki naivsággal, a rácsodálkozás nyíltságával mesél el egy nem mindennapi történetet –  a sajátját. Neki magától értetődőt – nekünk annál szokatlanabbat: a férfi testbe született nőét. Végre valaki ezt is elmeséli, kibeszéli, megvallja a színpadon. Bár mindez inkább egy hatalmas baráti társaság előtti mesélésnek hat – kicselezve és elébe menve a  témával szembeni prüdériánknak. Ez a közvetlenség érzés még elemibben lenne képes hatni persze, ha a játéktér és a nézőtér nem a mostani statikus – “te ott játszol, én meg itt ülve nézlek” – formájában működhetne, hanem szó szerint körbevehetnénk és -ülhetnénk ezt a kockányi játékteret. Ám az is igaz, hogy így ez a “kirakatban vagyok, neked beszélek, és eközben egyben transzparenssé is válok” hatás talán erősebb – ez értelmezés, döntés kérdése, nem feltétlenül a fizikai tér – néző- és játéktér – konstruálásáé.

Pira mesélésében eltűnik a határ az egyedi, különös és az általános között. Minden személyessé lesz Borbély Alexandra játéka által, mert nem is lehetne másképp. A nem mindennapi átalakító műtétig elvezető életstációk sora egy pillanat alatt olyan üggyé válik így, melyért a székünkben ülve elkezdünk közösen drukkolni. Ritka szép ez, hisz a magyar mindennapokban erről nem beszélünk – hacsak a bulvárlapjaink harsány, hatásvadász fecsegése nem számít annak.

fotó: Takács Attila

Most itt mégis egészen természetesen, a színház eszközeivel érzékenyítő tréning folyik. Holott nem történik más, csak egy ember – Borbély Alexandra megszólalásában – azzá szeretne válni, aki. Azzá, amelyről a “közfelfogásunk” inkább hallgat, a némaságával és a tekintetének elfordításával is inkább nem  beszél, mert nem érti. Nem érti, tagadja, kiközösíti, ahogy Pira családja is első nekifutásra. A színházművészet eszközével, keresetlenül, a lélegzés magától értetődőségével szembesít magunkkal: nem azért közösítesz ki valakit, ki tőled eltérő, más, mert ez a közmegegyezés – a “normális” csak kifogás, kapóra jövő ürügy – hanem mert önmagadat, vagy önmagadban valamit képtelen vagy elfogadni. Ritka kincse ez a színházművészetnek, amit mostanság gyéren látni ennyire direkt módon visszaköszönni.

Egy átalakító műtét, mint kaland: életkaland – tele élethosszig kapott sebekkel, amelyeket nem a plasztikai sebész szikéje okoz. Aztán Pira hazalátogathat ismét, és ellopott, otthoni, szülői beszélgetésekből kihallja: “Pira, a lányunk”. Borbély Alexandra őszinte nyitottsággal, a rácsodálkozás elemi normalitásával játszik egy transzneműt, amelyben a legzseniálisabb mégis az: hogy egy embert, egy nőt állít elém, eléd, elénk, akit megértünk – és talán ettől valamelyest önmagunkat is jobban érthetjük majd.

Két monodrámásított hétköznapi sors, mely Zöldy Gergely dramaturgiai ténykedése során egyszerre élőbeszédszerűen anekdotázó, kitérőkkel teli, mégis feszesen pontos, a drámai építkezés ívét észrevétlenül is srófolni képes. Ajtók nyílnak, ajtók a lelkekre. Ajtók, amelyek maguk előtt marasztalnak. Szabó Máté finoman terelgető rendezése nyomán ezek az ajtók a másik ember csodájára – élettörténetük csodájára nyílnak.

Aztán egy másik lélek-monodráma ebben a “kockányi” térben: Belláé (Ullmann Mónika). Egy krémszínű ágytakaróval leterített franciaágyon “trónol”, háta mögött mandalával díszített faliszőnyeg. Meditatív zene, füstölő, gyertyafény. Bella erotikus masszőr. Nem, nem prosti, nem örömlány, nem kurva. Nem, egyik sem. De miért? – hisz nem virágnyelven ezt így hívják, hívnák! Ismét bekapcsolnak a közvélekedés-reflexeink, és már tennénk is a kiválasztott skatulyába az egyént, történetével együtt.

fotó: Takács Attila

Ullmann Mónika cserfes felszabadultsággal, a megérkezettek derűjével, lendületével mesél önmagáról, munkájáról. Mert Bellájában e kettő összeér és azonos. Hallgatva őt nem a női masszőr feltárulkozása hoz zavarba, sokkal inkább a kuncsaftjairól általa meséltek. Na, nem a vélt sikamlósságuk, hanem az emberi érintésre, közeledésre való kiéhezettségük miatt. Ahogy mesél, ízlelgetve keresi a mondanivalójához a legpontosabb, legérzékletesebb kifejezéseket, érezzük: nekünk igyekszik segíteni, miközben önnön sorsát meséli. Nekünk, akik számára a virtuális valóság és az “amit megszerzek, az az enyém” világában a gyengédség és a másikra való odafigyelés felfoghatatlan luxusnak számít. Játékából magából is sugárzik a figyelem, az amit és ahogy mondok átadására való figyelés. Felszabadult, a helyét e munkájában megtaláló tanító nénije átragasztja felszabadultságát ránk is. Mintha önkéntelenül is üzenné Bellája: felszabadult önmagadra találás nélkül még az igényeidet, vágyaidat sem tudod megfogalmazni – nemhogy az azok beteljesítéséhez szükséges eszközöket, helyeket, kapcsolatokat meglelni.

Két monodrámásított hétköznapi sors, mely Zöldi Gergely dramaturgiai ténykedése során egyszerre élőbeszédszerűen anekdotázó, kitérőkkel teli, mégis feszesen pontos, a drámai építkezés ívét észrevétlenül is srófolni képes. Ajtók nyílnak, ajtók a lelkekre. Ajtók, amelyek maguk előtt marasztalnak. Szabó Máté finoman terelgető rendezése nyomán ezek az ajtók a másik ember csodájára – élettörténetük csodájára nyílnak.

És észrevétlenül a közvetlenségükkel e csodák be is szippantanak: “Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen“ – majd miután ellépünk ezek elől az ajtók elől, másként folytatjuk utunk, megyünk tovább. Másképp: érzékenyebben a mellettünk élő sorsra, és jobban értve-élve a saját életsorsunkat, és talán jobban megértve, elfogadva önmagunkat is – ez pedig manapság nem is kis dolog…

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top