November 25-én, szombaton lesz látható először a Koffi Kwahulé: Barbárok melankóliája c. drámája és Neil Gaiman: The Sandman c. képregénye alapján írt Szürkület c. előadása TRIP és a Béta Társulat közös bemutatójaként a TRIP-Kassa hajón A darab rendezőjével, Nyáry Pállal, a látványtervezők egyikével, Molnár Annával és a Rendőrkapitányt alakító Árvai Péterrel beszélgettünk a képregények és az álmok világáról, egy hajó teremtette atmoszféráról, a komfortzónáink tágításáról és a nézői szerepeinkről…
- A képregények és ti milyen viszonyt ápoltatok egymással annak idején?
- Péter: Igen jót! Garfieldot olvastam anno, sokat, ha jól emlékszem.
- Anna: Én is azt!(nevet)
- Pali: Garfielddel kezdtem én is, aztán egyetemista koromban, emlékszem, teljesen rákattantam a Watchmanre, Sandmenre és a Mausra. Azt hiszem, akkor olvastam őket először – ezek már komolyabb, komorabb, ellentmondásosabb világú képregények voltak.
A Szürkület mögött húzódó dráma maga elég konkrét világban, valós helyzetek között játszódik, és eléggé vaskos társadalomkritikával bír. A történet egy peremterületen, egy város szélén játszódik. És ez a “peremterület” egyben mindjárt az első hívószava is a darabnak…
- A Garfield humorán, fekete humorán túl, ami legalább annyira sárga is, mi az, ami megfogott benne?
- Anna: Igazából azon túl talán semmi, az viszont nagyon, emlékszem. Nem mint vizuális élmény fogott meg, inkább csupán a nyelvezete.
- Ha már vizualitás: amikor megkaptad a Szürkület szövegkönyvét, mi volt az első vizuális bevillanásod, “víziód”, milyen teret láttál elsőre magad előtt?
- Anna: Számomra ez legalább kétfázisú folyamat volt…
- Pali: Nem is szövegkönyvet kaptál először…
fotó: Mihalicz Máté
- Anna: Igen, először egy ötletet “kaptam”, hogy annak a mentén induljak el, Paliéknak már volt egy készülőfélben lévő koncepciójuk arról, hogy nagyjából mit is szeretnének látni, mivel pályáznának. “Csináljunk valami megfoghatatlan teret!” – hiszen ezt ketten, Petrovics Esztivel terveztük közösen. Azaz: ne konkrét dolgokhoz, inkább érzetekhez kössük ezt a “vizuális világot”.
- Hogyan lehet megfogható tárgyakkal, anyagokkal megfoghatatlan világot létrehozni? – és egy pillanatig sem szeretnélek most spoilerezésre kényszeríteni….(nevet)
- Anna: Mindig törekszem arra, hogy a “központi gondolatra” próbáljak rácsatlakozni a látványvilágon keresztül. A Szürkületben az álommotívum volt talán az, amiről a legtöbbet beszélgettünk. Valamint arról, hogy ebben az előadásban egyszerre több történetszál kapcsolódik össze, mégis ennek a többféle történetnek hogyan lehetne százféle vizuális valóság helyett egyetlen egységes képet adni. Ehhez persze szükségünk volt “tárgyakra“, ugyanakkor attól még, hogy egy tárgy megfogható, nem lesz a hatása is az.
Sokszor érzem – amikor tervezek valamit, hogy “ez most, 2017-ben szépen beilleszthető látványvilág lenne” – na, akkor pont ez az, amit gyorsan le kellene vetkőznöm magamban! Gyakran a látvány terén a komfortzónáink a szélsőségekben érhetőek tetten. Ugyanakkor ezek a szélsőségek fontosak. A Szürkület anyaga annyira színes, túlburjánzó, képileg gondolkodik az álmok, a történetek kapcsán, hogy egyszerűen feleslegesnek látom, hogy ezt “illusztráljuk” díszlettel. A kevés megjelenő fény, az árnyékok hagyják, hogy a nézőben a történetek, amiket lát és hall, leképeződhessenek.
- …ha már történet: mi is ez, milyen is ez a több szálból egybefonódó “szürkület-története” a darabnak, Pali?
- Pali: A Szürkület mögött húzódó dráma maga elég konkrét világban, valós helyzetek között játszódik, és eléggé vaskos társadalomkritikával bír. A történet egy peremterületen, egy város szélén játszódik. És ez a “peremterület” egyben mindjárt az első hívószava is a darabnak…
fotó: Mihalicz Máté
- …ami valaminek a peremén van, az egyben billeg is: itt is van, és ott is van…
- Pali: Pontosan, és ezért ez a peremvidék-lét már önmagában is hoz magával rengeteg konkrét szituációt: szabályok felállítását és ezeknek a másikra való ráerőszakolását, a családon belüli erőszak vagy elnyomás kérdését, a bevándorláshoz, a bevándorlókhoz való viszonyulás témáját…
- Egy efféle közegben hogyan találja meg a szabályok embere: a rendőrfőnök a maga helyét, milyen ez a te rendőrfőnököd, Péter?
- Péter: Brutális, aki már az elején lefekteti a szabályokat, és kérlelhetetlen következetességgel tartja is magát ezekhez az elveihez. Egy ember, aki nagyon mereven igyekszik betartani a saját maga meghúzta határokat, ám a végén ő maga lesz az, aki ezeket elsőként át is lépi majd. Talán pont ezért is izgalmas ez a figura: egy ember, aki nagyon erős kontroll alatt tartja magát is, aztán minden kontrollt, féket átlép, és tulajdonképpen a saját maga csapdájába esik…
- ….önmagában hordja az ellentmondást: egy szürkületi, illékony, átmeneti világban egy figura, aki merev, elvágólagos világát szeretné maga körül kiterjeszteni…
- Péter: Egy háború utáni, képlékeny világba kívülről érkezik, és megpróbál mindenkit beállítani a sorba, és beskatulyázni – kezdve rögtön a feleségével. És innentől kezdve szinte adja magát a tragédia… Van-e joga az embernek uralni másokat? Meddig mehet el ebben?- ezeket a határokat is feszegeti közben ez a figura…
Ez most egy igazán furcsa helyzet: az én személyiségem hullámzó, nem mer a sarkára állni, a Kapitány viszont nagyon is a sarkára áll. Tök jó számomra azzal kísérletezni, hogy a bennem lévő agressziót hogyan tudom kiengedni, hogyan tudom használni. Mindezeket megtapasztalni izgalmas dolog! Ez a rendőrkapitány, amikor megérkezik a városba, akkor a megérkezésből adódó “bizonytalanságot” nem az érzékeny emberekre jellemző körültekintéssel kezeli, hanem szinte rögtön mindennek és mindenkinek fölébe helyezi magát! Ő az, aki mindent tud, és amit tud, számára az az igazság! Ami pedig ezen kívül van, az számára törvénysértés!
- Az a vízen táborozó hajó, ami ennek az előadásnak a játszóhelyéül szolgál majd, mennyire adott neked további inspirációkat ehhez a megfoghatatlansághoz –melyben a darab játszódik, Anna?
- Anna: Vártam, és örültem volna, ha adhatott volna. Amikor elkezdtük próbálni a darabot, akkor ez a hajó még teljesen más állapotban volt. Akkor maga volt a tökély. Akkor. Ott körbenézve – az a helyszín maga volt a Szürkület!
- Pali: Képzelj el egy kikötőt, ahol sorakoznak a “roncsok”, rozsdás fémhalmok, ipari daruk… Belépve a hajóra, ami a vázáig vissza volt bontva, darabjaira volt hullva – nehezen hitte az ember, hogy egyáltalán képes fenntartani magát a vízen…nagyon izgalmas volt az egész!
- Anna: Remek és nagyon szép lett volna, ha azt az akkori “teret” be tudjuk építeni a Szürkületbe! Közben viszont befejeződött a felújítás, az itt-ott kerek ablakokat leszámítva, már nem érzi igazán hajóban magát az ember. Inkább olyan, mintha “irodaházban” lennénk. Egy időben gondolkoztunk azon, hogy valamiképp vissza kellene hozni ezt a felújítás előtti, -eleji állapotot, de ennek nyilván költségvetési korlátai vannak. Ennek ellenére nagyon jó egy ilyen helyszínen játszani, és hálásak is vagyunk érte. A hajó szerkezete megengedi, hogy több szintjét, emeletét is használjuk, ahová követhetnek a nézők az előadás közben – bejárva egy vízijármű sajátságos, csak rá jellemző tereit. Egészében tehát mégiscsak érződni fog, a helyszín jellege!
fotó: Mihalicz Máté
- Pali: …egészen konkrétan is érződni fog, hisz a hullámok időnként belengetik ezt a hajót!(nevet)
- Jut eszembe – billegés: mennyire szabadít fel, vagy épp mennyire blokkol az, Péter, ha a lábad alatt instabilnak érzed a talajt?
- Péter: Alapvetően én egy óvatos, tapogatózó, konfliktuskerülő ember vagyok – ezért is kihívás számba menő számomra ez a rendőrkapitány figura, hisz ő olyan valaki, aki nagyon határozottan tudja, hogy mit is akar, nagyon is szilárd a lába alatt a talaj – amit ő mond: az van! Én viszont állandó “hullámzásban” vagyok, számomra ez teljesen komfortos helyzet, jól érzem magam benne. Ebben a próbafolyamatban pont ez az érdekes, fontos megtapasztalás: tudni pontosan, hogy mi zajlik körülöttem, megvannak a keretei ennek a karakternek: honnan hova tart, mit kell képviselnie. Ez most egy igazán furcsa helyzet: az én személyiségem hullámzó, nem mer a sarkára állni, a Kapitány viszont nagyon is a sarkára áll. Tök jó számomra azzal kísérletezni, hogy a bennem lévő agressziót hogyan tudom kiengedni, hogyan tudom használni. Mindezeket megtapasztalni izgalmas dolog! Ez a rendőrkapitány, amikor megérkezik a városba, akkor a megérkezésből adódó “bizonytalanságot” nem az érzékeny emberekre jellemző körültekintéssel kezeli, hanem szinte rögtön mindennek és mindenkinek fölébe helyezi magát! Ő az, aki mindent tud, és amit tud, számára az az igazság! Ami pedig ezen kívül van, az számára törvénysértés!
…a billegés, kibillenthetőség a drámában magában is fontos kérdés, amit próbál körbejárni. Az eredeti dráma például mellőzi is a szereplők neveit: rád bízza, hogy találd ki, értelmezd, hogy mit gondolsz erről. Kibillenti a nézőt is a nézői komfortzónájából: rá bízza, hogy mit gondoljon róla: “Értelmezd magad!” Találd meg a te történetedet!”. Sok olyan alternatív, egymás mellett futó történet van benne, ami aztán egyre terjed, terjed szét, és megoldások tömkelegét kínálja fel neked. És Pali ezt egyfajta Rubik-kocka szerkezetbe rendezi, amit ha innen nézel, akkor is káprázatos képet képes adni, és ha amonnan, akkor is. És ez a Kapitány – aki számomra egy “nyers” figura”, minden irányból tökéletesen képes belesimulni, értelmezhetővé válni.
- …ha jól kezdem érteni, akkor ez az előadás egyben a nyílt színi színházi kísérletezésnek is a fölvállalása, “ars poétikája”. Számotokra miért fontos ez az aspektus is?
- Pali: Ha valamit másoknak megmutatsz, akkor mindeközben elengedhetetlen, hogy a saját személyiségedet is megmutasd. A kísérletezés, a különböző utakkal való próbálkozás pedig a csapatunk, a Béta Társulat “személyiségéből”, fiatalságából adódik. Próbáljuk az “álmainkat” is megvalósítani.
- …és közben lehet, hogy a ti álmaitok másokéival is egybeesnek…
- Pali: …vagy legalábbis reméljük, hogy találunk közös teret azokkal, akik eljönnek megnézni az előadásunkat, ahol kölcsönösen inspirálhatjuk egymás gondolkozását.
- Péter: Ha már az álmaink szóba kerültek: nekem az az álmom, hogy a saját komfortzónáimat átlépjem. Álmom, hogy magabiztosabb valaki legyek!(nagyot nevet) Bizonytalannak érzem magam a színpadon egy kicsit, de pont ettől, ezért izgalmas! Mert ez a bizonytalanságom komfortzónáján kívül esik – komfortzóna tágítás! A Kapitány – velem ellentétben – határozott, magabiztos valaki. Izgalmas magamra venni – nagy tanulási folyamat is egyben – egy ennyire tőlem eltérő karaktert, nyilván A Kapitány körül a darab végére minden széthullik, és tanulságos megfigyelnem, hogy mindezekben hogyan tudja megtartani a maga stabil, szilárd helytállását, erejét..
- A színház mennyire tudja a maga színházi komfortzónáit átlépni? Kell-e neki átlépni egyáltalán?
- Pali: Kell és szükséges is, mert akár jól, akár rosszul sikerül egy ilyen kísérletező előadás: mozgást generál, és ez az a mozgás az, amire igazán szükség van.
- A látvány, a díszlet terén is megvannak a magunk “komfortzónái”?
- Anna: Sokszor érzem – amikor tervezek valamit, hogy “ez most, 2017-ben szépen beilleszthető látványvilág lenne” – na, akkor pont ez az, amit gyorsan le kellene vetkőznöm magamban! Gyakran a látvány terén a komfortzónáink a szélsőségekben érhetőek tetten. Ugyanakkor ezek a szélsőségek fontosak. A Szürkület anyaga annyira színes, túlburjánzó, képileg gondolkodik az álmok, a történetek kapcsán, hogy egyszerűen feleslegesnek látom, hogy ezt “illusztráljuk” díszlettel. A kevés megjelenő fény, az árnyékok hagyják, hogy a nézőben a történetek, amiket lát és hall, leképeződhessenek.
fotó: Mihalicz Máté
- Előfordulhat, hogy azt, aki hagyja magát kibillenteni a komfortzónájából, sokkal kevésbé lehet kívülről befolyásolni?
- Péter: Ez a billegés, kibillenthetőség a drámában magában is fontos kérdés, amit próbál körbejárni. Az eredeti dráma például mellőzi is a szereplők neveit: rád bízza, hogy találd ki, értelmezd, hogy mit gondolsz erről. Kibillenti a nézőt is a nézői komfortzónájából: rá bízza, hogy mit gondoljon róla: “Értelmezd magad!” Találd meg a te történetedet!”. Sok olyan alternatív, egymás mellett futó történet van benne, ami aztán egyre terjed, terjed szét, és megoldások tömkelegét kínálja fel neked. És Pali ezt egyfajta Rubik-kocka szerkezetbe rendezi, amit ha innen nézel, akkor is káprázatos képet képes adni, és ha amonnan, akkor is. És ez a Kapitány – aki számomra egy “nyers” figura”, minden irányból tökéletesen képes belesimulni, értelmezhetővé válni.
Ha valamit másoknak megmutatsz, akkor mindeközben elengedhetetlen, hogy a saját személyiségedet is megmutasd. A kísérletezés, a különböző utakkal való próbálkozás pedig a csapatunk, a Béta Társulat “személyiségéből”, fiatalságából adódik. Próbáljuk az “álmainkat” is megvalósítani.
- Szándékosan is törekszel kibillentésre a komfortzónákból?
- Pali: Jó pár olyan törekvés van, amely a nézőt izgalmas “szerepbe” helyezi: csak neked játszunk, avagy a te értelmezésed is fontos abban, amit látsz – a társulatunk is ezek közé a törekvők közé tartozik. Azaz: a néző ne érezze, hogy közte és a játszók között van egy hártya, egy vászon, hanem te is itt vagy, a közös terünkben, és velünk együtt szembesülj olyan dolgokkal, melyekkel talán nem is akartál volna szembesülni.
