Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nem tudnám zene nélkül elképzelni az életem!” – interjú
“Nem tudnám zene nélkül elképzelni az életem!” – interjú

“Nem tudnám zene nélkül elképzelni az életem!” – interjú

Most vasárnap, november 26-án mutatja be az Ódry Színpadon a zenés színház történetéről szóló négy részes előadás-sorozat utoló előadását, az AvantGardeot az Ascher-Novák-Selmeczi zenés színész osztály. Az osztályból most épp Hunyadi Mátéval beszélgettünk  a Magvető Caféban a megzenésített versekről, egy monológ egyetlen mondatáról, gitárbizgerálásról, az Alhangya Picurjáról, a zeneszeretetről, a színészetről mint életvitelről és persze az avangarde-ról is…

  • A csodát a sarkon várni” gyakran szoktad? – ahogy az előbb a Szép versek A-J. antológia estetek fináléjában énekeltétek itt a Magvető Caféban.
  • Ha a sarkont úgy értjük, mint egy út fordulóját, akkor ott mindig jöhet valami csoda, igen. Ez most persze nyilván nyálasan hangzik, mint ahogy az is, hogy “bármikor bármi történhet”, illetve “az élet maga is egy csoda” – ha úgy nézzük. Eddigi tapasztalatom szerint velem a jó dolgok mindig is hirtelen történtek(csettint egyet), a semmiből bukkantak elő. Egyszer csak mégis ott vagy, ahová nem is akartál menni, és aztán találkozol valakivel: egy véletlenül elrángatott estéden születik egy tök jó barátság, vagy megtalál egy munka…ahogy ezek a szálak kapcsolódni tudnak egymáshoz, már maga az is egy csoda. Egyébként ez egy nagyon egyszerű kis versike, de pont ebben az egyszerűségében van a nagyszerűsége: “állok a nagy út fordulóján, mintha várnék valami csodát”. Persze ebben óhatatlanul benne van az inverze is: attól, hogy kiállsz a sarokra, még nem biztos hogy történik, hogy lesz csoda…

…hogy a művészet szabadsága meddig is terjed. Illetve azt, hogy mi mindent képes kiötleni az ember, amikor szeretne elrugaszkodni a normálistól. Manapság is: lépten-nyomon mindenki mást, mindenki újat szeretne, eltérni, elrugaszkodni az ismert formáktól, alá, fölé menni a már ismert dolgoknak…- és mindez az avangarde-ban kezdődött. Azt is sejtjük, hogy valószínűleg ez a tizen-huszon évesek között nem lesz majd egy “ettől ledobom a pólóm siker”- elég nehéz befogadni, mert ehhez azért kell némi műveltség, fogékonyság…

  • …meg egyáltalán: ha az ember bárhova is kiáll, és bármi is történjen vele, az már eleve csodaszámba mehet…
  • Hát ez az, pontosan!(nevet)
  • Az Alhangya bandázó, kasztokra oszló, állatot kínzó világa gimnazista korodban mennyire volt ismert számodra? – nemrég mutattátok be a darabot az Ódry Színpadon.
  • Talán érintőlegesen, valamennyire ez is benne lehetett, bár Waldorf-iskolába jártam, ami azért egy átlagos gimnáziumnál kissé speciálisabb…Hallottál már a Waldorfról talán?

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Hogyne, inspirált is egy időben…
  • …ott azért vigyáztak arra, hogy ne legyenek nagy harcok osztályon belül. Persze azért az osztályunkban volt egy srác, akire éveken keresztül felnéztünk, és az ő hülyeségeit másoltuk…aztán megalakult a giminkben egy rockbanda, és onnantól kezdve már mi lettünk a menők.
  • Pindur karaktere hogy talált rád – azon túl, hogy a rendező rád osztotta?(nevet)
  • Nem tudom, mennyire ismered Martin McDonagh darabjait – nagyon hasonlóak, mint a filmjei. Valószínű, hogy ezt is forgatókönyvnek írhatta, csak jobban el tudta adni színháznak, mint egy filmes produkciónak. Nagyon zártak, snittszerűek a jelenetek, és nagyon filmes az egész. Innen az “egyszerűsége” is: mindig várható egy fordulat – pont ezért a humornak, a fekete humornak fantasztikusan jó terepe. Tipikusak a karakterei: a lúzer, a bandavezér, aki félszemű, és ott van a testvérpár: – amelyiknek az egyik tagja én vagyok – ők az ügyeletes hülyék, folyton ugratják, piszkálják egymást. Ők azok, akik folyton úton vannak, mert nagyszerű dolog számukra fölszabadítani a hazájukat, ám közben sík hülyék bármihez is – érdekes egy ilyen figurát játszani, mert ha az embert felveszik egy egyetemre, akkor alapból biztos, hogy nem ennyire hülye. Ez a hülye karakter azért is feladat, mert figyelni kell arra, hogy ne legyen csupán csak illusztrálva ez hülyeség.

Nem is szeretném abbahagyni a zenélést még akkor sem, ha esetleg majd színészként már úgy tűnne, hogy nem igazán fér bele a napjaimba. A zene végtelen lehetőségek tárháza, és a színészettel  jól kiegészítik egymást. Itt most nem a musicalekről beszélek, hanem arról, hogy ma már a zene a színházban elengedhetetlen. Az élő zene a színházban az még jobb! És ha maguk a színészek zenélnek a színpadon, az talán a legizgalmasabb! Nagyon tetszett a Zsámbéki-osztály Kócosokjára, amit Kocsis Gergely rendezett, mert ott ez a két dolog: a színészet és a zenélés nagyon jól kiegészíti egymást.

  • …vagy legalábbis igyekszik az ember nem hülyének mutatni magát egy egyetemen…
  • Hát ez az!(nevet) Ennyire nem lehet sötét!(felkacag) A karakterem, a Pindur nem érti az iróniát, abszolút nem! Több olyan poén is van a szövegben, amely pont erre épül: “csak nem fogsz az apám szeme láttára fejbe lőni! Jó, de hát a háta mögött vagy! Az elvről van szó!” Ennyire sík ez a csávó – tehát ezt kell úgy megeleveníteni, hogy se  elrajzolt, se pedig kevés ne legyen…hiszen ez a figura pont ettől él meg a színpadon. Hiszen azért van írva ez a karakter, mert kell egy hülye a csapatba! Egyszer beszélgettem egy színésszel, aki eddig mindig csak mellékszerepeket játszott, és emlékszem, azt mondta: az az igazi truváj, ha van két pici jeleneted, és azokban kell megmutatnod, hogy mit tudsz! Mert ott nem történhet meg az, ha van egy nagy monológod, melyből ki tudsz ragadni egy mondatot, és aztán erre felépíted egyetlen ívként az összes többit. Nem, mert ilyen szerepekben nem tudsz ilyen íveket létrehozni: van öt mondatod, és mindegyiket úgy kell elmondanod, oda tenned, hogy az aztán ott legyen!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …ha már ív keresés, ív találás: szeretsz zenélni – nálad e kettő: zene és színészet: mennyire tudott egymásra találni, mennyire tudta egymást inspirálni?
  • Abban reménykedem, abban hiszek, hogy kiegészítik egymást. Nem is szeretném abbahagyni a zenélést még akkor sem, ha esetleg majd színészként már úgy tűnne, hogy nem igazán fér bele a napjaimba. A zene végtelen lehetőségek tárháza, és a színészettel  jól kiegészítik egymást. Itt most nem a musicalekről beszélek, hanem arról, hogy ma már a zene a színházban elengedhetetlen. Az élő zene a színházban az még jobb! És ha maguk a színészek zenélnek a színpadon, az talán a legizgalmasabb! Nagyon tetszett a Zsámbéki-osztály Kócosokjára, amit Kocsis Gergely rendezett, mert ott ez a két dolog: a színészet és a zenélés nagyon jól kiegészíti egymást.
  • Egyébként te és a zene, a zenélés hogy lettetek ilyen jóba?
  • Anyum mesélte, hogy mikor volt egy albérlőnk, aki zenész volt,  én már két évesen is mindig a gitárját bizgeráltam. Aztán ezt ő valószínűleg megunhatta, mert vett nekem egy mini gitárt. Azon kezdtem el játszani – egészen sokáig meg is volt ez a gitár -, aztán ötödikes koromban beiratkoztam egy zeneiskolába. És persze rengeteget számít az, hogy édesanyám is úgy nevelt, hogy sok Cseh Tamást, Sebő Ferencet hallgattunk – ergo nem úgy nőttem fel, hogy beültem a tévé elé és Cartoon NetWork, hanem  jó muzsikát hallgattam, ami megmaradt bennem. Nyilván időközben megszerettem az elektromos zenét is, de ebben is az előbbiek inspirálhattak. Tavaly csináltam is  megzenésített versekből egy estet, és a Nemzeti Színházban a megzenésített versek kategóriában már kétszer is megnyerhettem a különdíjat. Nagyon jó, izgalmas verseket megzenésíteni – ezért is szeretem ezt a Szép versek A-J. előadást – mert van olyan vers, nem mindegyik nyilván, amelyikhez a zene hozzáad, mert a zene egy közvetlen nyelv. Például most is bejött két angol, szakállas úriember, lövésük nem volt a szövegről, de a zene – ahogy mondták –  egyetemes nyelv, és általa valamit mégis megértettek a versből is. Nem tudnám zene nélkül elképzelni az életem…- nem mondom azt, hogy minden jó, amit és ahogy a zenében csinálok, ám mégis jó, és értelmét látom.

…mi egymástól tudjuk a legtöbbet tanulni, annak ellenére, hogy nagyon nagy, jó nevű tanárok tanítanak, amiért az ember hálás is – ez nem is kérdés. Ám az, hogy mi együtt szüljük meg a dolgainkat, na, ez az, amiből igazán építkezünk. Jó látni, érezni, hogy mennyire inspirálja az “idősebb” tanárokat a fiatalok lelkesedése – mindettől pedig közben kialakul egy közös szeretete ennek az egésznek. A színházcsinálás nem működik e nélkül a végtelen szeretet nélkül, szerintem – ettől válik ez hivatássá. Bármilyen furcsán hangzik ez ma a 21. században: hivatás – de közben mégis erről van szó, mert ez munkának a hülyének sem kellene: tök kevés pénzért éjjel-nappal ennyit dolgozni – ez nem munka, ez életvitel!

  • Mi az, amire elsőként asszociálsz, amikor azt hallod: zene?
  • Szabadság
  • Milyen fajta szabadság?
  • Euforikus, avagy valami olyan, ami teljesen más, mint a hétköznapjaink lehúzó fogaskerekei által teremtett valóságé.  A zene  teljesen új, más dimenziót nyit meg az emberben, legbelül. Aki zenélni tud vagy megtanul, az  szerencsés ember – és ez nem függ össze a jó zenéléssel, mert ahhoz valamennyire előadói attitűd is kell.
  • A zene és az avangarde hol és hogyan tud kapcsolódni egymáshoz? –  pár nap múlva AvantGarde címmel lesz épp egy premieretek az Ódry Színpadon.
  • A múlt század elején érkeztek el ahhoz a ponthoz, amikor elkezdték megkérdőjelezni az addigi klasszikus formákat. Az előadás egyik része pont erről a vitáról szól, amit megzenésítettünk – nagyon mulatságos ez a vita így. Hol vannak a határok? Mennyire lehet kitolni a zenének a határait, hogy  attól még  befogadható maradjon? Elég arra gondolnunk, hogy a kortárs klasszikus zenét is igen nehéz befogadnunk. Az AvantGarde egy négy részes előadássorozatnak, a Music on stage-nek , mely a MÜPA és Selmeczi tanár úr közös produkciója – a záró darabja. A sorozat a zenés színház történetének egészét dolgozza fel, kezdve az ősi törzsi rítusoktól – már a rítus is  egy előadás, hiszen volt egy sámán, aki azt elővezette. Tavaly decemberben került színpadra az első, majd most márciusban és májusban a második és harmadik rész. Elkezdtük egészen az őskortól, majd jött a középkor, a madrigálok, az opera, az operett és most az avangarde. Sajnos idő hiányában nem teljes ez a zenés színháztörténeti skála, mert sok dolgot ki kellett hagynunk.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Az avangarde korszakából szerinted mi az, amit egy ilyen előadásban a legjobban meg lehet mutatni?
  • Talán leginkább azt, hogy a művészet szabadsága meddig is terjed. Illetve azt, hogy mi mindent képes kiötleni az ember, amikor szeretne elrugaszkodni a normálistól. Manapság is: lépten-nyomon mindenki mást, mindenki újat szeretne, eltérni, elrugaszkodni az ismert formáktól, alá, fölé menni a már ismert dolgoknak…- és mindez az avangarde-ban kezdődött. Azt is sejtjük, hogy valószínűleg ez a tizen-huszon évesek között nem lesz majd egy “ettől ledobom a pólóm siker”- elég nehéz befogadni, mert ehhez azért kell némi műveltség, fogékonyság…
  • Az, hogy zenés színész osztályba jelentkeztél annak idején, az hogyan alakult így?
  • Eredetileg én harmadrostáztam Máté Gábornál, majd azt követően rögtön Zsámbéki Gábornál. Utána pedig jött az az év, amikor el kellett döntenem, hogy Zsótér Sándor vagy Novák Eszter osztályába szeretnék-e felvételizni. Mivel már régóta zenélek, és talán muzikális is vagyok,  úgy döntöttem, hogy akkor a Novák-osztályba próbálkoznék inkább – és ez aztán be is jött, sikerült. A Pesti Magyar Színiakadémiára jártam korábban, és az osztályunkból fel is vettek hármunkat, valamint az alattunk lévő osztályból további másik két embert – ez  nagy boldogság volt akkor a Színiakadémiának, mert korábban, elszortan, jó pár évenként vettek fel onnan párat. Később aztán dolgoztunk Zsótér Sándorral – csodálatos embernek tartom –, de valahogy azt éreztem, hogy nekem a Novák Eszter osztályába kell járnom.
  • Az elmúlt négy év során – hogyan érzed – mi az, ami le tudott eddig ülepedni benned a zenés színházzal kapcsolatosan?
  • Ami eddig leülepedhetett bennem, az az, hogy ha valaki valamiért képes sokat tenni, dolgozni, az sosem haszontalan! Nyilván, ha valaki túl sokat dolgozik, akkor kikészül, kiég – mégis ha valamiben el tudsz mélyedni, az csak jót tesz a személyiségednek. És itt most nem a kemény drogokról beszélek.(nagyot nevetünk) A másik talán az, hogy mi egymástól tudjuk a legtöbbet tanulni, annak ellenére, hogy nagyon nagy, jó nevű tanárok tanítanak, amiért az ember hálás is – ez nem is kérdés. Ám az, hogy mi együtt szüljük meg a dolgainkat, na, ez az, amiből igazán építkezünk. Jó látni, érezni, hogy mennyire inspirálja az “idősebb” tanárokat a fiatalok lelkesedése – mindettől pedig közben kialakul egy közös szeretete ennek az egésznek. A színházcsinálás nem működik e nélkül a végtelen szeretet nélkül, szerintem – ettől válik ez hivatássá. Bármilyen furcsán hangzik ez ma a 21. században: hivatás – de közben mégis erről van szó, mert ez munkának a hülyének sem kellene: tök kevés pénzért éjjel-nappal ennyit dolgozni – ez nem munka, ez életvitel!

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Egy hozzászólás

Leave a Reply

Scroll To Top