Home / A függöny mögött / Interjúk / “Komfortzóna-tágítás!” – interjú
“Komfortzóna-tágítás!” – interjú

“Komfortzóna-tágítás!” – interjú

November 25-én, szombaton lesz látható először a Koffi Kwahulé: Barbárok melankóliája c. drámája  és Neil Gaiman: The Sandman c. képregénye alapján  írt Szürkület c. előadása  TRIP és a Béta Társulat közös bemutatójaként a TRIP-Kassa hajón A darab rendezőjével, Nyáry Pállal, a látványtervezők egyikével, Molnár Annával és a Rendőrkapitányt alakító Árvai Péterrel beszélgettünk a képregények és az álmok világáról, egy hajó teremtette atmoszféráról, a komfortzónáink tágításáról és a nézői szerepeinkről…

  • A képregények és ti milyen viszonyt ápoltatok egymással annak idején?
  • Péter: Igen jót! Garfieldot olvastam anno, sokat, ha jól emlékszem.
  • Anna: Én is azt!(nevet)
  • Pali: Garfielddel kezdtem én is, aztán egyetemista koromban, emlékszem, teljesen rákattantam a Watchmanre, Sandmenre és a Mausra. Azt hiszem, akkor olvastam őket először – ezek már komolyabb, komorabb, ellentmondásosabb világú képregények voltak.

A Szürkület mögött húzódó dráma maga elég konkrét világban, valós helyzetek között játszódik, és eléggé vaskos társadalomkritikával bír. A történet egy peremterületen, egy város szélén játszódik. És ez a “peremterület” egyben mindjárt az első hívószava is a darabnak…

  • A Garfield humorán, fekete humorán túl, ami legalább annyira sárga is, mi az, ami megfogott benne?
  • Anna: Igazából  azon túl talán semmi,  az viszont nagyon, emlékszem. Nem mint vizuális élmény fogott meg, inkább csupán a nyelvezete.
  • Ha már vizualitás: amikor megkaptad a Szürkület szövegkönyvét, mi volt az első vizuális bevillanásod, “víziód”, milyen teret láttál elsőre magad előtt?
  • Anna: Számomra ez  legalább kétfázisú folyamat volt…
  • Pali: Nem is szövegkönyvet kaptál először…

fotó: Mihalicz Máté

  • Anna: Igen, először egy ötletet “kaptam”, hogy annak a mentén induljak el, Paliéknak már volt egy készülőfélben lévő koncepciójuk arról, hogy nagyjából mit is szeretnének látni, mivel pályáznának. “Csináljunk valami megfoghatatlan teret!” – hiszen ezt ketten, Petrovics Esztivel terveztük közösen. Azaz: ne konkrét dolgokhoz, inkább érzetekhez kössük ezt a “vizuális világot”.
  • Hogyan lehet megfogható tárgyakkal, anyagokkal megfoghatatlan világot létrehozni? – és egy pillanatig sem szeretnélek most spoilerezésre kényszeríteni….(nevet)
  • Anna: Mindig törekszem arra, hogy a “központi gondolatra” próbáljak rácsatlakozni a látványvilágon keresztül. A Szürkületben az álommotívum volt talán az, amiről a legtöbbet beszélgettünk. Valamint arról, hogy ebben az előadásban egyszerre több történetszál kapcsolódik össze, mégis ennek a többféle történetnek hogyan lehetne százféle vizuális valóság helyett egyetlen egységes képet adni. Ehhez persze szükségünk volt “tárgyakra“, ugyanakkor attól még, hogy egy tárgy megfogható, nem lesz a hatása is az.

Sokszor érzem – amikor tervezek valamit, hogy “ez most, 2017-ben szépen beilleszthető látványvilág lenne” – na, akkor pont ez az, amit gyorsan le kellene vetkőznöm magamban! Gyakran a látvány terén a komfortzónáink a szélsőségekben érhetőek tetten. Ugyanakkor ezek a szélsőségek fontosak. A Szürkület anyaga annyira színes, túlburjánzó, képileg gondolkodik az álmok, a történetek kapcsán, hogy egyszerűen feleslegesnek látom, hogy ezt “illusztráljuk” díszlettel. A kevés megjelenő fény, az árnyékok hagyják, hogy a nézőben a történetek, amiket lát és hall, leképeződhessenek.

  • …ha már történet: mi is ez, milyen is ez a több szálból egybefonódó “szürkület-története” a darabnak, Pali?
  • Pali: A Szürkület mögött húzódó dráma maga elég konkrét világban, valós helyzetek között játszódik, és eléggé vaskos társadalomkritikával bír. A történet egy peremterületen, egy város szélén játszódik. És ez a “peremterület” egyben mindjárt az első hívószava is a darabnak…

fotó: Mihalicz Máté

  • …ami valaminek a peremén van, az egyben billeg is: itt is van, és ott is van…
  • Pali: Pontosan, és ezért ez a peremvidék-lét már önmagában is hoz magával rengeteg konkrét szituációt: szabályok felállítását és ezeknek a másikra való ráerőszakolását, a családon belüli erőszak vagy elnyomás kérdését, a bevándorláshoz, a bevándorlókhoz való viszonyulás témáját…
  • Egy efféle közegben hogyan találja meg a szabályok embere: a rendőrfőnök a maga helyét, milyen ez a te rendőrfőnököd, Péter?
  • Péter: Brutális, aki már az elején lefekteti a szabályokat, és kérlelhetetlen következetességgel tartja is magát ezekhez az elveihez. Egy ember, aki nagyon mereven igyekszik betartani a saját maga meghúzta határokat, ám a végén ő maga lesz az, aki ezeket elsőként át is lépi majd. Talán pont ezért is izgalmas ez a figura: egy ember, aki nagyon erős kontroll alatt tartja magát is,  aztán minden kontrollt, féket átlép, és tulajdonképpen a saját maga csapdájába esik…
  • ….önmagában hordja az ellentmondást: egy szürkületi, illékony, átmeneti világban egy figura, aki merev, elvágólagos világát szeretné maga körül kiterjeszteni…
  • Péter: Egy háború utáni, képlékeny világba kívülről érkezik, és megpróbál mindenkit beállítani a sorba, és beskatulyázni – kezdve rögtön a feleségével. És innentől kezdve szinte adja magát a tragédia… Van-e joga az embernek uralni másokat? Meddig mehet el ebben?- ezeket a határokat is feszegeti közben ez a figura…

Ez most egy igazán furcsa helyzet: az én személyiségem hullámzó, nem mer a sarkára állni, a Kapitány viszont nagyon is a sarkára áll. Tök jó számomra azzal kísérletezni, hogy a bennem lévő agressziót hogyan tudom kiengedni, hogyan tudom használni.   Mindezeket megtapasztalni izgalmas dolog! Ez a rendőrkapitány, amikor megérkezik a városba, akkor a megérkezésből adódó “bizonytalanságot” nem az érzékeny emberekre jellemző körültekintéssel kezeli, hanem szinte rögtön mindennek és mindenkinek fölébe helyezi magát! Ő az, aki mindent tud, és amit tud, számára az az igazság! Ami pedig ezen kívül van, az számára törvénysértés!

  • Az a vízen táborozó hajó, ami ennek az előadásnak a játszóhelyéül szolgál majd, mennyire adott neked további inspirációkat ehhez a megfoghatatlansághoz –melyben a darab játszódik, Anna?
  • Anna: Vártam, és örültem volna, ha adhatott volna. Amikor elkezdtük próbálni a darabot, akkor ez a hajó még teljesen más állapotban volt. Akkor maga volt a tökély. Akkor. Ott körbenézve – az a helyszín maga volt a Szürkület!
  • Pali: Képzelj el egy kikötőt, ahol sorakoznak a “roncsok”, rozsdás fémhalmok, ipari daruk… Belépve a hajóra, ami a vázáig vissza volt bontva, darabjaira volt hullva – nehezen hitte az ember, hogy egyáltalán képes fenntartani magát a vízen…nagyon izgalmas volt az egész!
  • Anna:  Remek és nagyon szép lett volna, ha azt az akkori “teret” be tudjuk építeni a Szürkületbe! Közben viszont befejeződött a felújítás, az itt-ott kerek ablakokat leszámítva, már nem érzi igazán hajóban magát az ember. Inkább olyan, mintha “irodaházban” lennénk. Egy időben gondolkoztunk azon, hogy valamiképp vissza kellene hozni ezt a felújítás előtti, -eleji állapotot, de ennek nyilván költségvetési korlátai vannak. Ennek ellenére nagyon jó egy ilyen helyszínen játszani, és hálásak is vagyunk érte. A hajó szerkezete megengedi, hogy több szintjét, emeletét is használjuk, ahová követhetnek a nézők az előadás közben – bejárva egy vízijármű sajátságos, csak rá jellemző tereit. Egészében tehát mégiscsak érződni fog, a helyszín jellege!

fotó: Mihalicz Máté

  • Pali: …egészen konkrétan is érződni fog, hisz a hullámok időnként belengetik ezt a hajót!(nevet)
  • Jut eszembe – billegés: mennyire szabadít fel, vagy épp mennyire blokkol az, Péter, ha a lábad alatt instabilnak érzed a talajt?
  • Péter: Alapvetően én egy óvatos, tapogatózó, konfliktuskerülő ember vagyok – ezért is kihívás számba menő számomra ez a rendőrkapitány figura, hisz ő  olyan valaki, aki nagyon határozottan tudja, hogy mit is akar, nagyon is szilárd a lába alatt a talaj – amit ő mond: az van! Én viszont állandó “hullámzásban” vagyok, számomra ez  teljesen komfortos helyzet, jól érzem magam benne. Ebben a próbafolyamatban pont ez az érdekes, fontos megtapasztalás: tudni pontosan, hogy mi zajlik körülöttem, megvannak a keretei ennek a karakternek: honnan hova tart, mit kell képviselnie. Ez most egy igazán furcsa helyzet: az én személyiségem hullámzó, nem mer a sarkára állni, a Kapitány viszont nagyon is a sarkára áll. Tök jó számomra azzal kísérletezni, hogy a bennem lévő agressziót hogyan tudom kiengedni, hogyan tudom használni.   Mindezeket megtapasztalni izgalmas dolog! Ez a rendőrkapitány, amikor megérkezik a városba, akkor a megérkezésből adódó “bizonytalanságot” nem az érzékeny emberekre jellemző körültekintéssel kezeli, hanem szinte rögtön mindennek és mindenkinek fölébe helyezi magát! Ő az, aki mindent tud, és amit tud, számára az az igazság! Ami pedig ezen kívül van, az számára törvénysértés!

…a billegés, kibillenthetőség a drámában magában is  fontos kérdés, amit próbál körbejárni. Az eredeti dráma például mellőzi is a szereplők neveit: rád bízza, hogy találd ki, értelmezd, hogy mit gondolsz erről. Kibillenti a nézőt is a nézői komfortzónájából: rá bízza, hogy mit gondoljon róla: “Értelmezd magad!” Találd meg a te történetedet!”. Sok olyan alternatív, egymás mellett futó történet van benne, ami aztán egyre terjed, terjed szét, és megoldások tömkelegét kínálja fel neked. És Pali ezt egyfajta Rubik-kocka szerkezetbe rendezi, amit ha innen nézel, akkor is káprázatos képet képes adni, és ha amonnan, akkor is. És ez a Kapitány – aki számomra egy “nyers” figura”, minden irányból tökéletesen képes belesimulni, értelmezhetővé válni.

  • …ha jól kezdem érteni, akkor ez az előadás egyben a nyílt színi színházi kísérletezésnek is a fölvállalása, “ars poétikája”. Számotokra miért fontos ez az aspektus is?
  • Pali: Ha valamit másoknak megmutatsz, akkor mindeközben elengedhetetlen, hogy  a saját személyiségedet is megmutasd. A kísérletezés, a különböző utakkal való próbálkozás pedig a csapatunk, a Béta Társulat “személyiségéből”, fiatalságából adódik. Próbáljuk az “álmainkat” is megvalósítani.
  • …és közben lehet, hogy a ti álmaitok másokéival is egybeesnek…
  • Pali: …vagy legalábbis reméljük, hogy találunk közös teret azokkal, akik eljönnek megnézni az előadásunkat, ahol kölcsönösen inspirálhatjuk egymás gondolkozását.
  • Péter: Ha már az álmaink szóba kerültek: nekem az az álmom, hogy a saját komfortzónáimat átlépjem. Álmom, hogy magabiztosabb valaki legyek!(nagyot nevet) Bizonytalannak érzem magam a színpadon egy kicsit, de pont ettől, ezért izgalmas! Mert ez a bizonytalanságom komfortzónáján kívül esik – komfortzóna tágítás! A Kapitány – velem ellentétben – határozott, magabiztos valaki. Izgalmas magamra venni –  nagy tanulási folyamat is egyben – egy ennyire tőlem eltérő karaktert, nyilván A Kapitány körül a darab végére minden széthullik, és tanulságos megfigyelnem, hogy mindezekben  hogyan tudja megtartani a maga stabil, szilárd helytállását, erejét..
  • A színház mennyire tudja a maga színházi komfortzónáit átlépni? Kell-e neki átlépni egyáltalán?
  • Pali: Kell és szükséges is, mert akár jól, akár rosszul sikerül egy ilyen kísérletező előadás: mozgást generál, és ez az a mozgás az, amire igazán szükség van.
  • A látvány, a díszlet terén is megvannak a magunk “komfortzónái”?
  • Anna: Sokszor érzem – amikor tervezek valamit, hogy “ez most, 2017-ben szépen beilleszthető látványvilág lenne” – na, akkor pont ez az, amit gyorsan le kellene vetkőznöm magamban! Gyakran a látvány terén a komfortzónáink a szélsőségekben érhetőek tetten. Ugyanakkor ezek a szélsőségek fontosak. A Szürkület anyaga annyira színes, túlburjánzó, képileg gondolkodik az álmok, a történetek kapcsán, hogy egyszerűen feleslegesnek látom, hogy ezt “illusztráljuk” díszlettel. A kevés megjelenő fény, az árnyékok hagyják, hogy a nézőben a történetek, amiket lát és hall, leképeződhessenek.

fotó: Mihalicz Máté

  • Előfordulhat, hogy azt, aki hagyja magát kibillenteni a komfortzónájából,  sokkal kevésbé lehet kívülről befolyásolni?
  • Péter: Ez a billegés, kibillenthetőség a drámában magában is  fontos kérdés, amit próbál körbejárni. Az eredeti dráma például mellőzi is a szereplők neveit: rád bízza, hogy találd ki, értelmezd, hogy mit gondolsz erről. Kibillenti a nézőt is a nézői komfortzónájából: rá bízza, hogy mit gondoljon róla: “Értelmezd magad!” Találd meg a te történetedet!”. Sok olyan alternatív, egymás mellett futó történet van benne, ami aztán egyre terjed, terjed szét, és megoldások tömkelegét kínálja fel neked. És Pali ezt egyfajta Rubik-kocka szerkezetbe rendezi, amit ha innen nézel, akkor is káprázatos képet képes adni, és ha amonnan, akkor is. És ez a Kapitány – aki számomra egy “nyers” figura”, minden irányból tökéletesen képes belesimulni, értelmezhetővé válni.

Ha valamit másoknak megmutatsz, akkor mindeközben elengedhetetlen, hogy  a saját személyiségedet is megmutasd. A kísérletezés, a különböző utakkal való próbálkozás pedig a csapatunk, a Béta Társulat “személyiségéből”, fiatalságából adódik. Próbáljuk az “álmainkat” is megvalósítani.

  • Szándékosan is törekszel kibillentésre a komfortzónákból?
  • Pali: Jó pár olyan törekvés van, amely a nézőt izgalmas “szerepbe” helyezi: csak neked játszunk, avagy a te értelmezésed is fontos abban, amit látsz – a társulatunk is ezek közé a törekvők közé tartozik. Azaz: a néző ne érezze, hogy közte és a játszók között van egy hártya, egy vászon, hanem te is itt vagy, a közös terünkben, és velünk együtt szembesülj olyan dolgokkal, melyekkel talán nem is akartál volna szembesülni.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top