Home / Megnéztük / A mozdulat: a lélek szenvedélye
A mozdulat: a lélek szenvedélye

A mozdulat: a lélek szenvedélye

A beszéd szavak nélkül nem tud létezni. Azt gondolnánk, hogy a mozdulatok nélkül sokkal inkább. A mozdulat beszél, hangsúlyoz, félreérthetetlenül üzen – főleg, ha egy traumát mondanak el ezek a mozdulatokhoz kötött szavak. Soós Attila a Temesvári Csiky Gergely Állami Színházzal és a saját társulatával, a Trojka Színházi Társulással közösen vitte színpadra Heinrich von Kleist: O. márkiné c. darabját. Temesvár után most bemutatták Budapesten is a Jurányiban. Felturbózott intenzitású mozdulatok és szavak összekapaszkodásával – a kiszolgáltatottságot és az elmesélni vágyás lélek mélyéről fakadó görcsös sürgetését  a mozdulatok tiszta, pontos, erős jelenlétével visszaadó játék ez egy szexuálisan kihasznált nőről. Pulzálás az erőszakról, erőszaktevőről és a kiszolgáltatottról – nehezen feledhető, érzékenyen erőteljes dinamizmussal.

Soós Attila folytatta az Orlandot, avagy az Orlando életre segítette az O. márkinét. Szinte már egy görög sorsdrámát, melyben egy nő, anya és várandós kismama: O. márkiné (Nagy Dóra) hirdetést kénytelen feladni, hogy most, mikor a megerőszakolójától gyereket vár, és e szégyenteljesnek ítélt helyzete miatt a családja a két gyermekével együtt  elkergette, megtalálhassa e hirdetés révén az őt megerőszakolót és  egyben a születendő gyermek apját. Abszurd lét- és állapotdráma ez, benne eggyé sűrűsödve mindaz, ami a szexuális kizsákmányolás eredője.

fotó: Dohar Róbert

A Jurányi stúdiójában a fekete falak és padló közepette fekete ingben, fekete rövidnadrágban, fekete svájci sapkában, kezükben hosszú fehér madzagra kötött fehér léggömböket szorongat a Márkiné két gyereke (Bárnai Péter és Soós Attila). Csintalanok, ragaszkodóak, pajkosak: csüngenek az anyjukon. Már vizuálisan is atipikus, rendhagyó látvány a két langaléta gyerkőc az anya jobbján és balján. Kiegyensúlyozottság és két irányból való “feszítése” az anyai léleknek- amely egyszerre akar a családjának és gyerekeinek is megfelelni. Szinte lehetetlenség is ez, ám ez a Kleist-darab pont ennek a lehetetlen kettéfeszítettségnek, megfelelni akarásnak az interaktív, folyton változó szobra Soós Attilánál. Élő dombormű, mely egyszerre mond, és mozog hallatlan fegyelmezett, intenzív mozdulatokkal prózát – mintha Soós Attila sejtené, tudná és vallaná: egy ilyen erejű, mélységű emberi drámát belefeszülés, precíz önuralommal működtetett koreográfia nélkül meg sem érdemes közelíteni.

Soós Attilánál a Heinrich von Kleist szöveg töredezettségéhez a mozgás szaggatottsága társul. Mégsem  esik szét a játék és a dráma, hanem valószínűleg pont ettől találja meg a maga éteri szféráktól a hús-vér dimenziókig ívelő eredeti költőiségét. Kevés eszközzel dolgozott e rendezés. Kevéssel, de annál nagyobb fegyelemmel, koncentráltsággal. Víziója pontos, világos arról, hogy a szenvedély így adható át a leghitelesebben. Az a szenvedély, mely a mozdulatban rejtőzve tud a legelemibben hatni ránk, hogy felvértezzen és egyszersmind örök reménykedővé tegyen  minket is. Ez pedig mostanság  zaklatás-hegyeink közepette nem kis feladat, lássuk be…

Egy háromosztatú történetben, az események egymást is pergető sodrában három fekete összecsukható szék és egy kétágú látra egy időben a díszlet is – a kellék is, ezek variálódnak új és új alakot, alakzatot öltve. A szétnyitott, kétágú létra V-alakja a mindent magába nyelés és egyben a mindent magából torkaszakadtig kiadni akarás V-alakú relációja is.

Mint maga a történet sodró folyása: hol kérlelhetetlen elszántsággal kiált, hol megadóan, bő keblűen mindent elnyel, magába fogad. A mozgóképek iramában peregnek az előadás stációkká merevített mozdulatsorai – mindig egy újabb képbe, mozgásba lendítve tovább a darabot. Ám ezt így lebontva, “kockánként” nem is nagyon érzékeljük, hisz  két fekete ruhás szereplőnk egy párduc ruganyosságával és a ragadozó nagymacskákhoz fogható fegyelmezettséggel uralkodik egész lényén. Laokoón-szoborcsoportként változnak át egyik szerepükből a másikba.

fotó: Dohar Róbert

Alig rögzítjük az egyik  szépen kivitelezett, attraktív koreográfiát a szemünkkel, máris ”átvedlenek”, átfolynak egy másik karakterükbe. Erőszakot tevő orosz katona vagy vezérkari tiszt vagy éppen a saját, fekete öltözetben fel-alá futkosó márkigyerekek. Gyorsaság, fegyelem, a kifejezőerő maximumára való törekvés a játék érzékeny, finom komolyságával párosítva. Bárnai Péter és Soós Attila, mint kaméleonok változnak a másodpercek törtjei alatt az egyik szerepükből a másikba.

Ehhez a játék-dramaturgiához  páratlan szerencsével illeszkedik szorosan a szöveg dramaturgiája (Szász Hanna), amely minden fölösleges szót, kiegészítést, szinonimát kerül – lenyűgöző figyelemmel és fegyelemmel erősítve, szikárítva így tovább a koreográfia még a minimális üres járatot is gondosan elkerülő domináns lüktetését.

A mozgóképek iramában peregnek az előadás stációkká merevített mozdulatsorai – mindig egy újabb képbe, mozgásba lendítve tovább a darabot. Ám ezt így lebontva, “kockánként” nem is nagyon érzékeljük, hisz  két fekete ruhás szereplőnk egy párduc ruganyosságával és a ragadozó nagymacskákhoz fogható fegyelmezettséggel uralkodik egész lényén. Laokoón-szoborcsoportként változnak át egyik szerepükből a másikba.

Nagy Dóra O. márkinéja egyszerre  naiv, lelke teljességével reménykedni akaró kiszolgáltatottja és  tébolyodásig összezavart megalázottja akarva-akaratlanul – és nem csak prózailag – karmesterévé is válik az előadásnak. Zsigerileg érzi, hogy hol, mikor, mennyire és milyen mértékben kell márkinéjának imént említett kétpólusúságát egymással vegyítenie – így adva ritmust néha még önmaga felett is a két másik szereplő-alkotónak. Állapotdrámája így lesz igazán egyedi, emblematikus lenyomattá, melyen megjelenik egy sebzett, űzött nő, aki gyermeki hitét, remélni, reménykedni tudását egyetlen szusszanásnyi időre se adná fel a világon semmiért sem cserében.

fotó: Dohar Róbert

Soós Attilánál a Heinrich von Kleist szöveg töredezettségéhez a mozgás szaggatottsága társul. Mégsem  esik szét a játék és a dráma, hanem valószínűleg pont ettől találja meg a maga éteri szféráktól a hús-vér dimenziókig ívelő eredeti költőiségét. Kevés eszközzel dolgozott e rendezés. Kevéssel, de annál nagyobb fegyelemmel, koncentráltsággal. Víziója pontos, világos arról, hogy a szenvedély így adható át a leghitelesebben. Az a szenvedély, mely a mozdulatban rejtőzve tud a legelemibben hatni ránk, hogy felvértezzen és egyszersmind örök reménykedővé tegyen  minket is. Ez pedig mostanság  zaklatás-hegyeink közepette nem kis feladat, lássuk be…

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top