“Igyekezni nyitottan figyelni a másik emberre…”

Az egy hónappal ezelőtti Tantermi Színházi Szemlén öt tantermi előadás kapott anyagi támogatást a továbbjátszáshoz – reményeink szerint mind az öttel szeretnénk majd egy-egy interjú keretében foglalkozni. Az egyik az öt közül a Jurányi Inkubátorházban bemutatkozó A megtorlás napja. Az előadás rendezőjével, Varsányi Péterrel beszélgettünk a kamaszkori öngyilkosságokról, a meg nem értettségről, az interaktivitás felszabadító erejéről és a másikra való figyelés titkáról…

Hogy érzed: a tizenéves korosztálynak az öngyilkosság, az érzelmi zsarolás mennyire a mindennapjai része?

Kamaszkorban nagyon sokaknak megfordul ilyesmi a fejében, mindenkinek lehetnek olyan időszakai, amikor komolyabban felmerülnek benne ezek a kérdések. Szerencsére elenyésző kisebbség ebből , akik egészen a cselekvésig eljutnak, és ténylegesen meg is próbálkoznak az öngyilkossággal. Az, hogy hogyan juthat el valaki idáig, mi az az élethelyzet, amikor nem talál más kiutat, az ebben az életszakaszunkban merül fel először.

Hogyan akadtatok egymásra: te és ez a szöveg?

Interneten bukkantam rá Elliot Rodger önéletrajzára. Magába szippantott, aztán földhöz vágott. Valószínűleg az édesapja tölthette fel az internetre, hogy más is okulhasson belőle. Elliot többször utal arra az önéletrajzában, hogy nem egyszer próbálkozott filmes ötletekkel, forgatókönyvekkel, de ezeket aztán mindig félbehagyta. A teljes történetéből az sugárzik, hogy nem volt kitartó ember. Mindent az első kudarckor, vagy még az első kudarca előtt félbehagyott – pont a kudarctól való félelem miatt.

Nézőként magam is alapvetően nézni akarok. De amikor rábukkantam erre az anyagra, rögtön azt éreztem, hogy ennek csak akkor akkor lesz igazán érvényessége, ha a nézőt is meg tudjuk kérdezni, és ő is el tudja mondani a maga gondolatait. Én mint rendező azt tanultam, hogy a rendezéssel véleményt fogalmazzak meg. Ám annyiféle vélemény van ebben a darabban. Akkor fog hatni igazán, ha ezek a gondolatok, vélemények ütközhetnek egymással.

Mi az mindebből a belső traumából, amit egy tantermi előadásban közel lehet vinni a közönséghez?

Az eddigi nézői visszajelzésekből azt látjuk, hogy a nézők képesek együtt haladni a történettel, tudnak azonosulni Elliottal. Pedig a kezdő monológban annyira eltorzult, visszataszító személyiséget ismerhetünk meg! Mégis abban bíztam, hogy mivel a történetet a végétől kezdjük el mesélni – így megmutatjuk a személyiség visszataszítóbb oldalát is mindjárt – ez majd egy “objektívebb” attitűdöt fog eredményezni.

fotó: Mihalicz Máté

Ennek a történetnek a középpontjában egy belső, nagyon intenzív vívódás áll, és ezt a fajta lelki gyötrődést kell aztán a feldolgozásotok központi elemévé tennetek. Számodra mi volt ebben a folyamatban az, ami igazán feladta a leckét?

A legnehezebb része az az érzelmi teher volt, amit az anyag olvasása jelentett. Aztán annak a felelőssége, hogy hogyan csináljunk ebből az epikus történetből drámai helyzeteket anélkül, hogy megmásítanánk a valóságot. Közben arra is figyelnünk kellett, hogy ezek a helyzetek ne egyszerű állítások legyenek, hanem a maga komplexitásában mutassák meg a valóságot. Persze nem gondolom, hogy ez a színháznak ne lenne mindig feladata, mégis úgy érzem, ennél a (színházi nevelési) előadásnál fokozottan fontos volt, hogy a nézők ne a mi véleményünket lássák a színpadon – mert hát ahhoz kevésbé érdemes és érdekes hozzászólni, mint a megfejtetlen valósághoz.

Mi miatt érezted azt ennél az anyagnál, hogy ebből érdemes és kell is tantermi előadást csinálni?

Elliot Rodger egy olyan elmébe enged betekinteni, amit egyébként talán soha nem ismerhetnénk meg. Hiszen pont ezek a személyiségzavaros emberek azok, akikhez a legnehezebb közel kerülni a hétköznapokban. Ugyanakkor ez a történet tele van teljesen szokványos eseményekkel: saját szexualitásunk felfedezése, szülők válása, közösségbe való beilleszkedés, függőség, magány – mindannyiunk számára ismerősek. Ráadásul a generációm és a nálam valamivel fiatalabbak számára tárgyi szinten is egészen ismerős világban játszódik a történet. Elliott Rodger két évvel előttem született, az őt gyerekkorában körülvevő trendek pedig egy-két év késéssel érkeztek meg ide, Magyarországra. Nálunk is a pokémonozás volt a menő és a Csillagok háborúja, a babzsák labdázás, gördeszkázás.

Többek közt arra is jók a színházi vagy akármilyen más művészeti élmények, hogy azok által nyitottabbakká váljunk. Nem úgy működünk, hogy egyik nap felkelünk, és elhatározzuk: ma nyitottak leszünk! – hanem érnek bennünket élmények, vagy akár kereshetjük is azokat, melyek nyitottabbá tesznek – talán ez lehet a művészet egyik értelme, nem tudom…

Kiknek szeretnétek megmutatni ezt a tantermi előadást?

Hajós Zsuzsával, az előadás konzulensével a tizenhat évet jelöltük ki alsó korhatárként. Ettől felfelé lehet beszélni a fiatalokkal ezekről a témákról, és beszéltetni is őket. Szerencsére a Tantermi Szemlén nyertünk pénzt a továbbjátszásra, így be tudjuk mutatni hátrányos helyzetű kistérségekben is az előadást – olyan iskolákban, amelyek a színházaktól távol esnek.

A darab első előadásai során eddig milyen tapasztalataitok voltak?

Az egyértelműen kiderült, hogy teljesen másként kell kommunikálni egy egymást jól ismerő, gimnazista osztállyal, mint hatvan felnőtt, vadidegen nézővel. Mert a gimnazisták számára az teljesen mindennapi helyzet, hogy megszólaljanak egymás előtt, ők ebben “edzettek”. A felnőttek meg nem szívesen mondják el még a nevüket sem 50-60 idegen ember előtt. Ezekből adódóan az első egy, két, három előadás mind-mind más volt – igyekeztünk levonni a tanulságokat, összehangolni az előadás “nyitásait”, interaktív részeit. Összességében pozitív élményként éltük meg, bár biztos nagyon sokat kell még játszanunk ahhoz, hogy beálljon, milyen szavakat, fordulatokat kell használnunk, megtanulva, hogy kit hogyan kell “megszólítani”.

fotó: Mihalicz Máté

Érdekes, nem: – hogy bár a színház egy interaktív műfaj – mégis a néző nézni akar, és nem szereti, ha megszólíttatik…

Nézőként magam is alapvetően nézni akarok. De amikor rábukkantam erre az anyagra, rögtön azt éreztem, hogy ennek csak akkor akkor lesz igazán érvényessége, ha a nézőt is meg tudjuk kérdezni, és ő is el tudja mondani a maga gondolatait. Én mint rendező azt tanultam, hogy a rendezéssel véleményt fogalmazzak meg. Ám annyiféle vélemény van ebben a darabban. Akkor fog hatni igazán, ha ezek a gondolatok, vélemények ütközhetnek egymással.

…és ez a téma különösen olyan, hogy tényleg meg is kívánja a különböző véleményeknek az ütköztetését.

Én is ezt hiszem, ezért is választottam ez a formát.

Említetted, hogy a 16-17-18 éves korosztály nyitottabban fogadta az előadást. Ők hogyan reagáltak?

Néha komolyabban vették, mint a “felnőttek”. Jobban magukénak érezték, átélték, azonosultak vele. Vannak azok a 3D-s számítógépes játékok, melyek a felnőttek számára egzotikus, idegen valamik, ám a gimnazisták számára egy ismert, természetes világ. Azért is ez a tizenhat éves korhatár az, mely meg lett célozva, mert ez egy felnőtté válás, illetve egy sikertelen felnőtté válás története. Most, amikor megláttalak, eszembe jutott, hogy egyszer beszélgettünk egy korábbi rendezésemről, Az arany virágcserépről, ami nagyon hasonló dologról szól. Az is egy felnőtté válás története, ahol Anselmusnak szintén nem nagyon sikerül felnőnie, és ő is inkább kilép a való világból – a fantáziavilágot választja. Elliot szintén drasztikus módját választja a kilépésnek… Ez az az életszakasz, amikor az ember nyitottá válik az egzisztenciális kérdésekre, a saját létezésére, a miértekre – a kamaszkorban még sokkal fogékonyabbak vagyunk, mert ezekben az években nem alakítottuk ki még a saját válaszainkat.

Amikor erre a rendezésre készültem, megnéztem Sue Klebold előadását, aki a columbiai iskolai mészárlás egyik elkövetőjének az édesanyja. Ő mondta, “nyilvánvaló, hogy még a hozzánk legközelebb állók gondolataiban sem tudunk olvasni, mégsem szabad feladnunk a megismerhetetlen megismerésére való törekvésünket!” Tehát valaki, aki egészen közelről élt meg egy ilyen tragédiát, még ő is azt a következtetést vonja le, hogy igyekezzünk nyitottan figyelni a másik emberre, és megismerni. Ha az előadásunk annyit elér, hogy a néző egy-egy pillanatra elgondolkozik majd azon, hogy a padtársának mi lehet a fejében, vagy a buszon mellette ülőnek mik lehetnek a gondolatai, az már talán egy lépés az ilyen tragédiák megelőzésére, mint Ellioté is.

…ám ha úgy nézzük, akkor Elliot is nagyon koherensen él benne abban a belső világban, aminek teljesen magától értetődő része és következménye az az általa választott kilépés is…

Igazából Elliot tragédiája az, hogy sohasem próbált a saját világából kitörni, hanem inkább arra törekedett, hogy abban a világban ő legyen a király, az alfahím. Miközben pedig ez a szerep nem volt alkatilag neki való, soha nem tudott ehhez az elvárásához felnőni. Mint ahogy azt sem fogjuk sohasem megtudni, hogy ki lett volna Elliot Rodger – aki mindig a hollywoodi felső tízezerhez akart tartozni – , ha elköltözik egy másik országba, egy másik közegbe.

fotó: Mihalicz Máté

A megtorlás napja arról is szól valamelyest, hogy mennyire nem tudunk, avagy nem akarunk kilépni abból a világból, amelyben nem érezzük otthonosan magunkat…

Alapvető egzisztenciális kérdésekről szól ez a darab, amelyeket nem mi teszünk föl, hanem lényegileg benne vannak ebben az anyagban. Már egyáltalán az is kérdés, hogy van-e valakinek lehetősége bármiféle döntésre is, vagy predesztinálva van. Elliot mintha túl hamar meghozta volna azt az ‘ítéletet”, hogy ő valamire kárhoztatva van. Bizonyos szempontból levetette magáról, elhárította a felelősséget, és azt átruházta a sorsra és a társadalomra.

…az efféle kérdések tantermi vagy bármiféle egyéb színházi előadásban a nyitottságunk nélkül – akár megkívántatik épp tőlünk az interakció, akár nem – nehezen megválaszolhatóak maradnak…

A legnehezebb része az az érzelmi teher volt, amit az anyag olvasása jelentett. Aztán annak a felelőssége, hogy hogyan csináljunk ebből az epikus történetből drámai helyzeteket anélkül, hogy megmásítanánk a valóságot. Közben arra is figyelnünk kellett, hogy ezek a helyzetek ne egyszerű állítások legyenek, hanem a maga komplexitásában mutassák meg a valóságot. Persze nem gondolom, hogy ez a színháznak ne lenne mindig feladata, mégis úgy érzem, ennél a (színházi nevelési) előadásnál fokozottan fontos volt, hogy a nézők ne a mi véleményünket lássák a színpadon – mert hát ahhoz kevésbé érdemes és érdekes hozzászólni, mint a megfejtetlen valósághoz.

Többek közt arra is jók a színházi vagy akármilyen más művészeti élmények, hogy azok által nyitottabbakká váljunk. Nem úgy működünk, hogy egyik nap felkelünk, és elhatározzuk: ma nyitottak leszünk! – hanem érnek bennünket élmények, vagy akár kereshetjük is azokat, melyek nyitottabbá tesznek – talán ez lehet a művészet egyik értelme, nem tudom…

Ez a Megtorlás napja, Elliot Rodger története különösen birizgálja, ingerli azt az énünket, amely a nyitottságot kívánja meg…

Amikor erre a rendezésre készültem, megnéztem Sue Klebold előadását, aki a columbiai iskolai mészárlás egyik elkövetőjének az édesanyja. Ő mondta, “nyilvánvaló, hogy még a hozzánk legközelebb állók gondolataiban sem tudunk olvasni, mégsem szabad feladnunk a megismerhetetlen megismerésére való törekvésünket!” Tehát valaki, aki egészen közelről élt meg egy ilyen tragédiát, még ő is azt a következtetést vonja le, hogy igyekezzünk nyitottan figyelni a másik emberre, és megismerni. Ha az előadásunk annyit elér, hogy a néző egy-egy pillanatra elgondolkozik majd azon, hogy a padtársának mi lehet a fejében, vagy a buszon mellette ülőnek mik lehetnek a gondolatai, az már talán egy lépés az ilyen tragédiák megelőzésére, mint Ellioté is. Nyilván ez most nagyon naiv gondolat, mert ha “ki is tudom olvasni” a másik gondolatait, abból még nem következik, hogy meg tudom változtatni a világot…– de lehet, hogy igen.