Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nagyobbat ugrott csapatunk, mint amit elképzeltünk!” – interjú
“Nagyobbat ugrott csapatunk, mint amit elképzeltünk!” – interjú

“Nagyobbat ugrott csapatunk, mint amit elképzeltünk!” – interjú

Most pénteken, november 24-én mutatják be a Terminál Workhouse és a Manna Produkció közös előadását: Anton, avagy minden jobbra fordul-t a B32 Galéria és Kultúrtérben. A Terminál Workhouse ügyvezetőjével, Molnár Gusztávval beszélgettünk az előadásról, a Terminál csapatának egyre sűrűbb és sikeresebb időszakjairól, a megszállottságról és egy készülő Vonnegut-darabról…

  • A most pénteken bemutatásra kerülő Antonban hogyhogy nem játszol?
  • Ennek  egyszerű oka van: most novemberben, decemberben annyit játszom más darabokban, hogy egészen egyszerűen nem lehetett ezt az előadást egyeztetni – a csapatból én vagyok a legnehezebben egyeztethető ember.

Mindenképpen öröm ezt csinálni! Nincs annál jobb érzés, mint amikor otthon, a négy fal között kitalálsz valamit, aztán azt 150-200 embernek minimális díszlettel és jelmezzel megmutathatod, azoknak, akik erre  kíváncsiak. Ez  nagyon jó dolog!

  • Miket, mikben játszol?
  • Másfél hete volt egy bemutatóm Kaposváron: A vágy villamosa, amit Bérczes Laci rendezett – csak ebből az előadásból, ha jól emlékszem, tizennégyet játszunk novemberben. Emellett Pesten is van tíz-egynéhány előadásom, tehát majd minden este játszom. Mindemellett iszonyatosan sok háttérmunka kezd lenni a csapatnál: marketing, pr, szerződések, jövő évi működési pályázatok, melynek egy jó részét nekem kell mint ügyvezetőnek felügyelnem. Persze furcsa használnom ezt a kifejezést magamra, mert a csapaton belül törekszünk a teljes körű demokráciára, ahol mindenki egyenlő, ezért  nem is hívom magam társulatvezetőnek. A hivatalos ügyek terén viszont ki kellett jelölni valakit, aki aláírási joggal bír, és ez én vagyok – én is szokom még ezt a kifejezést: ügyvezető. Eleddig minden előadásban szerepeltem, de az Antonhoz is van közöm  azért, hisz a pr és marketing ügyek intézésébe besegítek  – így hát saját előadásnak tartom ezt is, ám a többiekkel nem tehettük meg, hogy most azért ne mutassuk be a darabot, mert nem tudok jelen lenni a próbafolyamatában.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Ez a csapat, a Terminal Workhouse, mely a megalakulása óta hihetetlen számú bemutatót hozott létre, három évvel ezelőtt hogyan indult el?
  • Tényleg sok premierünk volt ez alatt az idő alatt. Most épp a nyarunkra vagyunk a legbüszkébbek, mert tizenhat előadást játszottunk összesen különböző fesztiválokon. Ez egy “hobbi csapatnak” indult annak idején az alapítók, Dancsecs Ildikó és az én részemről. Akkor még nem is ezen a néven működtünk, és szó sem volt ekkora létszámról, előadásszámról. Egy egyszerű koncepcióból indult ki ez az egész: amellett, hogy mindkettőnknek megvoltak a magunk színházi elfoglaltságai, szerettünk volna valami saját dolgot is létrehozni. Persze, mondanom sem kell, hogy akkor még fogalmunk sem volt arról például:  hogyan lesz egy előadásnak plakátja, hol fogunk próbálni, és  hogyan fognak majd tudni az emberek arról, hogy mi épp egy bemutatóra készülünk…egy előadást összeszervezni iszonyatos nagy munka! – a színész tulajdonképpen nem is sejti, hogy a néző  nem magától jön be egy előadásra. Óriási segítség volt találkozni Gáspár Annával, és az általa irányított Manna kuturális egyesülettel. Minden lépésünket felügyelték, segítettek, és máig nagyon sokat tanulok Annától.

Az a hangulat, ahogy most az Anton készül: közösen építjük, festjük a díszletet, együtt rakjuk össze az előadást, közösen intézzük az összes felmerülő dolgot körülötte – az már önmagában is  hatalmas érték! Mi már azért “idősebb fiatalok” vagyunk, ergo nem frissen az egyetemről kikerült, csapatot gründoló, jókedvű, huszonéves “igénytelenséggel” működő társaság. Sokunknak már családja, gyereke van, és jóval nagyobb számlái, mint egyetemista korában, ezeknek ellenére mégis a huszonévesek lelkületével, ambíciójával bír a Terminál Workhouse – ez az, ami a lehető legnagyobb tálentumunk. Nem azért csináljuk a Terminált, mert nincs más – hisz a legtöbbünknek vannak más, jelentős kőszínházi munkái is-, hanem mert mi ezt akarjuk csinálni!

  • Három éve sejtettétek volna, hogy ilyen hamar, ennyire gyors, intenzív felfutása kezdődik majd el a Terminalnak?
  • Nem, egyáltalán nem! Nagyobbat ugrott most a csapatunk, mint amit elképzeltünk. Éppen ezért kerül elő közöttünk az, hogy vagy abbahagyjuk – emiatt -, vagy sokkal komolyabban csináljuk tovább, mint eddig. Az “intézményesedés” irányába kellett elindulnunk, és a színészeknek sokkal több feladatot kellett vállalniuk, mint eddig – de e szempontból szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert mindenki iszonyatos munkát vállal ebből a közösből, amellett, hogy szerepet tanul, és játszik. Csinálják a pr- és reklám tevékenységet, próbatermet festenek, próbatermet takarítanak, egyeztetnek, szervezkednek.
  • …ahogy kicsendült a szavaidból, ez az intézményesülés, főleg pszichésen, még idegen számotokra, nem?
  • Azért ez egy iszonyatosan nagy “nyomás” – Magyarországon. A független színházak helyzete végtelenül bonyolult, összetett és kilátástalan ma idehaza. Hobbiból lehet előadást csinálni, és persze lehet játszani két embernek is, de ha van akár csak  minimális szándékunk arra, hogy ebből a közlésvágyból, ami bennünk él,  valami pénz is befolyjon, hogy számlákat tudjunk ebből kifizetni, akkor ez már nem feltétlen csak “szórakozás”.  Hat évig dolgoztam a Szputnyik Hajózási Társaságban Bodó Viktorral, aztán “kőszínházaztam” – kipróbáltam tehát mindkét “végletet”. Most valami teljesen új dolgot kezdtünk el csinálni: lényegében eddig semmilyen állami működési támogatást nem kaptunk, az Anton az, ami kapott NKA-s támogatást, ami fedezi a díszlet- és jelmezköltséget – tulajdonképpen ez volt eddig az első ilyen jellegű állami támogatás, de ezzel sem terveztünk. Az egy külön pozitívuma a csapatunknak, hogy a nyári fesztivál-előadásokból – amellett, hogy a színészek gázsiját kifizettük – megtermeltük a saját létfenntartási költségünket is. A három évvel ezelőtti” csináljunk már valamit, hogy elszórakoztassuk magunkat”-ból mára már havi szinten van  rezsiköltségünk, amelyet akkor is ki kell fizetnünk – fb-költség, terembérlet, a külsős bedolgozóink költségei -, ha az adott hónapban esetleg nem is lennének előadásaink. Mindenképpen öröm ezt csinálni! Nincs annál jobb érzés, mint amikor otthon, a négy fal között kitalálsz valamit, aztán azt 150-200 embernek minimális díszlettel és jelmezzel megmutathatod, azoknak, akik erre  kíváncsiak. Ez  nagyon jó dolog.!Persze szeretem a kőszínházi munkáimat is, mert nagyon jó előadásokon, csodálatos kollégák között, nagyon jó, szeretett szerepekben játszhatom. Ettől függetlenül az, hogy a csapatunk, a Terminál Workhouse dolgozhat, alkothat, az számomra egy csoda…!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …depláne idehaza, Magyrországon….(nevet)
  • Igen, pláne Magyarországon! Csak ebbe a csodába belevegyülnek ezek az üzemeltetéssel kapcsolatos, adminisztratív és pénzügyi dolgok is. Nagyszerű dolog elindulni egy előadással, a /M/ámor, vagy amit akartokkal a Sanyi és Aranka Színházban, és aztán eljutni vele a Városmajori szabadtérire – ezek mindig hatalmas energiákkal tudnak eltölteni minket!

Az aktuálpolitika ellen vagyok, mert rettenetesen múlandó dolognak, hóbortnak tartom: mindenről három napig lehet beszélni, aztán jön a következő botrány, a következő ügy. Mégis tele van ez az anyag olyan mondatokkal, amelyeket nem tudsz másképp hallani…  Egy rezsimről beszél, egy olyan rezsimről, ahol Nemzeti Öngyilkos Szalonok vannak, ahová a társadalom tagjainak el kell menniük, ha már nem hasznosak a társadalmuk számára, és ott “megöngyilkolják” őket segítő kisasszonyok segítségével, akik képviselik a rezsim ideológiáját. Az egész az ortodoxiáról, két ortodoxia szembenállásáról szól: mindenki állít valamit, de még sincs senkinek sem igaza.

  • Az Anton világa mennyire ismerős a saját életedből?
  • Az előadás egy testvéri viszony mibenlétét is boncolgatja. Illetve maga a család témakörét. Az előadás alaphelyzete az én családomban nem fordult elő, de ennél szerintem általánosságban egy izgalmasabb dolgot feszeget az anyag. A magányt. Azt a fajta magányt, ami a társadalom legapróbb, legelemibb csoportosulásában, a családon belül fordul elő. Döbbenet, mennyire egyedül tudunk lenni, még úgy is, hogy elméletileg szerető emberek vesznek minket körül. A magánnyal, kiszolgáltatottsággal pedig mindannyian küzdünk – ráadásul csodás humorral. Egyébként én elkezdtem próbálni ezt az előadást a múlt évad végén, az első egy-két próbán ott is voltam, de amikor láttam, hogy novemberben az előadásszámom közelíteni fog a harminchoz, akkor szóltam Géczi Zolinak (a darab rendezője-a szerk.), hogy ezt a produkcióval szemben nem tehetem meg, ezért aztán ki kellett szállnom belőle. Ám ezt valahogy most mégsem bánom, mert jó kívülről látni ezt a csapatot, és azt, hogy egy előadás teljesen a nulláról, a semmiből hogyan is képes összeállni. Eddig mindig része voltam belülről ennek a folyamatnak, most  jó ugyanezt kívülről segíteni.
  • Ez a semmi – ahogy említetted – ez fázisról fázisra hogyan áll aztán össze előadássá?(mosolyog)
  • Ez a “semmi” egy ötletfiókból került elő – állítólag Woody Alain-nek is van egy ilyenje – ahová Dancsecs Ildikó, Dömötör Tamás, Géczi Zoltán és én időről időre bedobáljuk a különböző ötleteinket, gondolva, hogy egyszer majd, ki tudj’ hol, mikor,  jók lesznek valamire. És egy ilyen, e fiókban lévő álom volt egy családi bonyodalmakkal teli darab színre vitele is.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • A Vonnegut-novella: az Isten hozott a majomházban!  hogyan találta meg a csapatotokat?
  • A darab alapötlete származik a Vonnegut-novellából, de lényegében teljesen átírta Dancsecs Ildikó és Dömötör Tamás a szövegkönyv számára. Ez egy rövid, több sebből vérző, ám mégis  jófajta Vonnegut-vízió. Amikor Erős Balázs és mi leültünk beszélgetni, hogy mi az, ami érdekelhetné a MU Színházat, akkor Balázs választotta ki ezt a Vonnegut-anyagot a javaslataink közül. Szociálisan megint egy érzékeny, nagy témához nyúltunk hozzá – és ez jobbára jellemez is minket, mert ha el is szórakoztatunk, akkor is megkapargatjuk azt, amin érdemes elgondolkodni aztán.
  • Vonegutban pont ez a jó: egyszerre scifi és vaskos humanizmus is…
  • …igen, iszonyatosan jó! Az aktuálpolitika ellen vagyok, mert rettenetesen múlandó dolognak, hóbortnak tartom: mindenről három napig lehet beszélni, aztán jön a következő botrány, a következő ügy. Mégis tele van ez az anyag olyan mondatokkal, amelyeket nem tudsz másképp hallani…  Egy rezsimről beszél, egy olyan rezsimről, ahol Nemzeti Öngyilkos Szalonok vannak, ahová a társadalom tagjainak el kell menniük, ha már nem hasznosak a társadalmuk számára, és ott “megöngyilkolják” őket segítő kisasszonyok segítségével, akik képviselik a rezsim ideológiáját. Az egész az ortodoxiáról, két ortodoxia szembenállásáról szól: mindenki állít valamit, de még sincs senkinek sem igaza. Ha elhangzik a szövegben valami a diktatúráról, az agymosásról, népbutításról, akkor persze nyilván mindenki gondol valamire…aztán, hogy ez most itt nálunk játszódik vagy máshol?

Az előadás egy testvéri viszony mibenlétét is boncolgatja. Illetve maga a család témakörét. Az előadás alaphelyzete az én családomban nem fordult elő, de ennél szerintem általánosságban egy izgalmasabb dolgot feszeget az anyag. A magányt. Azt a fajta magányt, ami a társadalom legapróbb, legelemibb csoportosulásában, a családon belül fordul elő. Döbbenet, mennyire egyedül tudunk lenni, még úgy is, hogy elméletileg szerető emberek vesznek minket körül. A magánnyal, kiszolgáltatottsággal pedig mindannyian küzdünk – ráadásul csodás humorral. 

  •  Mögöttetek ennyi előadással három év alatt – mi az a műfaji, stílusbeli, játékmódbeli sajátosság, amire azt mondjátok: mi ebben otthon vagyunk, szeretjük csinálni, és jók is vagyunk ebben?
  • Igazán alaposan bele, belénk kérdeztél ezzel.(nevet) Ez egy nagyszerű, jó projektek köré szerveződő csapat! De hogy ma Magyarországon társulattá szerveződjünk, és akként tartsuk is fenn magunkat, az pillanatnyilag még elképzelhetetlen.  Az a hangulat, ahogy most az Anton készül: közösen építjük, festjük a díszletet, együtt rakjuk össze az előadást, közösen intézzük az összes felmerülő dolgot körülötte – az már önmagában is  hatalmas érték! Mi már azért “idősebb fiatalok” vagyunk, ergo nem frissen az egyetemről kikerült, csapatot gründoló, jókedvű, huszonéves “igénytelenséggel” működő társaság. Sokunknak már családja, gyereke van, és jóval nagyobb számlái, mint egyetemista korában, ezeknek ellenére mégis a huszonévesek lelkületével, ambíciójával bír a Terminál Workhouse – ez az, ami a lehető legnagyobb tálentumunk. Nem azért csináljuk a Terminált, mert nincs más – hisz a legtöbbünknek vannak más, jelentős kőszínházi munkái is-, hanem mert mi ezt akarjuk csinálni! Pont most gondolkoztam ezen én is, hogy: majdnem harmincat játszom novemberben, közte egy péntek esti bemutató Kaposváron, A vágy villamosa –, amiben az egyik szerepálmomat játszhatom: Stenly Kovalszkijt – utána szombat-vasárnap is játsszuk, aztán a rákövetkező hétfőn már terminálos olvasópróba. Mindeközben az adminisztratív ügyek: egy balatoni játszóhely augusztus óta tartozik egymillió forinttal, közben nincs a csapatnak fix működési pénze sem, és már le vannak egyeztetve előadások, mert csak az mozgat minket, hogy csináljuk, csináljuk, csináljuk! – és ezt akarom én is. Ez az, amit nem értek, nem találok benne logikát, de akarom, és boldoggá tesz! Bőven megtehetnénk, hogy abbahagyjuk ezt az egészet, de akkor, egészen biztos vagyok benne, hogy az szűnne meg, érne véget az életünkben, életemben, amit leginkább szeretek, szeretünk csinálni – teljesen megmagyarázhatatlan, de pont ezért jó!

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top