“Olyan, mintha minden “vetésforgóban” lenne itt!”

A Miskolci Nemzeti Színházban nemrég egyebek mellett két bemutatót is tartottak: a Szabó Máté rendezte Bűn és bűnhődést, illetve a Rusznyák Gábor által színre állított „Ahogytetszik”-et. A Raszkolnyikovot játszó Feczesin Kristóffal és az Olivért alakító Papp Endrével beszélgettünk a miskolci pályakezdésről, a vidéki színházi lét meglepetéseiről, a Dosztojevszkij-szagról, egy készülő monodrámáról és a színház vetésforgójáról…

A miskolci társulattal kinek-kinek mi volt az első, meghatározó élménye?

Endre: Azt hiszem, a Kivilágos kivirradtigot láttam,és benne Kristófot is,.Hatalmas élmény volt és pozitív csalódás. Azt éreztem utána, hogy nagyon el vagyok maradva: ha ilyen elképesztően jó előadások vannak vidéken, nagyszerű színészekkel, különleges műhelymunkával, akkor eddig miért nem hallottam róluk eleget.Rögtön úgy éreztem,hogy itt , most színházi, szakmai értelemben „nagyon történik valami“! Ahogy telt az idő, ez egyre több megerősítést nyert bennem.

Kristóf: Számomra is a Kivilágos kivirradtig. Igaz, előtte már a Nagy Romolusban is játszottam itt egy pici szerepet, de akkor még nagyon új volt minden. A Kivilágosnak már oldottabban vághattam neki. Izgalmas és rendkívül sokszínű próbafolyamat volt. Külön öröm, hogy mára nagyon nagy híre is lett ennek…

Mármint minek? Az előadásnak vagy a próbafolyamatnak? (kuncog)

Kristóf: Az előadásnak! (nevet) Bár a próbákról is tudnék mit mesélni…(ismét nagyot mosolyog) Rusznyák Gáborral nagy meglepetés volt találkozni – nagyon “öntörvényű” lény, az biztos! (mosolyog)

…úgy általában hogyan viseled az öntörvényűséget?

Kristóf: Csak akkor viselem rosszul, ha azt gondolom, hogy az személyesen rám irányul. Amire sajnos hajlamos vagyok. Ilyenkor azt kezdem el keresni, hogy esetleg valamit én csinálok rosszul. Nála is azt hittem, hogy azért nem instruál engem már egy hete, mert nem vagyok rá “méltó”, hogy valamit olyan borzalmasan csinálok, hogy már nem is lehet mit szólni hozzá.

Endre: Inkább az zavarhatott, hogy nem mondott semmit, nem?

fotó: Hajdufi Péter

Kristóf: Igen, pontosan! Aztán a próbafolyamat végére megváltoztak az érzéseim ezzel kapcsolatban… Mint mondtam, nagyon kevés visszajelzést kaptam tőle, de ez engem inkább arra sarkallt, hogy magamnak válaszoljam meg a szereppel kapcsolatos kérdéseimet. És ne hagyjam abba a válaszok keresgélését. Összességében inkább ösztönzően hatott rám.

Endre: … Gábornak ez a sajátsága, aztán megérted, hogy miért csinálja, Ez ilyen tipikus színészi dolog, hogy az ember mindig keresi magában a hibát!… (nevet)

…egyébként a miskolci színházi munkastílus, a színház egészéhez való viszonyulás miben más, miben tér el ahhoz képest, mint amit a Vas utcában vagy a budapesti játszóhelyeken korábban már megszoktatok?

Endre: Nagyon átlátható és érvényes tapasztalatok alapján kialakult struktúra van itt: így van elosztva a bemutató-rendszer, ez alapján van felosztva az, hogy mely játszóhelyen milyen típusú, műfajú előadások vannak. Van egy Művészeti Tanács, melynek tagjai egymás közt felosztják a feladatokat: melyik évben ki rendez operát, operettet…

Kristóf: …főpróbahéten megnézik egymás előadásait, és kölcsönösen hozzászólnak egymás darabjaihoz…

Endre: …és általában is minden fontosabb kérdés átfut a Művészeti Tanácson, és ez szerintem rendkívül hatékony dolog.

Nagyon átlátható és érvényes tapasztalatok alapján kialakult struktúra van itt: így van elosztva a bemutató-rendszer, ez alapján van felosztva az, hogy mely játszóhelyen milyen típusú, műfajú előadások vannak. Van egy Művészeti Tanács, melynek tagjai egymás közt felosztják a feladatokat: melyik évben ki rendez operát, operettet…

…jó értelemben vett csapatmunka ez?

Kristóf: Igen, ahol többféle látásmód találkozik és ütközik, és az érvek azok, melyek tulajdonképpen döntenek!

Endre: Olyan, mintha minden “vetésforgóban” lenne! Talán az egyik legnagyobb társulattal rendelkező, vidéki szinten a legnagyobb nézőszámot produkáló, és az ország legrégebbi színháza is a miskolci Pont ugyanígy: az előbbiekből is következően – a fiatal színészek mindegyike eljut itt egy címszerephez vagy főszerephez egy évadon belül, holott van tíz-egynéhány harminc év alatti színész a társulatban – szerintem ez is egyedülálló az országban.

fotó: Hajdufi PÉter

Melyikötöknek mi az idei címszerepe, főszerepe?

Kristóf: Raszkovnyikov a Bűn és bűnhődésben – ez számomra most a legnagyobb falat.

Endre: Ebből a szempontból idén a Marica grófnőben én lettem volna a táncos komikus. csak azt már a tavalyi évad végén elkezdték próbálni, de akkor még olyan sok helyen játszottam, hogy amikor elkezdtek egyeztetni, kiderült, hogy képtelenség lenne megoldani. De ezt egy cseppet se bánom, mert így kerültem az „Ahogytetszik“-be, amit egy nagyon fontos előadásnak érzek. És lesz egy monodrámám is a Jurányiban, ami azért elég nagy falat.

Ha már ennyire tetszik nektek ez a miskolci lét, akkor hogy tetszik az “Ahogy tetszik”, amelyben egy testvérpárt játszotok? (nevet)

Kristóf: Van benne egy szép, közös pillanatunk.(nevet) De most nem szeretnék spoilerezni, ha nem baj. (mosolyog)

Endre: Én nagyon a végén érkezem az előadásnak . Ez elég nehéz, mert mire belépek, addigra ők már szinte mindenen túl vannak. Túl minden feszültségen, izguláson – színészileg, illetve akkorra már a darab is épp kezd “lecsengeni”. Ezt a jelenetet Shakespeare is a végére hagyta, és jó oka lehetett rá, Gábornak szintén az lehetett az elgondolása, hogy a végére ad még egy plusz löketet a darabnak.

Ez a rendezés is nagyon „rusznyákos“ lett: nagyon sok teret hagyott a színészek számára, a színpadi létezésre… Sokáig bent lehetsz a térben, bármikor keresztülmehetsz rajta, behozhatsz akár egy repülőt is a hónod alatt, amit bármikor fel is robbanthatsz…ha éppen az összecsengésben van a darab egy pillanatával. Aztán persze lehet, hogy 2 hét múlva megmondja, hogy már 2 hete nézi, de nem érti azt a repülős hülyeséget… – de az biztos, hogy nagyon nagy szabadságot ad a színésznek. Ezt a fajta metódust nagyon tudom élvezni!

Kristóf: Nekem, nekünk, akik nagyon sokat vagyunk a színpadon, teljesen más, persze. Ez a rendezés is nagyon „rusznyákos“ lett: nagyon sok teret hagyott a színészek számára, a színpadi létezésre… Sokáig bent lehetsz a térben, bármikor keresztülmehetsz rajta, behozhatsz akár egy repülőt is a hónod alatt, amit bármikor fel is robbanthatsz… (nagyot nevet) …ha éppen az összecsengésben van a darab egy pillanatával. Aztán persze lehet, hogy 2 hét múlva megmondja, hogy már 2 hete nézi, de nem érti azt a repülős hülyeséget… – de az biztos, hogy nagyon nagy szabadságot ad a színésznek. Ezt a fajta metódust nagyon tudom élvezni!

Endre: A takarásban szoktam ülni, nézem az előadást, ameddig tudom – és mindig felfedezek benne új és új dolgokat

Kristóf: …kis létezések, kis élet-apróságok…!

Endre: Tizennyolc szereplő mozog egyszerre, három épp ezek közül beszél, de közben meg a háttérben történnek olyan kis finomságok, amit elsőre nem biztos, hogy észreveszel – nekem ez mindig felüdülés! Nyilván egymást is szórakoztatják vele, de működik, és ami a legfontosabb: azt látom, hogy a színészek élvezik!

Kristóf: …Persze, ilyen előadásban játszani tök jó! (nagyot mosolyog)

A “hagyni, hogy legyen, létezzen, gondolkodjon a színész a színpadon”-ról jut eszembe: a Bűn és bűnhődésben minderre Raszkolnyikovként igencsak van időd a két rész alatt…

Kristóf: Időm… A Bűnhődés alatt általában olyan felfokozott állapotban vagyok, hogy az idő, mint olyan, igazából megszűnik. Mindig az adott pillanatban próbálok jelen lenni, és lépésről lépésre végigzongorázni a történetet. Azért az előadások előtt még mindig van bennem félelem, hogy az ott lévő zászlórudak mindegyike – melyeket Mátéval (Szabó Máté, a darab rendezője –szerk.) közösen tűztünk le – meglegyen. Habár azt gondolom, hogy egy ekkora volumenű szerepet szinte lehetetlen úgy eljátszani, hogy egy előadáson belül minden pillanat a maximális szinten szülessen meg – az erről való álmodozásról, az erre való törekvésről természetesen nem mondtam le.

Tegnap este, nézve az előadást, azt éreztem, hogy ennek jó értelemben vett “szaga” van, mint egy petróleummal átitatott rongynak, mely aztán betölti azt a teret, ahol van…

Kristóf: Ezt jólesik hallani…! (felszabadultan sóhajt, majd mosolyog) Mátéval beszéltük az előadás kapcsán, hogy bárki, aki ilyen raszkolnyikovi döntést meghoz, az utána erre a sorsra van kárhoztatva a bűnhődésig vezető úton. És onnantól kezdve szükségképpen egyre jobban belemerül és magára húzza ezt a sorsot. Miért beszél így az anyjával? Miért mar el lassan mindenkit maga mellől? Ezeknek ellenére miért is van benne az a fura szeretetéhség? És aztán egyre könnyebb megérteni azt, hogy miért nem szeret az ember belemerülni ebbe a dosztojevszkiji világba. És mégis: azon az úton, melyet ennek az előadásnak Máté és Hársling Hilda, a dramaturg kijelöltek, ezek szerint, ebbe a világba is bele lehet veszni.

fotó: Hajdufi Péter

Mesélnél arról a monodrámádról, Endre?

Endre: Babits Gólyakalifája alapján készül, és igyekszünk megtartani az alakok társadalmi helyzetét, a dramaturgiai szerkezetet – de szeretnénk beleültetni az egészet a mai világunkba. Erősen hatottak mindhármunkra – két rendezővel közösen csináljuk ezt az előadást (Barcsai Bálint és Tárnoki Márk) – a Bebukottak és a Káin gyermekei dokumentumfilmek. Felvettük a kapcsolatot egy szegénységkutatóval is, így próbálunk közelebb jutni a szegény fiú-szálhoz. Ez a vonulata kicsit hasonló, mint Raszkolnyikové – számomra mindig sokkoló az, hogy valaki egy működő egzisztenciából – például egy banki hitel miatt – hogyan képes az utcára kerülni egyik napról a másikra. Úgy érzem, hogy a szegénység egyre nagyobb méreteket ölt, mintha egyre több embert látnék az utcán aludni vagy kéregetni. És ez egy olyan dolog, ami mindannyiunkat körülvesz, és ezáltal érint is. Színészként ez azért is különleges, mert nemcsak hogy monodráma, de a különböző figurák mellett egyetlen ember kétféle személyiségét és életútját kell majd megformálnom. Január végén lesz a bemutató, és már nagyon várom.

Az eddig Miskolcon eltöltött időtök alapján hogy érzitek: mi az, amit ez a színház emberileg, szakmailag képes lesz majd hozzáadni ahhoz, amit a Színművészetin megalapoztatok?

Kristóf: Elsőre a sokrétűség az, ami most eszembe jut. Az ötféle játszóhely, a műfajoknak a széles skálája: a musicaleken, az operákon, az operetteken át a tragédiákig, mind különböző képességeket igényel és fejleszt. Neves rendezőkkel dolgozhatunk: – a Művészeti Tanács öt itt lévő tagján túl – Zsótér Sándor, Mohácsi János. Megkapó számomra, hogy itt megférnek, jól megférnek egymás mellett különböző színházi alkotófolyamatok.

Mátéval beszéltük az előadás kapcsán, hogy bárki, aki ilyen raszkolnyikovi döntést meghoz, az utána erre a sorsra van kárhoztatva a bűnhődésig vezető úton. És onnantól kezdve szükségképpen egyre jobban belemerül és magára húzza ezt a sorsot. Miért beszél így az anyjával? Miért mar el lassan mindenkit maga mellől? Ezeknek ellenére miért is van benne az a fura szeretetéhség? És aztán egyre könnyebb megérteni azt, hogy miért nem szeret az ember belemerülni ebbe a dosztojevszkiji világba. És mégis: azon az úton, melyet ennek az előadásnak Máté és Hársling Hilda, a dramaturg kijelöltek, ezek szerint, ebbe a világba is bele lehet veszni.

Endre: …és közben a színházi ízlés terén is olyan rendezők vannak itt a Művészeti Tanácsban, akik ugyanazt a magas színvonalat képviselik, ami már az egyetemen is körbevehetett bennünket. A Miskolci Nemzeti Színházról szakmai körökben pedig általános jó vélemény terjed, ez pályakezdőként büszkeséggel, bátorsággal és plusz energiákkal tölti el az embert. Az mindenképpen jó, hogy többet játszunk, többfélét, és így többet tudunk fejlődni.

Kristóf: …valószínűleg előbb jutunk el a nagyobb szepekhez is.

Endre: Lásd Kristóf: huszonnégy évesen Raszkolnyikovot játszik az ország harmadik legnagyobb színházának nagyszínpadán – ami szerintem elég komoly dolog.