Home / Megnéztük / Ameddig ellátunk…de meddig is?
Ameddig ellátunk…de meddig is?

Ameddig ellátunk…de meddig is?

Már ha egyáltalán el kell látnunk. Hisz nem biztos, hogy a messzeségben, a távolban kell fürkésznünk bármit is. Néha közvetlen magunk köré és magunkba látni a legkevésbé kézenfekvő. Pedig megéri. Schilling Árpád a Zetski dom (Montenegrói Királyi Színház) csapatával közösen az EU Collective Playlis! programjának keretében, saját anyagokból, interjúkból és a kollektív közép-kelet-európaiságunk tudatalattijából gyúrták egybe az Ameddig a szem ellát című kortárs előadást. Olyanná, melyben minden önmagáért, önmagában van és működik – és pont ez az, amitől egyre kínosabban és egyszersmind abszurdabban is érezzük magunkat. Közelről nézzük a magunk, az egymás életét. Semmi különös, csak egy jól eltalált, hatni képes Schilling-terápia mindannyiunkról – ez viszont egyáltalán nem semmi!

Üres a tér, totál üres. Nincs díszlet, nincs jelmez. Nincs semmi támpont, amiről nagyjából betájolhatnánk, hogy  mire is számítsunk…Lám, ez az első nagy hibánk: számítunk valamire. Nem kellene. Nincs miért, nincs minek. Mindettől függetlenül akad itt elég nézni és látni való. Három bútorszállító munkás Srđan Grahovac, Dušan Kovačević és Zoran Vujović hordja a Trafó nagytermén keresztül a bútorokat komótos ráérősséggel. Nem szaporázzák, csak úgy szépen a saját tempójukban, egykedvűen. Egészen sajátosan újszerű azt látni, hogy a játéktér csak mellékesen az ami, csupán áthaladásra használják, holott számunkra ez a tér lett “rendelve” arra, hogy az előadást megtekintsük. Aztán Srđan egyszer csak rádobja magát az épp cipelés alatt lévő szófára, mert pihenni, cigizni akar inkább a cipekedés helyett – azzal már úgyis tele a micsodája.

fotó: Duško Miljanić

És mesélni kezd egy minden “szart”, emberi hulladékot, lomot bedaráló gépről, amely ezekből a dolgokból teljesen új termékeket állít elő – mint egy mesebeli aranytojást tojó tyúk. Mondja, hadarja, meséli, a másik két kollégáját is beszippantja ez a forgószél dinamikájú áradozás a mindent tudó gépről. Csupán csak 5000 euró és az elhelyezéséhez szükséges, garázs nagyságú hely nincs meg még hozzá.

Schilling Árpád rendezése szakít mindennel. Nem azért, mert „anti“ rendezés, színházolvasat kívánna lenni, hanem azért, mert egyáltalán nem akar semmilyen beillesztésre alkalmas sémában alkotni most. Azaz: az a séma, hogy nincs séma, ám ha van is egyáltalán, akkor az semmiképpen sem olyan, ami bármilyen előfeltevésünket kiszolgálná. Mert nem is kell kiszolgálnia, ahogy a színháznak sem kell semmiféle elvárásunkat, előfeltevésünket kielégítenie. Schilling Árpád Ameddig a szem ellátjában minden eddigi lebontódik arról, amit „színházinak“ gondoltunk.

Srđant aztán hipp-hopp kirúgják a munkahelyéről, és ezzel, mint egy lavinát útjára bocsájtó kezdő lökéssel, kezdetét veszi egy csöbörből-vödörbe típusú történet. Ám ebben a történetben még sincs semmi dramatikusan klasszikus építkezésű vagy rendhagyó. Családi veszekedés, pénztelenség, nélkülözés és mindezeket saját magának bevallani, ezekkel szembenézni sehogy sem akaró srđani ma élünk, szexelünk az asszonnyal, holnap meg majd úgyis lesz valami mentalitás. Ezt lehetne a történetgombolyag egyik szálának nevezni.

Ám Schilling Árpád és a Montenegrói Királyi Színház csapatának optikájával ez a történet  a rálátás, meglátás és a belelátás egészen más lehetőségeit kínálja. Kínosan és egyben gyermetegen röhejesnek és fogva tartónak látjuk a saját történetünket. De meddig látjuk, nézzük ezt még? Hisz már eddig is túlcsordultunk vele – szabadulni tőle, belőle mégsem tudunk. A rendezés a látszólagos eszköztelenségével a saját életünk lehetetlenségeit, képtelenségeit nagyítja megkerülhetetlen méretűvé számunkra. Azért, hogy aztán  minden mást is jobban lássunk – és most már felszabadultan -, ameddig a szemünk ellát.

A másik a Környezetvédelmi Miniszter (Dejan Đonović) sajtótájékoztatóján induló szál, ami persze  a korrupciós és összeférhetetlenséggel kapcsolatos újságírói kérdések záporozása miatt fullad botrányba. Persze ez a „botrány“ nem más, mint a miniszter vádaskodása, vagdalkozása, a sajtómunkások lejáratása – talán ez ismerős idehazulról is. Költekező miniszterfeleség, és ami még rá tesz egy lapáttal, hogy ez a feleség még nagyarcúan ki is oktatja, invitálja az átlag állampolgárokat arra, próbálják ki azt a luxus dőzsölést, amelyben ő maga tengeti a napjait. Aztán persze négyszemközt Dejan állat módjára  leteremti a feleségét,  hogyan lehet ennyire ostoba, hogy ezt a dőzsölését még fennhéjázva propagálja is.

fotó: Duško Miljanić

Egyszerre vulgáris és röhejesen abszurd jelenetek váltják egymást, nem hagyva kiengedésre, ellankadásra időt. Biró Bence és Gyarmati Kata dramaturgok keze alatt egy nagyon életszagú fordulatokkal teli,  az élőbeszéd keresetlenségét visszaadó és feszes, impulzív szövegkönyv született. Az interjúkból, a játszók hétköznapjaiból összegyűjtött anyag ezáltal duplán célba ér: megfosztja a szereplőket és az előadást is mindattól, ami akár a legparányibb mértékben is szcenikai hatást kölcsönözhetne e darabnak. Nincs színház, mert a színház teljes leépítésével dolgozó előadás a magadig elláss, a magadat jól lásd, és pont ezáltal magadra jól reflektálhass elemi erőből, jelenlétből létrehívott színházát építi fel ezáltal magának ez a darab.

Schilling Árpád rendezése szakít mindennel. Nem azért, mert „anti“ rendezés, színházolvasat kívánna lenni, hanem azért, mert egyáltalán nem akar semmilyen beillesztésre alkalmas sémában alkotni most. Azaz: az a séma, hogy nincs séma, ám ha van is egyáltalán, akkor az semmiképpen sem olyan, ami bármilyen előfeltevésünket kiszolgálná. Mert nem is kell kiszolgálnia, ahogy a színháznak sem kell semmiféle elvárásunkat, előfeltevésünket kielégítenie. Schilling Árpád Ameddig a szem ellátjában minden eddigi lebontódik arról, amit „színházinak“ gondoltunk.

Itt, ebben az épp annyira montenegrói, mint magyarországi vagy bármely kelet-közép-európai miliőben semmi sem sikerül: még Srđant bankrablása sem – mert hát pénzt kívánt szerezni, keresni, ha már nincs bútorszállítás -, hisz a városi bank tisztviselője felismeri Srđantban a rokont. Helyzetkomikum és improvizáció könnyed természetességgel nekünk eljátszott profi elegye. Persze ez a játékmód is épp oly eszköztelen, mint a tér vagy a már említett szöveganyag – ám pont  ettől lesz az egész előadásnak máshoz nem hasonlítható, unikális ereje. Hisz a történet,  kelet-közép- európaiságunk története számunkra, számukra már unásig ismert, látott, és belátásunkat, tán beletörődésünket is  magán viseli.

fotó: Duško Miljanić

Ám Schilling Árpád és a Montenegrói Királyi Színház csapatának optikájával ez a történet  a rálátás, meglátás és a belelátás egészen más lehetőségeit kínálja. Kínosan és egyben gyermetegen röhejesnek és fogva tartónak látjuk a saját történetünket. De meddig látjuk, nézzük ezt még? Hisz már eddig is túlcsordultunk vele – szabadulni tőle, belőle mégsem tudunk. A rendezés a látszólagos eszköztelenségével a saját életünk lehetetlenségeit, képtelenségeit nagyítja megkerülhetetlen méretűvé számunkra. Azért, hogy aztán  minden mást is jobban lássunk – és most már felszabadultan -, ameddig a szemünk ellát.

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top