Home / A függöny mögött / Interjúk / “Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú
“Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú

“Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú

November 26-án, vasárnap ősbemutatóval vár a Trafó Klub: Caryl Churchill Földi paradicsom  -Ördög Tamás rendezésében. A darabot színre vivő KV Társulat két alapító-színészével, Száger Zsuzsával és Urbanovits Krisztával beszélgettünk paradicsom közeli helyekről, társadalmi elvárásokról, a verbalizmus erőszaktevéseiről, egy női társulat magyarországi lehetőségeiről és a női szemszögről…

  • Melyikötök számára milyen hely számítana a vágyott “paradicsominak”?
  • Zsuzsa: Borzasztóan városi ember vagyok, abból is a leginkább sűrűben élni szerető, ezért is lehet az, hogy számomra New York a “paradicsomi” hely.. Főként azért, mert ott egy helyen annyira sokféle ember, sokféle kinézettel, entitással, lélekkel, kultúrával, identitással, szexuális vonzódással van egyszerre együtt – és azt hiszem, hogy ebben a dzsumbuj dzsungelben érzem a legjobban magam.
  • Az intenzitás vagy a sokszínűség az inkább, ami ellazít?
  • Zsuzsa: A sokszínűség, a változatosság, a kreativitás. Az, hogy az emberek kijönnek az utcára, és megmutatják azt, ahogy élnek, és mindenki önmagát adja, azt mutatja, ami, aki. Ez a fajta kommunikáció, kozmopolita létezés engem kulturálisan izgat.

Az első részben, van férfi és férfi közti szerelem is, ami a darabban teljesen kiveri a biztosítékot. Ezt így is rendezte meg Tomi Ám két nő közötti szerelemre úgy tekintenek csak, mint valami entyempentyemre,  legyintenek rá csupán. Kicsit odamaszatolnak, persze: “ejnye, ne már!”, de valahogy az a kisebb bűn, azt senki nem veszi komolyan: “két nő ölelgeti egymást, istenem, na és!” Viszont ha ezt két férfi teszi, akkor az kész, ott megáll a színdarab

  • Kriszta: Én mindezeknek az ellenkezőjét képviselem e téren – azt hiszem, hogy én már egy kicsit nem annyira szeretem az embereket(nevet), ezért számomra a földi paradicsom inkább valami természetközeli hely lenne: teljesen egyedül a kutyámmal – egy kutyafarm, persze az még lehetne ott mellettünk, mert kutyákkal bármikor nagyon szívesen élek együtt. Szeretem én is a nyüzsgést  a munkában, a nyüzsgés nekem a munkához, a munkámhoz kötődik. Nem véletlenül vagyok színész ebből adódóan, mert különben  lehetnék akár kutyatenyésztő is.(nagyot nevet)  A privát szférámban azonban mégis a nyugalmat szeretem, az emberek  egy kissé idegesítenek most már.
  • Zsuzsa: De talán kettőnk között a közös pont a zene: a zenés, dzsesszes helyek, amelyekből persze rettentő sok van New Yorkban is.(kajánul mosolyog)

fotó: Mihalicz Máté

  • Ha már zene és a Kriszta által említett színészlét: a KV Társulat alapítása honnan eredt tíz évvel ezelőtt?
  • Kriszta: A legelső bemutatónk A fürdőszoba, amit a Mu Színházban csináltunk, és aztán innen került át a Tháliába, annak a próbái még Kaposvárott kezdődtek, éjszakánként a stúdióban, és abban zömmel még kaposvári színészkollégák játszottak. Végh Zsolt, Sipos Eszter, Valtz Peti, Kaszás Ági – a kaposvári társulatból, de játszottak mások is benne: Stefanovits Angéla, Felhőfi László – akik vendégként szerepeltek. Rengeteget próbáltunk Kaposváron, aztán a következő évadban fölmondtam, és onnantól kezdve gyakorlatilag már csak a KV Társulat volt.
  • Hogy érzitek: az elmúlt tíz év nagyon sokféle, szerteágazó ténykedései, alkotásai közepette mégis mi az a “közös szál”, amire fel tudnátok fűzni ezeket az alkotásaitokat?
  • Zsuzsa: Az, amit szoktunk is mondani, ami bár nem tudatosan, de mégis kialakult: női szemszögből vegyünk elő tabu témákat, színdarabokat, női humorral megközelítve. Ez lehet ez egyik közös szál, és emellett az, hogy ezek mind kortárs szövegek, melyek közül elég sokat írtunk mi saját magunk is.
  • Annak idején 2009-ben, amikor ennek a mostani előadásotoknak a felolvasószínházi változatát megcsináltátok,  hogy talált rátok ez az anyag?
  • Kriszta: Épp most jutott eszünkbe – mert hosszan törtük a fejünket rajta –, hogy egy nagyon szeretett dramaturg – akitől nagyon szeretünk tanácsot kérni bármilyen más esetben is:  Enyedi Évi adta akkor a kezünkbe ezt a Caryl Churchill-kötetet. Abban az időben ő Upor-tanítványként fordított Churchill-szövegeket, és  ő mondta, hogy ez a szerző baromi jó, és nézzük meg ezt a szövegét. Aztán el is kezdtük olvasni a Hetedik mennyországot – mert ez az eredeti címe-, és egyszerűen lepadlóztunk tőle, mert nem akartuk elhinni, hogy versbe szedve, egy afrikai gyarmaton lehet így beszélni, és a tetejében mindez még egy kortárs színdarab is! – ez így mind együtt teljesen lenyűgözött minket.
  • Ebben a szövegben mi volt az – a “női szerepek” felől nézve – amire lelkesen rá tudtatok csatlakozni?
  • Zsuzsa: Engem, sok egyéb mellett az fogott meg, hogy egy férfi-nő kapcsolaton belül egy nő hogyan lehet képes megvalósítani önmaga függetlenségét úgy, hogy közben ezáltal ne “kasztrálja ki” a férfit? Azaz: úgy tudjon a férfi és a nő együttműködni, hogy az ne menjen egyik rovására sem. Sem a szexualitásban, sem abban, hogy ki a főnök,  hogy kié a “férfiszerep”. Ma már nagyon sok olyan kapcsolat van, ahol a nő jobban keres, több a lehetősége, és az apa van többet a gyerekekkel. De közben a nő azért mégis szeretne szép, nőies maradni, mert megérzi , hogy  most már elkezdett nagyon “férfias” lenni, és ez a kapcsolat intim szférájának is a rovására megy. Érdekel nagyon ezeknek a dolgoknak az egyensúlya, illetve az, hogy ez az egyensúly hol és hogyan tud elcsúszni.

A vágyaink azok ősiek, zsigeriek. A viktoriánus korban ugyanúgy dobogtak a szívek: férfinak nő iránt, férfinak férfi iránt, nőnek nő iránt…- ez semmit nem változott, nem is szabad, hogy változzon, de  mindennek a kezelése… Azzal áltatjuk magunkat, hogy ebben a “kezelni tudásban” fejlődtünk, holott baromira nem, szerintem! Magyarországon meg aztán különösen nem! Magyarország különösképp speciális e téren: egy idejétmúlt gondolkodás kezd berögződni ennek a mostani kurzusnak köszönhetően – hogyan kell gyerekeket szülni, aztán kussolni… Ezért nem is lehet csodálkozni azon, ha mondjuk egy miskolci családi vacsora közben kiderül az egyik családtag leszbikussága, melegsége, azt nem tudják, nem tudjuk kezelni!

  • …különösen akkor érdekes ez, ha tudjuk, hogy az első részében a darabnak egy özvegyet, a másodikban pedig egy leszbikus nőt játszol, és mindkét szerep – tudom: sztereotípiát mondok vissza ezzel – a kapcsolati hálók perifériáján helyezkedik el…
  • Zsuzsa: Ebben teljesen igazad van, de érdekes, mert én ennek az egésznek a másik oldalát látom: az első rész özvegyasszonya boldog, hogy egyedül van, és nála ez az emancipáció kezdete, szerintem. Persze teljesen nem tud független lenni, hisz szexuálisan hol kiszolgáltatott a férfiaknak, hol függésben van tőlük a viktoriánus korban. A második részben a leszbikus pedig akár lehet ennek az előbbi karakternek a továbbtolása:  hogy a nők az emancipációt hova tudják a végletekig el- és kitolni, elvinni, el egész odáig, hogy minden férfi szimplán egy farok, és ezért csak gyűlőlik őket.
  • …és a te nevelőnőd, Kriszta?
  • Kriszta: Én egy szárnyaszegett nevelőnőcske vagyok, aki nagy szerelemmel ég az úrnője iránt. A második részben pedig az első részbeli Bettynek vagyok én az öregkori énje – és ott a másodikban már nő játssza így Bettyt. Az előbbi kérdésedhez kapcsolódva még: ebben a darabban olyan női karakter, akire igazán azt lehetne mondani, hogy “na, ez a csaj, ez működik!”, olyan karakter egy sincs. Az első részben Mrs. Saundersnek – aki az emancipációját lenne hivatott megélni – sem igazán megy ez, a második részben meg gyakorlatilag egy-egy csődhalmazt látsz, bármerre nézel is.
  • Zsuzsa: Az első részben egyáltalán nem comming out-olhat senki, teljesen le van fedve minden vágy
  • …pláne abban a viktoriánus korban….
  • Kriszta: Az első részben, van férfi és férfi közti szerelem is, ami a darabban teljesen kiveri a biztosítékot. Ezt így is rendezte meg Tomi (Ördög Tamás-a szerk.) Ám két nő közötti szerelemre úgy tekintenek csak, mint valami entyempentyemre,  legyintenek rá csupán. Kicsit odamaszatolnak, persze: “ejnye, ne már!”, de valahogy az a kisebb bűn, azt senki nem veszi komolyan: “két nő ölelgeti egymást, istenem, na és!” Viszont ha ezt két férfi teszi, akkor az kész, ott megáll a színdarab(mindketten harsányan nevetnek) – de ezt nem mondjuk el, nem spoilerezünk!(nevet)

fotó: Mihalicz Máté

  • Említetted, hogy ebben a Churchill-darabban egyik karakter sem talál önmagára, egyik sem tudja felszabadultan, öntudatosan vállalni saját magát. Valószínűleg azért, mert amikor a saját korában körbenézhetett a szerző,  maga sem talált maga körül semelyik irányban ilyet, nem?
  • Kriszta: Miért? Ma szerinted, ha körbenézünk, akkor találunk?(nevet) A saját korában – ahogy mondtad – az 1979, a ’80-as évek – de ezt mi elengedtük: úgy tekintjük, mintha a mában játszódna az a második rész. Annyira ordítóan aktuális, hogy “muszáj” elfogadnunk, hogy ez a mában van – nem csinálhatunk úgy, mintha csupán retró múltidézés lenne ez a második rész.
  • Számotokra ebben a darabban mi az, ami a mai Magyarországot idézi – annak ellenére, hogy ez mégiscsak a ’79-es Anglia világa?
  • Zsuzsa: Én még a nagyváros Budapestjén belül is egyszerre találom meg a viktoriánus és a kortársi “modellt”, ha a nemi szerepeket, az identitást és az emancipáció fogalmát nézem.(kacag)
  • …úgy nőttünk bele ebbe a mai világba, hogy közben az egyik lábunkkal még mindig a “viktoriánus korban” vagyunk…
  • Zsuzsa: Szerintem igen!. Nagyon sok olyan mintája van a szüleinknek, a nagyszüleinknek körülöttünk, amelyekből  még csak most kezdünk kitörni. Ugyanakkor ma már sokkal nagyobb a szabadság és a társadalmi elfogadás szexuális téren. Ezek a minták egyszerre, egymás mellett vannak jelen itt ma Magyarországon – ezért is fontos nekünk ez a darab. Talán nem is véletlen, hogy ennek a darabnak mi csináljuk most az itthoni bemutatóját…

A másik probléma, ami itt, ebben a darabban is jelen van: az az állandó hierarchizálás. Mindig mindenki valamilyen függési helyzetbe van a másikhoz képet. Ez a viktoriánus korban viszonylag egyszerű, mert ott van egy családfő, akihez képest helyezkednek, alá- és fölérendelt viszonyban, hierarchikusan a többiek – és ebből már óhatatlanul következik az, amire utaltál most te is az abuzálás kapcsán. Az persze már más kérdés, hogy mennyire nyomasztja a szereplőket ez a rájuk kényszerített szerep és viszony.

  • Kriszta: Negyven éve még nem sikerült idehaza ezt a darabot senkinek bemutatni…
  • Zsuzsa: Nagyon jó, sajátos humorral merül el a gender, a leszbikusság, a melegség témájában ez a szöveg, ahogy egyre jobban előkerül az emberi ösztönök, a szexualitás világa, és egyre kínosabbá lesz, ahogyan ezeket a tabusított dolgainkat mindig próbáljuk belegyömöszölni valamilyen társadalmi formába. Olyan, mintha fejlődésünk közepette e téren  a dzsungelben szaladgálnánk, és mindig rácsapnánk egy hatalmas fedőt azokra a dolgokra, amelyekkel nem tudunk, nem akarunk szembenézni még most sem.
  • Kriszta: A vágyaink azok ősiek, zsigeriek. A viktoriánus korban ugyanúgy dobogtak a szívek: férfinak nő iránt, férfinak férfi iránt, nőnek nő iránt…- ez semmit nem változott, nem is szabad, hogy változzon, de  mindennek a kezelése… Azzal áltatjuk magunkat, hogy ebben a “kezelni tudásban” fejlődtünk, holott baromira nem, szerintem! Magyarországon meg aztán különösen nem! Magyarország különösképp speciális e téren: egy idejétmúlt gondolkodás kezd berögződni ennek a mostani kurzusnak köszönhetően – hogyan kell gyerekeket szülni, aztán kussolni… Ezért nem is lehet csodálkozni azon, ha mondjuk egy miskolci családi vacsora közben kiderül az egyik családtag leszbikussága, melegsége, azt nem tudják, nem tudjuk kezelni!
  • ….vagy ha épp az elöljáróink verik a feleségüket…
  • Kriszta: Igen, mert az asszony verve jó, ugye! Mi most visszaugrottunk az időben, ezért nagyon szépen össze is értünk a ’79-es Churchill-lel egy szempillantás alatt.
  • Zsuzsa: A darab második részében szépen sorakoznak a különböző párkapcsolati és családmodellek: házasság gyerekkel, elvált nő gyerekkel, leszbikusok próbálkoznak gyerekneveléssel – különböző variációkban próbálkoznak, de igazából egyik sem működik, és Churchill rámutat, hogy itt minden gyereket bizonyos értelemben egy zavarodott környezet vesz körül.

fotó: Mihalicz Máté

  • …amíg az ember a maga számára vágyottat nem tudja elfogadni önmagától, addig meg sem tud nyugodni, nem?
  • Zsuzsa: Ezért is van ebben a darabban az, hogy nő férfit, férfi nőt játszik, mert a szereplők szenvednek azoktól a szerepektől, amibe egy közösség, egy társadalom belekényszeríti őket. Póbálnák mutatni azt, amit e szerepekben tőlük elvárnának, de közben pedig nem…- fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…
  • …és aki önmagát nem tudja elfogadni, az azokat a helyzeteket sem tudja kezelni, amelyek a nemi szerepek, a szexualitás körüli abúzusokból keletkeznek. Az ilyen jellegű helyzeteket  vagyunk, leszünk képtelenek kezelni ettől, nem?
  • Zsuzsa: Tökéletesen megfogalmaztad szerintem.
  • Kriszta: A másik probléma, ami itt, ebben a darabban is jelen van: az az állandó hierarchizálás. Mindig mindenki valamilyen függési helyzetbe van a másikhoz képet. Ez a viktoriánus korban viszonylag egyszerű, mert ott van egy családfő, akihez képest helyezkednek, alá- és fölérendelt viszonyban, hierarchikusan a többiek – és ebből már óhatatlanul következik az, amire utaltál most te is az abuzálás kapcsán. Az persze már más kérdés, hogy mennyire nyomasztja a szereplőket ez a rájuk kényszerített szerep és viszony. A gender alapgondolata is az, hogy a saját nembeli szerepünk nem feltétlen azonos azzal a szereppel, amit tőlünk a társadalom elvár, vagy azzal, amit ránk kényszerít. Tetszett a te “összefoglalásod”,  mert pontosan visszaadja, , ami a darab második részében végbe is megy: ahol már mindenki vállalhatja a saját maga választotta nemi szerepét ugyan, de ettől mégsem válik boldoggá, mert nem képes valóban vállalni ezt a szerepét.

Társulatként  azért mi nagyon érezzük – és ez is lehet oka annak, hogy mi nem vagyunk, lettünk egy hájpolt csapat – hogy még mindig nem képesek megemészteni azt, hogy két nő vezet egy társulatot. Ráadásul még nem is két nagy nevű rendezőnő – amolyan Novák Eszter formátumú – nagy színházcsináló vezeti, hanem gyakorlatilag két színésznő – ezt képtelenek még mindig megemészteni! Folyamatosan úgy emlegetnek: “jönnek a lányok!”

  • …vállalhatná, de mégsem képes vállalni, már nem a külső hatások miatt, hanem a belső okok miatt…
  • Zsuzsa: Persze ennek oka lehet időnként ez a “nagy szabadság” is -mint a darabban – amelyben már annyira megkérdőjeleződik az én, hogy “ha ez most nem működik, akkor én leszbikus vagyok?”, vagy “kipróbálom azt is, mert hátha az működik!” – és aztán persze az se működik meg amaz se és semmi sem működik végül…
  • …nem is a szabadsággal van talán baj, hanem azzal, hogy nem tanítottak meg, hogyan éljünk ezzel a szabadságunkkal…
  • Zsuzsa: …pontosan…de néha már az ösztöneidet is “elveszíted”, mert az agy elkezd kombinálni, átvéve az ösztön szerepét – ám ettől az iránytűjét is elveszti.
  • S társulatotok tízéves ténykedése nyomán a társadalmunk a “női kérdéseket” valamelyest tudatosabban, nyitottabban képes kezelni?
  • Kriszta: Nem, szerintem egyáltalán nem sikerült jobban kezelnie. Elég csak arra gondolnom – bármennyire ünneprontásként is hangozhat ez most – hogy a KV Társulat picit alul van értékelve. Ebben persze az is szerepet játszhat, hogy a marketing és pr-tevékenységünk – anyagi okokból is eredően – nem annyira direkt, felépített. Mert ha végignézi valaki az elmúlt tíz évünket, az látja, hogy nagyon sok olyan előadást játszottunk, sok olyan témával foglalkoztunk, amelyek mindig szorosan kapcsolódtak a társadalmi közbeszédhez. Mi nem vagyunk aktivisták, nem abban az értelemben kell ténykednünk – színházi emberekként gondoljuk el magunkat, és nagyszerű dolog, hogy a színházon keresztül is lehet ezekről a kérdésekről beszélni – és mi akarunk is ezekről beszélni! Megkockáztatom, hogy szinte mindegyik előadásunkkal ehhez a női kérdéshez, amely egyszersmind egy sor más társadalmi kérdést is érint – hozzászólunk. Vannak olyan előadásaink, amelyek nagyobb mértékben tudnak hozzátenni ezekhez a témákhoz, például a Kiállok érted, amely a fiatalkori prostitúciót dolgozza fel, és nevelőotthonokban játsszuk harmadik évadja- ez kifejezetten egy ifjúsági, színházi nevelési előadás. Ennek az előadásnak valószínűleg azért nincs is akkora híre, mert nem színházban nyomulunk vele, hanem a helyén, ahová az való, az otthonokban.
  •  Zsuzsa: A civil szervezetek körében viszont, amelyek ezzel a problémával foglalkoznak, ez egy nagyon fontos előadás.
  • Kriszta: Egymásnak adják az előadásainkat. Az elmúlt 10 évben előadásainkat megnézve azt hiszem, hogy fontosabbakat, lényegesebbeket tettünk hozzá az érintett témákhoz, mint amekkora a “híre” a társulatunknak, amennyire számon vagyunk tartva.
  • Zsuzsa: Van két díjnyertes ifjúsági előadásunk: a Tizenkét hét, a fiatalkori szexualitásról – ezt sajnos már nem játsszuk – és a Függésben. Mindkét előadás évadokon át ment, a Függésben még most is repertoárunkon van, és ez az alternatív, független társulatokat nézve külön öröm és büszkeség. A Tizenkét hét például csak azért került le a repertoárról, mert abban egy komplett Nemes Nagy Ágnes színészosztály játszott, és miután végeztek, képtelenség volt egyeztetni. A diákok, a fiatalok körében az előadásaink szinte rögtön visszhangra találnak. Szinte folyamatosan játszhatnánk ezeket az visszajelzések szerint úgy hiányoznak néhol, mint egy falat kenyér – ám a szakma valamiért mégsem vesz minket a szárnyai alá.

fotó: Mihalicz Máté

  • Kriszta: Társulatként  azért mi nagyon érezzük – és ez is lehet oka annak, hogy mi nem vagyunk, lettünk egy hájpolt csapat – hogy még mindig nem képesek megemészteni azt, hogy két nő vezet egy társulatot. Ráadásul még nem is két nagy nevű rendezőnő – amolyan Novák Eszter formátumú – nagy színházcsináló vezeti, hanem gyakorlatilag két színésznő – ezt képtelenek még mindig megemészteni! (nevet) Folyamatosan úgy emlegetnek: “jönnek a lányok!”
  • …ezért ebben vaskosan ott van a degradálás is…
  • Zsuzsa: Ezek a kis vicces beszólások, szurkálások folyamatosan elkísérnek.
  • Kriszta: Plusz még borzasztó kiszolgáltatott helyzetbe vagyunk amiatt, hogy nincs egy állandó, adott játszóhelyünk. Mi mindig egy konkrét játszóhely bizalmát vagyunk kénytelenek elnyerni. Ebből adódóan sokszor vagyunk kiszolgáltatott helyzetben: “mi vagyunk a kicsik, és ott vannak a nagyok” – és hát ebben a helyzetben kell tudni jól megfelelni!
  • Zsuzsa: azt se szerettem, amikor azzal viccelődnek: “a prodúszer asszonyok!”
  • Kriszta: …ám valahogy mindig csak iróniával halljuk – azt gondolom, hogy ez így komolyan vehetetlen… Holott ha bemegy  két férfirendező, akkor ott nincs ironikus hang, az egy komoly szituáció, nem? Amolyan: “na, itt vannak a tökös, igazi rendezők!”, és megjelenünk mi: Száger Zsuzsa és  Urbanovits Kriszti, akkor meg: “jönnek a láááánnnyóóók!”- érted? Rögtön egy ironikus helyzetet kell teremteni ahhoz, hogy legalizáljuk: két színésznő tíz éve vezet egy társulatot! Azt gondolom, hogy ezt önmagában így nem lehet elfogadni! Idehaza valami pikírtet oda kell nyomni mindenképp, máskülönben nem tudjuk megemészteni…

Nagyon jó, sajátos humorral merül el a gender, a leszbikusság, a melegség témájában ez a szöveg, ahogy egyre jobban előkerül az emberi ösztönök, a szexualitás világa, és egyre kínosabbá lesz, ahogyan ezeket a tabusított dolgainkat mindig próbáljuk belegyömöszölni valamilyen társadalmi formába. Olyan, mintha fejlődésünk közepette e téren  a dzsungelben szaladgálnánk, és mindig rácsapnánk egy hatalmas fedőt azokra a dolgokra, amelyekkel nem tudunk, nem akarunk szembenézni még most sem.

  • Ez így tényleg ’79 és földi paradicsom…csak ez a történet nem rátok, hanem mindenki másra, ránk nézve szomorú…
  • Kriszta: Én ezt azért nem nevezném abúzusnak, ez most erre nem jó szó….de a kiszolgáltatottságot mégis megéljük. Amennyire elkerültek az ilyen helyzetek a civil életemben, ebben a társulati formánkban  piszok módon megtalálnak mégis…
  • Zsuzsa: Engem legalábbis lelkileg  képesek  kibillenteni, sajnos… Mert a privát életemben hasonló helyzetekben felállok, és megmondom a magamét, ám bizonyos szituációkban tényleg van egy fajta kiszolgáltatottság, ami miatt az ember nem tudja hasonló módon megvédeni magát.
  • Kriszta: Taktikázni kell, ügyeskedni kell…
  • Zsuzsa: Világ életemben azért imádtam mindig a független létet, mert meg lehet mondani a véleményedet. Krisztával is hatalmasakat szoktunk vitázni! – hogy aztán kiforrhassa magát az a dolog.
  • Kriszta:  Egy-egy ilyen munkában viszont, mint ez a mostani is, rengeteg öröm, felszabadultság van. És ezek visszaigazolják azt a sok kevésbé kellemest, és ettől kezdve e miatt a csapat miatt érdemes most már tíz éve tolni ezt a társulat-szekeret is!
  • Zsuzsa: Azok mellett, amiket Kriszta mondott, nekem a boldogságot még a nézők adják. A nők, akiket elérünk, akik elgondolkoznak… Vagy épp azok a férfiak, akik elgondolkoznak ezen a női szemszögön…

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: