Home / Megnéztük / “Kalapáccsal verik be a csavart!”
“Kalapáccsal verik be a csavart!”

“Kalapáccsal verik be a csavart!”

Sokféleképpen lehet iparosnak lenni. Ebből adódóan sokféle minőségű munka születik a kétkezi mesterember kezében, feltéve, hogy valóban mestere az az iparos a szakmájának. Jelesül az orgonakészítésnek. Bérczi Zsófia, Angster-unokaként a múlt század közepén államosított, pécsi Angster-orgonagyár történetét rendezte meg Angster re-generációk címmel az általa létre hívott Élőkép Színház társulatával, és bár az előadás inkább egy szépen szcenírozott emlékműsor benyomását kelti, mégis hiányt pótol a maga helyén. Hiányt, a már nemlétező gyár, a szívvel-lélekkel alkotni akaró mesterember és a szent megszállottságot generációkról generációkra átragasztani képes hit hiányát.

Jóformán üres a játéktér, jobb hátul vetítővászon, elöl egy lóca, ami hol pad, hol asztal. Mintha a kitölthetetlen tér és a kitölteni szükséges tér is üzenne. Nem csupán azzal, hogy teret hagy, teret enged az azt betöltő játéknak, hanem úgy is, hogy jelzi: amit elmondani kívánunk ezzel az előadással, az elmondhatatlant, leginkább azért, mert már semmivé lett, fölszámolták. Mármint a Pécsi Angster orgonagyárat. Fizikálisan mindenképp. Szellemileg annál kevésbé.

Interdiszciplináris színházi előadás ez, ami mégis döntő módon a dokumentumokra, a dokumentálásra épít. Angster Erzsébet (Hrotkó Heléna) kucorodik a lóca mögé, hogy a rátett id. Angster József (Grégory Chevalier) naplóját olvassa nekünk. A cikornyás, cirkalmas kézírás követhető a vetítőn, mintegy mindnyájan ott állunk a lány háta mögött, mikor azokat a sorokat fennhangon olvassa. A narratív-felolvasótól át-átveszi a szót Grégory Chevalier, és akcentusával hitelesíti ezt az orgonaépítő lángelmét, a szívós, munkaszerető Angster-dinasztia alapítót. Mesélése magával ragad, az iparosságig vezető vándorútja kézzelfoghatóvá testesedik, és megérteni, megélni szavait hallgatva: az akaraterő, a csendes, hangya szorgalmú alázat célba ér.

fotó: Adrián Zoltán

Hallgatjuk őt, és megértjük azt a tehetségig ívelő elszántságot, azt a veréseket is elviselő, az inas éveit bennünket is megszégyenítő önuralommal vállaló jellemet, aki nélkül az első, a no.1-es számú, Pécsi Zsinagógában álló orgonája a mesternek nem készülhetett volna el. Egyedül a mesélés egy regiszterűsége, amely inkább csak illusztrálásra használja az intenzív színészi játékot, egyedül ez, ami nem engedi, hogy elkezdhessen színházi előadásként élni ez az anyag. A dramatizált előadásforma segíti, mélyíti, személyesebbé teszi a hallottakat, egy orgonakészítő-generáció indulását, de mégsem tud egységes, összefüggő, színházi értelemben vett egésszé lenni.

Persze talán nem is akar az lenni, hanem a dokumentálásra és e dokumentálásnak a nyomatékkal való átadására teszi  a hangsúlyt. És az sikerül is neki maximálisan, hisz kevesek tudatában él, hogy valaha itt, ebben az országban, Pécsen, 1867 és 1950. december 28-a között volt egy gyár. Egy hangszerkészítő, a hangszerek királynőjét, az orgonát megalkotó manufaktúra. Ebben a dramatizált, színészi játékkal tolmácsolt történetfolyamban felbukkannak, eltűnnek a Bethlen Téri Színház színpadának sötétjében a történet játszói. Mint jelenések elénk állnak, elmondják a rájuk szabott sorokat, majd ismét belevesznek a tér sötétjébe. A szándék szép és világos: érhetővé, megfoghatóvá, mementóvá tenni azt, ami másfél évszázad távlatából talán még a helyben lakó pécsiek számára is már csak legenda számba menő emlékfoszlány.

Az Angster re-generációk Bérczi Zsófia rendezésében, a társulatának játéka által életre hívott, lelkünkre helyezett egy orgonaépítő-generációt, ám a meglévő színészi jelenlét által dokumentálni hivatott erőre jobban hagyatkozva a megrendülésünket csak még elemibbé, mélyebbé tehette volna. Mert ez a megrendüléssel gazdagított főhajtás az orgonaépítő Angster család esetében hiánypótló és elengedhetetlen nemzeti és egyéni szükségletünk.

Mindet elhiszünk, mindent értünk, a színészi tolmácsolás jelenléte elér hozzánk. Mégsem vagyunk színházi előadáson. Talán leginkább csak akkor, mikor az előadás szereplői előjáték gyanánt kijönnek hozzánk a színházterem előterébe, és a gyár közgyűlésének a részévé tesznek minket nézőket. Mi sem bizonyítja tehát jobban, hogy nem az előadás színészi játék „része” a ludas a szcenírozott iskolai emlékműsor jellegért!

Hiszen Takács Máté pécsi gyülekezeti elnökként vagy rajztanárként remek, pontos, könnyeden magabiztos játékával egészében mutat világokat, melyekből megérteni az id. Angster József rögösen szép és elszántságtól hevülő tehetségét. Ahogy Molnár György Stach Mihálya belülről hevülő, szakmájáért élő és haló asztalosmester, aki egy világegészet képes átadni, miközben meséli az Angster-gyárban bejárt szamárlétráját, majd az államosítás utáni gyászos „gyár-átállítást”. Vagy akár az Élőkép Színház ezen előadásának egyetlen élőképe: fehér, terebélyes, méreteiben mindenen túlnövő szatén „leple”, mely hatalmas kúpot (harangot?) formáz. Leplének földet súroló szegélye óriás hulla-hopp karikával merevítetten impozáns, hódolatra, hódolásra indító összkép. Aztán eme kúp központját a nőalak helyett orgonasípok veszik majd át – az apoteózis finom, túlzásokat, hatásvadászatot messzire elkerülő, főhajtásunkat életre hívó zárókép ez.

fotó: Adrián Zoltán

Mégis felemás kettősséggel tapsolunk – természetesen megrendülten. Mert Bérczi Zsófia rendezése hat ránk – ez tagadhatatlan. Nem színházi előadásként, hanem elénk rakott, dramatizált történelemkönyvként. Mintha az Angster-unoka nem bízna a színészei játékának erejében, és ennek az erőnek a dokumentálást, hírüladást saját eszközeivel létrehívó erejében. Talán ezért is maradt az előadásban a színészeknek szánt szerep a dokumentum tényanyagának alárendelve, sajnálatosan. A művészet dokumentálni képes, persze a saját hatásmechanizmusaival és eszközeivel a „valóság” dokumentumaihoz képest.

Az Angster re-generációk Bérczi Zsófia rendezésében, a társulatának játéka által életre hívott, lelkünkre helyezett egy orgonaépítő-generációt, ám a meglévő színészi jelenlét által dokumentálni hivatott erőre jobban hagyatkozva a megrendülésünket csak még elemibbé, mélyebbé tehette volna. Mert ez a megrendüléssel gazdagított főhajtás az orgonaépítő Angster család esetében hiánypótló és elengedhetetlen nemzeti és egyéni szükségletünk.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: