Home / Megnéztük / Be lennénk falazva?
Be lennénk falazva?

Be lennénk falazva?

Egyfelől nézőpont kérdése, mert nem lényegtelen, hogy a fal melyik oldalán állva kérdezzük ezt. Másfelől viszont nem is biztos, hogy olyan rossz befalazva lenni, ahogy a Gergye Krisztián rendezte előadást, a Befalazva – In memoriam Ország Lili-t elnézzük. Poétikus, művészi bábszínház ez, melyben a humor és a költészet játszadozik egymással magas igényűen, és így beszél az egykori szocializmussal és a mindenkori kultúrhatalommal dacoló bábokról, alkotókról, művészetlátásról. Teszi mindez úgy, hogy az esetleges és történelemhez kötött eseményeket egyetemes, költői szintre emeli – magasra téve így számunkra, a befogadók számára a mércét.

Pedig ez “csak” Vitéz László (Márkus Sándor) terepének tűnik, ahogy a Budapesti Bábszínház Ország Lili Stúdiójának karzatáról be- és leköszön nekünk, az elmaradhatatlan piros ruháját egérszürkére cserélve (jelmez: Béres Móni-Zöldy Z. Gergely), hogy tudjuk mi, a Pajtikái, hogy ő most illegalitásban honol itt, ebben a stúdiónyi magyar mindenségben. Márkus Sándor emberméretű Vitéz Lászlóként, a bábbal azonos öltözetben megkettőzi ezt a világot, ezt, illetve azt, melyben a vásári báb nem kívánatos személy. Így lesz egyszerre komikusan komoly az egész: humora, játékos kikezdhetetlensége sem palacsintasütővel, sem  mással nem leüthető. Egymással játszik a kis és nagy László, és közben, őket nézve mi is, cinkosukként bekapcsolódunk játékukba. Kerettörténetnek lett szánva mindez, persze, de Márkus Sándor könnyed, csibészes játékától ez a “keret- történet” máris maga lesz A történet – a báboké és a bábokat nézőké is.

fotó: Éder Vera

Azzá a történetté, ahol eltűnik a határ, avagy a fal a bábszínházat néző és játszó között. Gergye Krisztián közös játszásra hív, hogy mindannyian ugyanazt nézzük: ugyanazt az önmagunkat. A bábszínházit, ahová egykor a szocialista kultúrpolitika száműzte a szocialista realizmustól eltérő absztraktistákat, szürrealistákat – Ország Lilit, Bálint Endrét, Pilinszky Jánost … – mert ők már akkor sem fértek bele a kánonba. Gergye Krisztián szerint senki sem: se te, se én, se mi nem férünk bele a kánonba, mert a művészet, az alkotni vágyó szellem és lélek eleve nem férhet bele a kánonba.

Kiállítjuk a falat is, hisz az a szocialista realizmus csúcsa – arannyal keretezve, természetesen, és mint minden valamire való múzeumban, teremőrt is ültetünk mellé. Radics Rita “mezítlábas” műértőként kritizálja ezt a keretezett műalkotást – kifakadása megindítja a rekeszizmunk működését nem is kevéssé, mert a véresen komolyan előadott elégedetlenkedése abszurd módon nyit ablakot a sznobista műélvezetünkre, a hivatalos kultúrpolitika lehetetlenségére és a megetetettségünk összes egymásból nyíló bugyraira. Ne játszd meg magad, kár a gőzért, a homlokodon az erőlködéstől gyöngyöző izzadságcseppekért: a mesterkéltséget ne csodáld, a művészet a szenvedéllyel alkotni tudásnál kezdődik.

Mert az ilyen alkotni vágyó szellem kritikus és önkritikus egyszerre. Minden számára értelmetlenre rákérdez, még akkor is, ha esetleg nem neki van igaza. Ahogy az előadásra késve érkező Néző (Spiegl Anna) is, aki felesel, mindent kikér magának, akit a nézőteres bábszínházi alkalmazott (Teszárek Csaba) sem tud megnyugtatni, csendben a helyére kísérni. Nem, mert a Nézőnk felesel, felesel az alkalmazottal, a bábokkal – eggyé válik máris az alkotott és az alkotást néző – e téren nincs fal. És ez még vagy már nem a szürrealizmus, csupán az életünk, amely legfeljebb kívülről nézve hat szürreálisnak.

Pont annyira mint az ezen előadás “keretéül” szolgáló,  befelé szétnyíló, barnás téglafal, benne a téglánként kibontható részekkel (díszlet: Zöldy Z. Gergely). Ez a fal egyszerre a kiállítótér fala, a színházé és a mindannyiunk személyiségében ott lévő fal is. De semmi ijedelem: nincs itt semmi mélylélektani analízis. Csak mélyen szántó, minden sarkot, zugot megjáró humor. Mert az efféle humor a röntgensugárnál is áthatóbb – és persze, de ez tök normális – tengernyi áthallással teli.

fotó: Éder Vera

Kiállítjuk a falat is, hisz az a szocialista realizmus csúcsa – arannyal keretezve, természetesen, és mint minden valamire való múzeumban, teremőrt (Radics Rita) is ültetünk mellé. Radics Rita “mezítlábas” műértőként kritizálja ezt a keretezett műalkotást – kifakadása megindítja a rekeszizmunk működését nem is kevéssé, mert a véresen komolyan előadott elégedetlenkedése abszurd módon nyit ablakot a sznobista műélvezetünkre, a hivatalos kultúrpolitika lehetetlenségére és a megetetettségünk összes egymásból nyíló bugyraira. Ne játszd meg magad, kár a gőzért, a homlokodon az erőlködéstől gyöngyöző izzadságcseppekért: a mesterkéltséget ne csodáld, a művészet a szenvedéllyel alkotni tudásnál kezdődik.

A fal nem körülvon, nem elválaszt, sem nem határol el – vallja költői finomsággal, emelkedetten, ám ennek ellenére félreérthetetlenül ez a Gergye Krisztián-rendezés. A fal bennünk épül, de nem azért, hogy elrekesszen, hanem azért, hogy szilárddá, magunkkal azonossá tegyen. Rendíthetetlenné, pont azért, hogy senki, semmi ne emelhessen körénk falat. Azért, hogy miként a mi falunkat Vitéz László  átütötte, ez legyen elpusztíthatatlan garanciája minden egyéb fal lebonthatóságának, megszüntethetőségének. Érthető, Pajtikáim?

A fal sem marad fal, amelynek tetején, mint egy vártán, Hannus Zoltán Elvtársként szónokol, ömlesztve a hallgatóságának, nekünk  önmagába gabalyodó, se vége-se hossza populista szólamait. Etet, etet, hangszóró hangjába bele-belekap a szél, semmivel sem törődve mondja, nem nagyon izgatja, hogy ki mennyit ért belőle, mennyit nem – falat, kerítést emel magának a demagógia szocializmuson innen és túl. Ám fal ide vagy oda: lyukat üt rajta a befalazott: Vitéz László, mert mit neki az ideológia mentén szabott, emelt művészet, pártideológia – könnyedén rést üt rajta. Rést, ahol kidughatja fejét, és odaszólhat nekünk: szervusztok, Pajtikáim!

A fal előtt fehér ruhás, angyal arcú Ország Lili-báb (tervező: Hoffer Károly), mely félholtan fekszik, a falon az imént ütött résen át énekli neki Ország Lili (Pallai Mara) gyermekkorom altatóját: “ki emel, ki emel, ki ringat engemet”, és odatelepszik a fal elé, fekete ruhásan az angyal (Gergye Krisztián) karjára veszi, ölébe ülteti a bábot könnycsordító gyengéd finomsággal – mert nem csupán fal van és kitaszítottság, hanem az elárvultságunkban is ránk találó ismeretlen angyalságának simogató otthonossága.

fotó: Éder Vera

Ebben az előadásban egyszerre van jelen vagy épp ad találkozót egymásnak az éteri költészet és a bábokban megtestesülő, kézzelfogható konkrétság. A Lilit mítoszt fekete-fehér, alsó-felső ruhájában eltáncoló Ország Lili (Barabás Anita) vagy épp a sötétségről elmondott, filozófiai monológ, vagy a csendkirályal való belső küzdelmét eljátszó Vitéz László-barát, Frici (Szolár Tibor), aki korábban a süket kisfiút alakította hihetetlenül pontos, intenzitásában a “valódi süketeket” is megszégyenítő jelenlétével.

…Ország Lili-báb képes mezítelen pőreségével, az utolsó jelenet egyre lassuló, a fallá válás belső-külső azonosságáról mondott monológhoz kapcsolt éteri magasságokat, a földi “fogvatartottságtól” megszabaduló koreográfiával a lelkünk és az értelmünk szenzitív vásznára festeni. Vállról vállra vándorol a feketébe öltözött szereplők vállán ez a egyre gyengülő, ám lelkében a tartást, az egyéniséget jó értelemben masszívvá tevő, fallá váló Lili-báb. Temetési menet és részesülés: temetjük és közben magunkhoz, magunkra, magunkba vesszük az ő testét, lényét – fallá válni vágyunk mi is, miközben a téglává, fallá válás egymásból gyűrűző mondatait hallgatjuk.

Mert a süketség nem fizikai, hanem létállapot: süketek vagyunk, ha valamit akár évtizedeken át nem szükséges meghallanunk. Szolár Tibor játéka megható és megvilágosító: küzdelme a csendkirállyal, a keze közt csakló-nyeklő Fici-bábbal a saját belső küzdelmünkké válik – mert valójában nem a kultúrideológiával, hanem önmagunkkal van küzdelmünk.

Ezek a poétikus részek, sokszor a szövegek egymásba átjáró, egymást átfedő volta miatt (dramaturg: Gimesi Dóra) nem mindig követhetők az értelmünkkel. Nem is arra valók, inkább meditálni segítenek: koncentrikusan, repetitíven rácsatlakozni arra, amire racionális értelmünkkel nem lehet – az áramlást érezni kell elsősorban, és csak sokadik sorban érteni.

fotó: Éder Vera

Persze ez egyben azt is jelenti, hogy ez a Gergye Krisztián előadás még a művészi bábszínházra igényt tartóknak is “magas” lehet. Így van, pontosan! De ez nem hinném, hogy a rendező, inkább a magyar szellemi valóságnak a “deficitje” – Berlinbe kívánkozik ez az előadás, de nagyon…

A második rész tökéletesen ismétli, tükrözi az elsőt bábokkal, hiszen Ország Lili labirintusáról – ahogy Pilinszky János nevezi a temetésekor mondott beszédében a Bábszínház bábműhelyét évtizedeken át vezető Ország Lili létét, világát – másként, mint a bábok beszédes néma szépségével, nem is lehet igazán szólani. Vagy legalábbis igen nehéz lenne, hisz Ország Lili-báb képes mezítelen pőreségével, az utolsó jelenet egyre lassuló, a fallá válás belső-külső azonosságáról mondott monológhoz kapcsolt éteri magasságokat, a földi “fogvatartottságtól” megszabaduló koreográfiával (Gergye Krisztián) a lelkünk és az értelmünk szenzitív vásznára festeni.

Vállról vállra vándorol a feketébe öltözött szereplők vállán ez a egyre gyengülő, ám lelkében a tartást, az egyéniséget jó értelemben masszívvá tevő, fallá váló Lili-báb. Temetési menet és részesülés: temetjük és közben magunkhoz, magunkra, magunkba vesszük az ő testét, lényét – fallá válni vágyunk mi is, miközben a téglává, fallá válás egymásból gyűrűző mondatait hallgatjuk.

fotó: Éder Vera

A fal nem körülvon, nem elválaszt, sem nem határol el – vallja költői finomsággal, emelkedetten, ám ennek ellenére félreérthetetlenül ez a Gergye Krisztián-rendezés. A fal bennünk épül, de nem azért, hogy elrekesszen, hanem azért, hogy szilárddá, magunkkal azonossá tegyen. Rendíthetetlenné, pont azért, hogy senki, semmi ne emelhessen körénk falat. Azért, hogy miként a mi falunkat Vitéz László  átütötte, ez legyen elpusztíthatatlan garanciája minden egyéb fal lebonthatóságának, megszüntethetőségének. Érthető, Pajtikáim?

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: