Véres átmenet?

A már nem és a még nem átmeneti állapota vér nélkül is épp elég zavarba ejtő. Nem tudjuk, hogy mire számíthatunk. Pont úgy, ahogy John Ajvide Lindqvist világsikerű regényének színpadi adaptációja, az Engedj be! is ilyen, amit Pálfi György rendezett a készülő új játszóhely, a Tripart Zsilip terébe. Nem tudjuk, hogy borzongjunk, nevessünk vagy épp meghatódjunk ezen a romantikus vámpír darabon. Átmeneti állapotban leledzünk, ami egy színházi rendezés kapcsán nem biztos, hogy a legszerencsésebb összegzés – mindenesetre, mint színházi kísérlet, rendhagyó és izgalmas ellentmondásokkal teli.
A szerkezetig visszabontott épület, mely egykoron pártétkezdeként szolgált, eleve átmeneti hangulatot ad egy olyan történethez, melyben minden a gyermekien ártatlantól a kegyetlenül véres felé tart. Törőcsik Ambrus díszlete azt használja föl és teszi főszereplővé, ami egy ilyen helyszínen adott: raklapok, letakart bontási törmelék, felhalmozott ragasztóanyagok, takarófóliák tömkelege, csigákon mozgó kötélzet. Építkezési terület, félkész, az átalakítás kellős közepén tartó helyszín a játék tere. Elhagyatott, már-már kísérteties hangulat: nem tudni, mi lesz itt, mire számíthatunk.

Csupa olyanra, ami manapság életszerűen mindennapi: kiskorúak zaklatása, zsarolás, kiszolgáltatottság – kapcsolatfüggőséggel és nem is kevés vérrel, hisz mégis csak egy kultikus, svéd vámpírtörténetről van szó. Oszkár (Kozma Ákos) egy kiskamasz, aki  az osztálytársai: Micke (Suri Boris) és Jan (Varga Miki) vegzálásai és az édesanyja (Szávai Viktória) válást követő alkoholmámorai miatt nem találja igazán a helyét. Kozma Ákos ártatlan jámborsággal, rezignáltan, de elnémíthatatlan nyitottsággal rója az iskola-lakás-erdő háromszögét. Ebben maximális erővel támogatja a készülő Zsilip atmoszférája: kietlen és félelmetes vidék, nemcsak  külsőre, hanem a lelki kivetülések felől nézve is. Sivárság kint is, bent is. Hátborzongató világ ez, pont annyira az, mint a mi saját, rendezettnek vélt, belakott életünk, holott az nem építési terület elvileg.

Van itt cukorkaárus: Kurt, aki piros triciklijén vérpiros, szőrös-tollas kakadu madárként néha-néha beteker a tér közepére, és Oszkár gyermek voltát erősítendő – egy-egy nyalókával, csokival és tét nélküli jó tanáccsal látja el a fiút. Vicc ez is: tricikliző vérvörös halálmadár, aki cukrot árul: a humor harsánysága a szerkezetig visszabontott betonrengetegben. Pont, mint a tesitanár, Avilabá’ sárga joggingjával, kengyelfutó gyalogkakukként fújja vég nélkül sípját – a testedzés férfiereje is kellékké devalválódott, maximum csak demonstratív.

És pont ilyen rezignált ráérősséggel lógatja fel áldozatát a darab elején fejjel lefelé Haken (Sörös Sándor), hogy mint egy csirkének, elmetssze torkát, és az akkurátusan előkészített műanyag ballonba a tölcséren keresztül belecsurgatva felfogja vérét. Vicces inkább, mint hátborzongató az egész, nehéz is eldönteni, hogy horrorparódiát vagy csak annak illusztrálását nézzük. Ámbár a mindennapjaink is effélék: a “különös kegyetlenséggel” elkövetett gyilkosságokra mi is egyre ritkábban kapjuk fel a fejünket – rutinos sivárság a mi kispolgári, átlagkövető életünk is, mint itt ez a rituális gyilkosság. Sörös Sándor földig érő – mint palástját maga után húzó nyugalmazott uralkodó – piros kabátjában (jelmez: Müller Kata) maga a lepukkantság, akiből inkább kinéznénk a hajléktalan létet, mintsem az effajta vérgyűjtő kalandozásokat. Kiszolgált, hűséges vadászkutyaként szolgálja a fiatal lány, Eli (Szőke Abigél) vámpír étvágyát.
Müller Kata jelmezei  harsány egyéniségükkel ebben a cementporos szürkeségben élni kezdenek a maguk teremtette világukban. Színes harsányságuk decens különcség: egyszerre erősítik fel és figurázzák ki ezt a vérbő vámpírországot. Mert hát ma már a horrorisztikusság igazi éle kicsorbult a sokszor hallott-látott folytonos ismétlődésében.

Csurog a vér a takarófóliákra, és nem ijedünk meg, inkább reménykedve várjuk: hátha valamilyen éles váltással részünk lehet valami vérfagyasztó borzongásban. Pálfi György nem rettent el, nem késztet a tekintet elfordítására. Meséli, mesélteti ezt a “kedélyes”, szokványos történetet, mintha misem lenne természetesebb. A fóliákkal elfedett hatalmas felületek a túlsó felükről megvilágítva, a mögöttük mozgó szereplőkkel – lassan és biztosan elkezdik bekapcsolni bennünk a para-üzemmódot. Persze azt is csak lassú, nyugalmas ráérősséggel. A betonszürke falakra vetített animációk, fényfestések, vetítések látványként tökéletesen hatnak, ám a félelem és a nyomasztás faktorukat tekintve kevéssé hatnak. Lassan kezdem gyanítani: antihorrort, -trillert nézek, ezért ne e látvány elemektől várjam az átütő erőt.

Jack Thorne színpadi átiratában ez a svéd vámpírhistória teljesen szokványos, korszakunkat tökéletesen leíró látleletté válik- sajnálatos, hogy az adaptáció nem működik igazi drámai szövegként a színpadon.  Valószínűleg Pálfi György sem kívánta az alapkicsengést árnyalni – igaz, a színpadi hatásokat sem használja sűrítettebben, ahogy a történet párbeszédei sem erősítik a színház 3DS, itt és most erejét. Mintha átmenet lenne az egész előadás. Átmenet a már nincs és a még nincs között, amelyben ez az átmenetiség a meghatározó, amelynek a döntő, önmagában is hatni képes szerepet szánták.

Ezek csak visszafogottan használt, jelzés értékű kiegészítések egy romantikusan lehetetlen tinédzser szerelemhez, amelyben Eli és Oszkár, a két meg nem értett, magát társadalmon kívülinek érző fiatal egymásra talál. Szőke Abigéltől viszont végre lehet félni: hosszú, fakó szőke parókában, portól fehérlő arccal, ösztönös elszántsággal hiteti el velünk egy tini vámpír  kiszámíthatatlanságban verhetetlen kegyetlenkedőjét – miközben, nem kétséges, ez az ő vérrel táplálkozó személyiségének teljesen evidens része.
Van itt cukorkaárus: Kurt (MolnárCsaba), aki piros triciklijén vérpiros, szőrös-tollas kakadu madárként néha-néha beteker a tér közepére, és Oszkár gyermek voltát erősítendő – egy-egy nyalókával, csokival és tét nélküli jó tanáccsal látja el a fiút. Vicc ez is: tricikliző vérvörös halálmadár, aki cukrot árul: a humor harsánysága a szerkezetig visszabontott betonrengetegben. Pont, mint a tesitanár, Avilabá’ (Szabó Simon) sárga joggingjával, kengyelfutó gyalogkakukként fújja vég nélkül sípját – a testedzés férfiereje is kellékké devalválódott, maximum csak demonstratív.

Oszkár egy késsel felszerelkezve válik egyre agresszívabbá – számára e kés: kard. Jedi lovagnak érzi magát, aki egyre kevésbé lesz kiszolgáltatott az anyai, osztálytársi önkénynek. E kés nála csak játékkard, és ha öl is vele, hát az is csak olyan számára, mint a folyton a kezei között lévő videojáték: a gyilkolás teljesen normális – pont vagy joker élet jár érte. És persze leginkább az Elivel való azonosulás, mert hát mindegy, milyen áron, de tartozni kell, mert tartozni jó valakihez – addig sem öl meg lelkileg az egyes-egyedül gyötrő magánya.

Egy már nincs tér és egy még nincs tér átmenete. És ebben az “átmenetiségben” már a vér sem olyan vérfagyasztó, a gyilkolászás hidegvérűségét is belepi a cementpor. Egy valami azonban a Pálfi György rendezte darabból – minden átmenetiségével együtt, amely persze kontúrtalanabbá is teszi, minden ebbéli szándék ellenére is -beszédes: a rideg, kietlenül szürke világban minden megtörténhet, különösebb reflexió nélkül. És ha van valami igazán vérfagyasztó, akkor pont ez a tény az!

Jack Thorne színpadi átiratában ez a svéd vámpírhistória teljesen szokványos, korszakunkat tökéletesen leíró látleletté válik- sajnálatos, hogy az adaptáció nem működik igazi drámai szövegként a színpadon.  Valószínűleg Pálfi György sem kívánta az alapkicsengést árnyalni – igaz, a színpadi hatásokat sem használja sűrítettebben, ahogy a történet párbeszédei sem erősítik a színház 3DS, itt és most erejét. Mintha átmenet lenne az egész előadás. Átmenet a már nincs és a még nincs között, amelyben ez az átmenetiség a meghatározó, amelynek a döntő, önmagában is hatni képes szerepet szánták.

Egy már nincs tér és egy még nincs tér átmenete. És ebben az “átmenetiségben” már a vér sem olyan vérfagyasztó, a gyilkolászás hidegvérűségét is belepi a cementpor. Egy valami azonban a Pálfi György rendezte darabból – minden átmenetiségével együtt, amely persze kontúrtalanabbá is teszi, minden ebbéli szándék ellenére is -beszédes: a rideg, kietlenül szürke világban minden megtörténhet, különösebb reflexió nélkül. És ha van valami igazán vérfagyasztó, akkor pont ez a tény az!