Home / Megnéztük / Lelkünkben születő igazság
Lelkünkben születő igazság

Lelkünkben születő igazság

…az valami olyan, amit a jog és a ráció táramérlegén csak esetlegesen lehet kidekázni. Bertold Brecht tökéletesen sejtette ezt, amikor a háború után a formálódó szocializmusok adok-kapokjai közepette megírta  tandrámáját, a Kaukázusi krétakört az igazság esetleges és egyszersmind félreismerhetetlen voltáról. Szőcs Artur olvasatában ez a brechti színmű a Miskolci Játékszínben ösztönösen erre a két összetevőre fókuszál ebben az előadásnyi igazságkeresésben – finom érzékenységgel, szókimondó nyíltsággal és egyetlen percig sem lankadó szent megszállottsággal.

Az érzékenységből, a szókimondásból és a megszállottságból első ránézésre talán csak az őszinteség az, ami egészen transzparensen megszólít nézőként. Telis-tele a játéktér autógumikkal, amelyek most fallá rendezve állnak, és e falon egy bejárat, fölötte szintén egy autógumiból készített boltív (látvány: Kovács Dániel). Néztem, néztem ezt a halom, hol szabályosan elrendezett, hol szándékos hányavetiséggel egymásra dobált irdatlan mennyiségű gumit, és meglódult a fantáziám. Mert több ez, mint pokolian praktikus térépítés és  -használat.

fotó: Éder Vera

A gumi külsők, de pláne a targonca méretűek egyszerre rugalmasak és szilárdak. Masszívak, és az ütéssel, a nyomással szemben “meghajlók”. Mert a gumi több, mint képlékenység, alakját könnyen változtató közeg: rugalmasan konok, szilaj. Sok mindent  enged magával tenni, de totálisan mégsem adja fel anyagbéli karakterét. Arról nem is beszélve, hogy rendezetten vagy épp halomba, halmokba hánytan olyan, mint csata után egy halottakkal gazdagon behintett harcmező –  közöttük és rajtuk szabadon eljárogathatunk, ténfereghetünk, kipárnázzák a lábunk alatti pusztulás vidékét.

Ám mindig van, aki mindezen hatalmi képletből kilóg. Aki nem illik, mert nem illhet bele. Láng Annamari Gruseja angyalarcú, tiszta lelkű, szívét a homlokán hordó, kezében az Ahasvili-utóddal vándorló menekülőjeként pont ilyen. Ragyog. Nem azért, mert ragyogni vágyna, hanem mert a szent megszállottsággal táplált igazságérzete csak a lélek benső parancsszavát ismeri parancsszónak. A lelógatott autógumi pallón, a szakadék felett úgy halad át, hogy abban Gruse lénye: a határtalan bizonytalanság és a megmásíthatatlan bizonyosság egyként, egyszerre imbolyog – erre aztán az átérés utáni hóesés poétikusan ízléses rendezői kontra, anélkül, hogy túl idilli giccsélménnyé lenne.

Szőcs Artur hihetetlen ráérzéssel, és a magától érthetőség finom eleganciájával sugall, sejtet – ám pont ennyire egyértelmű is: gumik vagyunk más gumik közepette, de ez nem egyenlő azzal, hogy bármikor bármit meg lehessen velünk tenni. Nála a tandráma didaktikussága átlényegül ebbe a gumividék- praktikumba: a gumik kézzelfoghatósága mindent elmond. Megérezteti az ember kiszolgáltatottságában is ott rejlő tartását – kár, hogy ezt gyakran feledjük. Valószínűleg ritkán szembesülünk ezzel az alaptétellel ennyire gumiba oltottan, a gumi által kifejezve.

E gumivilágban a  húsvét vasárnapi mise előtt a Hájas herceg (Szegedi Dezső) a mindig mindent kilóra megveszek hanyag magabiztosságával, szivarozva közli a legújabb politikai fejleményeket a Kormányzóval (Rózsa Krisztián), kinek a jobbján Tenki Dalma Kormányzónéja  illedelmes rátartisággal érezteti, hogy ő kinek is az oldalán áll épp, illetve hozzá képest mindenki más hol is áll. A tudd, hogy hol a helyed szerepének pontos ábrázolása ez, és a szánalmas kétségbeesettségig való fokozása lesz aztán az, mikor majd a kis Michelért (Gyorgyán Noel) “küzd” a második történet Acdak bírója (Harsányi Attila) előtt Gruseval (Láng Annamari). Játéka által újra átéljük a régtől tudottat: aki úrként szánalmas, az nincstelenként még inkább az.

fotó: Éder Vera

Persze a behódoltatás épp oly szánalmas és viszolygást keltő, mint a behódolás, a hatalmaskodóknak való alávettettetés: Kokics Péter a csecsemő Michel tüsszögése miatt magyarázkodó Második orvosa egy pillanat alatt megidézi ennek a hátborzongató és viszolygást keltő szervilizmusnak a “zamatát”. Ahogy  az autógumikból épített falból kilógó és alamizsnáért nyújtózó kezek is csak még inkább erősítik: az “Avasvili Birodalom” hamisítatlan demagóg diktatúra, pöffeszkedő Kormányzóval és érdekből talpat nyaló megalkuvókkal. Gumikerítéssel védekezőkkel, gyenge hatalmú pöffeszkedőkkel és az őket életben tartó oligarcha haddal. Sehol sincs, mindenhol van tanmesei vidék ez, amelyikben óhatatlanul is a magadéra ismersz, de nem azért, mert a szádba rágják, hanem mert mesteri finomsággal, önkéntelenül is fölismertetik veled – magától érthetődően.

Ám mindig van, aki mindezen hatalmi képletből kilóg. Aki nem illik, mert nem illhet bele. Láng Annamari Gruseja angyalarcú, tiszta lelkű, szívét a homlokán hordó, kezében az Ahasvili-utóddal vándorló menekülőjeként pont ilyen. Ragyog. Nem azért, mert ragyogni vágyna, hanem mert a szent megszállottsággal táplált igazságérzete csak a lélek benső parancsszavát ismeri parancsszónak. A lelógatott autógumi pallón, a szakadék felett úgy halad át, hogy abban Gruse lénye: a határtalan bizonytalanság és a megmásíthatatlan bizonyosság egyként, egyszerre imbolyog – erre aztán az átérés utáni hóesés poétikusan ízléses rendezői kontra, anélkül, hogy túl idilli giccsélménnyé lenne.

A gumi külsők, de pláne a targonca méretűek egyszerre rugalmasak és szilárdak. Masszívak, és az ütéssel, a nyomással szemben “meghajlók”. Mert a gumi több, mint képlékenység, alakját könnyen változtató közeg: rugalmasan konok, szilaj. Sok mindent  enged magával tenni, de totálisan mégsem adja fel anyagbéli karakterét. Arról nem is beszélve, hogy rendezetten vagy épp halomba, halmokba hánytan olyan, mint csata után egy halottakkal gazdagon behintett harcmező –  közöttük és rajtuk szabadon eljárogathatunk, ténfereghetünk, kipárnázzák a lábunk alatti pusztulás vidékét.

Finom, érző és érzékeny férfi puhatolózás Simon Zoltán  Chachavája, ahogy állhatatosan szerelemre lobban Gruse iránt, és ahogy ezt a lángra lobbant ragaszkodását polgárháborún és megpróbáltatásokon át is képes életben tartani – méltó tükörjátéka ez a Láng Annamariban élőnek. Belülről meleget adó, és e melegséget a harmónia erejével továbbsugárzó szerelmi-, szerelmes játék a kettőjüké. Juszuf (Papp Endre) anyjaként (Simon Zoltán), a számító öregasszonyától hasunkat fogjuk, és közben szégyenkezünk önmagunk gyakorlatiasságnak hazudott számító ridegsége miatt is.

fotó: Éder Vera

A polgárháború katonáskodása elől a haldoklás tettetésébe menekülő Papp Endre egyszerre macsó és szeretetre vágyó, és e szeretetért a csillagokat is lehozni kész Juszufja ritka szép, unikális ötvözete egy olyan férfi karakternek, amely – minden hangját, határait, formáit keresése mellett is – védjegyévé kezd válni ennek az első évadát itt töltő fiatal színésznek. Pont ekképp a Grusét meghágni akaró Őrvezetőként is: egyidejűleg hezitál, udvarias-erőszakos pajzánsággal és gyermeki megszeppentséggel koslat is a szolgálólány után – minden macsó egy piros autójával játszó óvodás, melyet csak gyengéden szánni lehet.

Vándorlunk, caplatunk, halad előre a tanmesék története. Ám ebben az autógumi rengetegben mindent érzünk, csak tanmesei didaktikusságot a legkevésbé. A katonai terepruhában, sisakban, gépfegyveresen, koszosra maszkírozottan Arkadi Cseidze (Varga Andrea) az éneklésével narrál  – fájdalmasan szép és kijózanítóan fejbevágós hangján mond el, görget tovább egy történetet, ami a tied és az enyém – függetlenül a tanmesei citátumoktól.

Mindezt csak tovább árnyalja csatakosan véres ruhában elnöklő Acdak bíróként Harsányi Attila. Dülöngélésének alkoholszaga és fehér pólójának vérgőze az orrunkat csavarja – lelkileg, mert ezt a lelkünkkel szagoljuk. Ezt az elkeseredett, lefizethető, hentesmunka ítélkezést. Ezt, amelyből tökéletesen elér hozzánk az aljasság. aljasságunk, ez a mással nehezen összetéveszthető, csak az emberre jellemző tulajdonság.

Szőcs Artur rendezése a gumividék, a gumidomborzat lankái és emelkedői közül kitartóan suttog: hogy a tanmesei csatamező és a minden külcsíntől megfosztott, kiüresedő, 21.századi hétköznapjainknak helyszíne azonos. Minden hétköznapi “polgárháborúnkat” a lelkünk sivársága okozza, és ez semmiképpen sem történhet fordítva.

fotó: Éder Vera

Mindezt csak tovább árnyalja csatakosan véres ruhában elnöklő Acdak bíróként Harsányi Attila. Dülöngélésének alkoholszaga és fehér pólójának vérgőze az orrunkat csavarja – lelkileg, mert ezt a lelkünkkel szagoljuk. Ezt az elkeseredett, lefizethető, hentesmunka ítélkezést. Ezt, amelyből tökéletesen elér hozzánk az aljasság. aljasságunk, ez a mással nehezen összetéveszthető, csak az emberre jellemző tulajdonság.

De Acdak kört rajzol: krétakört. Beleállít egy Kormányzónét, aki most a gyermekét  pénzért visszavenni akaró, ám egykor azt  érdekből elhagyó anya, és egy Grusét, aki magától érthetődően, ösztönösen szerető nevelőanya. Lehet húzni, rángatni Michelt. Lehet, csak minek? Vajon van-e, lesz-e értelme, sarjad-e valami az ilyen rángatásból?

Aztán szép, méltóságteljes intonálással a darab elején édesbúsan harmonikázó zenész (Rakai András) karmesterkedése alatt rágyújtanak az eredményhirdetésre: a “Lófaszt a seggedbe” című két szólamban énekelt, magas igényűen szóló kórusműre. Találó, díjnyertes,  és persze kellően elidegenítő, azaz brechti! A lyuk (kör) lelje meg a belevalóját, odavalóját. És ezt az igazságot csupán akkor látjuk obszcénnek és vulgárisnak, ha e dal igazsága patika-mérlegen, és nem a lelkünkben születik. Ez utóbbi esetben csak tapsolni lehet: az előadásnak és leginkább saját magunknak.

Krétakör: autógumi kör, melybe pont ugyanúgy bele kell állnunk, mint a krétával rajzoltba. Bele is állhatunk, rángathatjuk egymást, de földet is szórhatunk és növényt is ültethetünk e gumikörbe. Mindenesetre, amíg a növény megnő és naggyá cseperedik, addig a tapsrendet megszakítja a két kolhoz versengésének az eredményhirdetése: a színészek kézről kézre adogatják a szavazati végeredményt tartalmazó kottákat.

fotó: Éder Vera

Aztán szép, méltóságteljes intonálással a darab elején édesbúsan harmonikázó zenész (Rakai András) karmesterkedése alatt rágyújtanak az eredményhirdetésre: a “Lófaszt a seggedbe” című két szólamban énekelt, magas igényűen szóló kórusműre. Találó, díjnyertes,  és persze kellően elidegenítő, azaz brechti! A lyuk (kör) lelje meg a belevalóját, odavalóját. És ezt az igazságot csupán akkor látjuk obszcénnek és vulgárisnak, ha e dal igazsága patika-mérlegen, és nem a lelkünkben születik. Ez utóbbi esetben csak tapsolni lehet: az előadásnak és leginkább saját magunknak.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top