Ki az, aki gyilkol, avagy van-e "szaga" a bűnnek?

Ezek egyszerre krimibe illő és hipotetikus kérdések – mégis a leginkább lényegre tapintóak! Mert nem biztos, hogy a tettenérés jelenti a megcáfolhatatlan bizonyítékot. Pedig eddig azt gondoltad, hogy a gyilkoláson rajtakapott maga az elkövető is? Kár efféle ábrándba ringatni és ezzel felmenteni magad. A Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadára rendezett Bűn és bűnhődés Szabó Máté értelmezésében élesen tölti meg a színház terét egyszerre az emberi lélek mélye nyüszítő esengésének és a rideg, számító embertelennek az átható szagával. Ritkán írok ilyet, de ennek az előadásnak „szaga” van: elér e szagban hozzánk Dosztojevszkij és a  mi mostani korunk világának a “ bűn szaga” – sokáig ránk ható és elménket nyitogató szag ez…. Kék Soros-plakátok, kérdőívek helyett ezt a szagot az otthonainkba!

Az otthonainkba, hisz úgyis egy körgangos bérház piszkos, sárga falú belső udvarán vagyunk, amely bérház falai időről időre, mint kapuszárnyak kitárulnak a színpad mélyét nyitva ki nekünk – mélyre engedve a lélek bugyraiba is, vagy épp falak ereszkednek le, és így hol Porfirij (Fandl Ferenc), hol pedig Raszkolnyikov (Feczesin Kristóf) zárdacellát idéző szobájában leszünk (díszlet: Khell Csörsz). A kisember miliőjének élettere, a kisemberé, mert mindnyájan kisemberek vagyunk – lélekben mindenképp.

Ez a díszlet mintha a lélek „kivagyiskodó”, nagyra vágyó világához szolgáltatná a valóság józanító hátterét. Mert nemcsak itt, hanem így is élünk: némelyikünk többnek láttatná magát, mint aki, ami. Ám ebben a lepukkant külvárosi bérház közegben csak annál ordítóbbá válik ez a „kivagyok-mivagyok” páváskodás. Szabó Máté mintha minden különösebb nyomatékosítás nélkül, szép magától értetődőséggel üzenné: ezek vagyunk mi – orosz miliő ide vagy oda.

Ölni nem is olyan egyszerű, na, nem azért, mintha hatalmas logisztikai előkészületeket kívánna – hisz tökéletes bűntényt még eddig úgysem tudtak elkövetni – hanem mert a gyilkosságot csak minden egyéb körülménnyel, körülményével együtt lehet igazán elgondolni, kitervelni, megérteni. Gáspár Tibor dülöngélő alkoholmámoros Marmeladovjának életmesélésein keresztül, mint varázsütésre kinyíló szelencén át kezd áradni az elesettség, a kiszolgáltatottság, a megértés utáni sóvárgás, amit mint szivacs: szív, szív magába Raszkolnyikov.

Egyetlen gyilkosság és annak az elkövetője köré rendeződik koncentrikusan ez a Dosztojevszkij prózájából Hársing Hilda által készített feszes, a szöveg lelkét a színpadra drámai sűrítettséggel engedő színpadi átírat: Raszkolnyikov külső-belső világa köré. Észrevétlen természetességgel, anélkül, hogy azt különösebben felénk vagy belénk “sulykolni” akarnák. Feczesin Kristóf Raszkolnyikovja lázasan csönget a körfolyosóról nyíló emeleti lakás ajtaján, ahol Aljona Ivanovna (Kerekes Valéria), az uzsorásasszony lakik nővérével, Lizanovna Ivanovnával (Kocsis Andrea), hogy újabb zálogtárgyért újabb rubeleket kaphasson – később is csönget, ám akkor már öl és rabol…

Ebben a sápadt sárga közegben  ő az elesettség, reménytelenség cérnaszálon függő világa is. Összesűrűsödik benne mindaz, ami külön-külön a szereplők életét, lelkét jellemezné: a kilátástalan élni akarás, minden különösebb perspektíva nélkül. Összesűrűsödnek és egyben felül is íródnak, mert karakteréből egyszerre párolog a lélek nyomorúsága és a szellem mindenen átragyogni képes ereje.

Mozdulataiból, hosszú hallgatásaiból, az érvelések közbeni kifakadásaiból, mint egy petróleummal átitatott rongyból, terjeng, szublimál légneművé Dosztojevszkij világa. Az, amelyet sokszor nem is az érvelés-áradatok gondolatfüzéreiből értünk, hanem sokkalta inkább a legapróbb rezdüléseinek pulzálásaiból. Játéka a rendezés egészébe lágysággal simul, mintha szelíden jelezni akarná: az ölés, a gyilkosság bűnét nem racionálisan, hanem emocionálisan kell és lehet csupán megérteni. Mert Dosztojevszkijt nem a szemünkkel lehet kibetűzni, hanem lelkünk orrnyílásain keresztül csak “szagát” lehet magunkhoz közel engedni.

Ölni nem is olyan egyszerű, na, nem azért, mintha hatalmas logisztikai előkészületeket kívánna – hisz tökéletes bűntényt még eddig úgysem tudtak elkövetni – hanem mert a gyilkosságot csak minden egyéb körülménnyel, körülményével együtt lehet igazán elgondolni, kitervelni, megérteni. Gáspár Tibor dülöngélő alkoholmámoros Marmeladovjának életmesélésein keresztül, mint varázsütésre kinyíló szelencén át kezd áradni az elesettség, a kiszolgáltatottság, a megértés utáni sóvárgás, amit mint szivacs: szív, szív magába Raszkolnyikov.

Ahogy a háztulajdonosnő, Máhr Ági Amália Ludvignovnája német akcentusú tört oroszsággal kívánja megmutatni a bérlőinek, így Katyerina Ivanovnáéknak, hogy hol a helyük – nagyhangú önteltsége emblematikusság, túlmutat a “házmesterné” figurán, jelezve, hogy mindig mindenki a másik felett igyekszik házmester lenni. Szerbik Bernadett Katyerinája oly ívet képes leírni a kiszolgáltatott, meglopott feleségtől az őrületben megvilágosodást, megnyugvást találó özvegyéig, hogy nem nehéz éreznünk az értésnél elemibben a kiszolgáltatottságból kitörni vágyó kisember erejét.

Ezt a magunkba töményen szippantható lelki kiszolgáltatottságot csak továbbterjeszti Szonya (Mészöly Anna e. h.) éteri finomsággal sugallva, hogy a lélek elesettségét nem lehet lemérni, értelemmel felfogni, csupán érezni. Az érezni tudáshoz meg a lélek nyitottsága kell – az viszont sajnos itt ebben, és ott abban a Dosztojevszkij kori világban nem sokunknak adatott, adatik meg.

Szinte körbedadogja lelkileg ebben az előadásban mindenki a két fiatalt: a mohó, feltételek nélküli szeretetre vágyó Szonyát és a mindent értelemmel megvilágító és az elrendező igazságot óhajtó Raszkovnyikovot. Szabó Máté mindezt nem sugallja, hanem mint átható, minden egyéb illatot markánsan uraló fizikai érzetet teríti a színpadról gyűrűztetve mindannyiunk: a játszók és a nézők közé.

Porfirij kedélyes rendőre,  érdekes elméletekre, erkölcsfilozófiára áhítozója ugyanaz a komplexussal teli ember, akinek a nyitottsága is csak addig tart a másik iránt, amíg a saját erőfölényét biztonságban érzi. Miképp a fehér öltönyös, panamakalapos Szvidrigajlov is, aki talányos utalásaival, bőkezű adományaival a pénzszűkében lévőket támogatja, ám közben felsejlik: a lelki bátorság terén ő szorulna leginkább apanázsra.

Kiszolgáltatottságra “gyúr” nagyon sok szereplő, élükön Avdotya Romanovna (Prohászka Fanni) vőlegényével, Luzsinnal (Lajos András), aki mesteri módon öltve egyik érvelését másikba, a kisebbrendűségi komplexusban szenvedők sajátosságával lel kéjes elégtételt kiszolgáltatottnak vélt menyasszonya terrorizálásában. Varázslatos finomsággal, néma beszédességgel – tökéletesen ellenpontozva, és ezáltal a szerelem ártatlan szépségét visszaadva – rajongva csüng Avdotya Romanovnán Razumihin (Farkas Sándor) – amennyire felcsattanóan szókimondó Raszkovnyikov barátjával, pont annyira állhatatosan szótlan  a barát általa imádott testvérével – érett, tanításra érdemes jelenléte ez a szerelmi hűségnek.

Ahogy a háztulajdonosnő, Máhr Ági Amália Ludvignovnája német akcentusú tört oroszsággal kívánja megmutatni a bérlőinek, így Katyerina Ivanovnáéknak (Szirbik Bernadett), hogy hol a helyük – nagyhangú önteltsége emblematikusság, túlmutat a “házmesterné” figurán, jelezve, hogy mindig mindenki a másik felett igyekszik házmester lenni. Szerbik Bernadett Katyerinája oly ívet képes leírni a kiszolgáltatott, meglopott feleségtől az őrületben megvilágosodást, megnyugvást találó özvegyéig, hogy nem nehéz éreznünk az értésnél elemibben a kiszolgáltatottságból kitörni vágyó kisember erejét.

Porfirij kedélyes rendőre,  érdekes elméletekre, erkölcsfilozófiára áhítozója ugyanaz a komplexussal teli ember, akinek a nyitottsága is csak addig tart a másik iránt, amíg a saját erőfölényét biztonságban érzi. Miképp a fehér öltönyös, panamakalapos Szvidrigajlov (Görög László) is, aki talányos utalásaival, bőkezű adományaival a pénzszűkében lévőket támogatja, ám közben felsejlik: a lelki bátorság terén ő szorulna leginkább apanázsra.

Bűn? Micsoda bűn? Mert megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorásasszonyt, aki senkinek a világon nem hiányzik, aki a szegények vérét szívta, hát ez bűn? Hagyjuk ezt!… Vért ontottam, persze, rosszul tettem. De hát ömlik a vér, mint a pezsgő, mióta világ a világ! És azokat, akik kiontják, megkoszorúzzák a Capitoliumon, és az emberiség jótevőinek nevezik! Én elhatároztam, hogy merek, és öltem. Most már tudom, hogy nem volt jogom megtenni, mert én is ugyanolyan féreg vagyok, mint a többi. Hát eljöttem volna hozzád, ha nem vagyok féreg?

Titokzatos, karakteres figura, ám a regénybeli szerepéhez képest jóval kurtább jelenlét jutott neki itt a színpadon: érzékelteti azt, amivé emberileg válni vágynánk, ám lelki gyengeségünk okán mégsem merünk. Szellemlét az öltönye elegáns fehérsége (jelmez: Pilinyi Márta), mégis ez a fehérség megszenvedett hitelességért kiált – amit meg is kap az öltöny is, Szvidrigajlov is: az önkezű halálának vére emberszabásúvá avatja bölcs szellemlétben leledző távolságtartását.

Raszkolnyikov Szabó Máté darabjában sem nem őrült, sem nem gyilkos. Kérdező, esendő, lekiismeretétől kényszeresen vádolt egyén. Mint te vagy én. Mert nincs ebben a rendezésben egyetlen, konkrét, gyilkosnak kinevezhető elkövető. Csupán egy tépelődő, lelkében szárnyalni vágyó, helyettünk is kollektíve érezni és dönteni akaró Raszkolnyikov. Érvelését e Raszkovnyikovnak megérteni nem, csak megérezni lehet, mint a petróleum átható illatát, amelyet szagolva már biztos tudásunk lesz az anyagról magáról is.

Pont ekképp,  mint a darab volt orvostan hallgatója, a talán soha semmit be nem fejező Lebezjatnyikov (Bodoky Márk), akinek egyedüliként gyújt fényt  ott legbelül a két szent megszállott, az  ösztönösen is mindent értő és ismerő: Szonya és Raszkolnyikov. Kiáll valaki valami mellett: a lopással Szonyát vádoló Luzsint leleplezi – és kicsit mindnyájunkat is, akik mindig egyetlen, egyedüliként kiszemelt, gyilkost, tolvajt, elkövetőt keresnénk.

De ilyet ne keress! Nincs. Se itt, se kék plakáton, se más bűnbak lajstromon. Üzeni Feczesin Kristóf, Szabó Máté és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij a miskolci nagyszínpadról. A bűnnek szaga van, avagy sejtelem arról, hogy nincs mindig egyetlen, konkrét bűnös, akinek önmagában állón azért az elkövetett bűntettéért bűnhődnie kell, meglakolnia egyesegyedül.

Raszkolnyikov Szabó Máté darabjában sem nem őrült, sem nem gyilkos. Kérdező, esendő, lekiismeretétől kényszeresen vádolt egyén. Mint te vagy én. Mert nincs ebben a rendezésben egyetlen, konkrét, gyilkosnak kinevezhető elkövető. Csupán egy tépelődő, lelkében szárnyalni vágyó, helyettünk is kollektíve érezni és dönteni akaró Raszkolnyikov. Érvelését e Raszkovnyikovnak megérteni nem, csak megérezni lehet, mint a petróleum átható illatát, amelyet szagolva már biztos tudásunk lesz az anyagról magáról is.

A kapuszárnyakként újra és újra kinyíló díszletelemek mögött, között játszik a zenekar édes, mélyen bús és egyszerre szárnyalóan könnyű muzsikát (zene: Zombola Péter), hogy még pontosabban érezzük, “szagoljuk”: mindnyájan, közösen vagyunk Raszkolnyikovjai az életünknek. Az viszont már kevéssé szerencsés, hogy a záró jelenetben ezt az alapgondolatot az egymás után rabruhában, hó-pernyehullás közepette előjövő szeplőkkel még egyszer “aláhúzatja”. Függelék hatását kelti.

Ezt az előadást úgysem érteni, hanem szagolni kell. Szagolni, hogy érezzük is, mert csak nagyon töredezetten vagyunk képesek megfogalmazni. Ám ez a dadogó sejtelem, ez a töredezettség megérteti: nincs mindig egyetlen egy bűnelkövető, mert mi mindnyájan vagyunk a bűnnek – bármekkora és bármi legyen is az – az elkövetői. Mi egyenként és közösen is. Na, ez az, amit nem lehet kék alapon, fehér betűkkel, óriási méretben kiírni. Pedig akkor e szavaknak is “szaga” lenne, és elkezdhetnénk megérezve megérteni.