Home / Megnéztük / Szárnyszegetten repülünk
Szárnyszegetten repülünk

Szárnyszegetten repülünk

…avagy azt hisszük, reméljük, hogy repülünk. Érezzük, hogy nem az igazi, de mégsem tudjuk orvosolni a szárnyunk esettségét. Gyógyítanánk, ám nem tudjuk, hogyan, miképp kezdhetnénk hozzá. Fodor Tamás Zsótér-Börcsök negyedéves osztályának rendezett Ibsen: A vadkacsájában ezt az elkeseredett, újra és újra nekirugaszkodó gyógyítani akarást, nagyítási, retusálási igényt fókuszálja közelivé, és a negyedévesek melankolikusan töprengő, a küszködéseknek egymás után nekifeszülő és ebben lassan fölemésztődő játékával, melytől ez a vizsgajáték igazi Ibsen-drámává válik.

Az Ódry padlásának színpada egy szoba, a Hjalmar lakás nappalija a bevilágítás által fényképész műteremmé, ebédlővé és egy terebélyes lóca erejéig a “várakozás előszobájává” is lesz – hátul zsákvászonnal borított padlásajtó. Hatalmas is, csöppnyi is egyszerre ez a tér, ez, ahol  elhazudott, mélyen elnyomott titkok, igazságok kapnak helyet. Hol az egyik, hol a másik “helyszín” kerül a középpontba – mintha a lélek tengernyi rejtelmének hol az egyik, hol a másik kupacára esne a világosítani, felfedni akaró fény. Fény, amely csak kívülről jön, mert a lélek homályában élő szereplők maguktól nem világítanának oda. Fodor Tamás komponálásában ez az Ibsen-szöveg jó arányérzékkel, finom értéssel elrendezett, tapintható, megtestesülő homállyá – a lélek, a lelkünk tereivé lesz. A lelkünké, amely megsebzett, repülni képtelen, dédelgetett vadkacsa.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Persze ezt a vadmadarat minden szereplő másképpen “dédelgeti”, másképpen használja, vagy épp távolítja el magától, mert benne a saját lelki sérüléseit, a maga előtt is eltagadott titkait, fájdalmait látja. Az öreg Ekdal (Konfár Erik), a hajdani híres vadász pátyolgatottja ez az állat, melyet Werle nagykereskedő (Konfár Erik) lőtt meg, és az elmerülő, megfulladni ítélt madarat, a víz mélyéről a kutyája hozta aztán partra. Ekdal egy kosárban tartja a padláson a repülni képtelen jószágot nyulai és a galambjai társaságában. Számára a padlás  vadászmező, itt lövöldözik kedvére, ha már a büntetett előélete miatt az igazi mezőkön nem teheti meg.

Konfár Erik megszeppent, visszavonulásra kárhoztatott Ekdalja a lelke mélyén, minden önként magára vett komplexusa ellenére, talán a legfüggetlenebb, a maga módján a leginkább repülni képes szereplő  – alkoholizmusba menekülése ellenére is a személyiségének az integritását a legeredetibb módon őrző nagypapa. Szent, magába fordult “vén matrózából” az elérni vágyott, ám mégis elérni képtelen szabadság sejlik át.

Hol az egyik, hol a másik “helyszín” kerül a középpontba – mintha a lélek tengernyi rejtelmének hol az egyik, hol a másik kupacára esne a világosítani, felfedni akaró fény. Fény, amely csak kívülről jön, mert a lélek homályában élő szereplők maguktól nem világítanának oda. Fodor Tamás komponálásában ez az Ibsen-szöveg jó arányérzékkel, finom értéssel elrendezett, tapintható, megtestesülő homállyá – a lélek, a lelkünk tereivé lesz. A lelkünké, amely megsebzett, repülni képtelen, dédelgetett vadkacsa.

A fia, Hjalmar E. (Hajdu Tibor) fényképész viszont nem leli saját magát, sem a kitanult szakmájában, sem Ginával (Bajor Lili) való házasságában, sem a Hadvig lányával (Nagy Katica), akinek a megvakulásától retteg. Hajdu Tibor lelkileg téblábol, nem attól retteg talán leginkább, hogy lánya szeme világát veszti, és még attól sem, hogy talán nem is ő a nemző apja, ő önmagát nem találja, és ebben a bizonytalan keresésben minden esetleges ok csak “mankó” – egyik mankótól rohan a másikig. Látszólagos snájdig magabiztossága csak tovább erősíti a kontrasztot a lelkében leledző ingovánnyal szemben – benne és vele feszengünk, téblábolunk a lelkünkben a magunk állította elvárás-falak között.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Akárcsak Nagy Katica minden estére egy jó hírt tartogató Hadvigje, aki ezt a faltól falig futkosást fizikai valóságában: Hjalmar és Gina között ténylegesen a térben járja le, persze ebben a rendezésben a tér fizikai volta a játszók pontos szövegértő játéka és a világítás eltaláltsága miatt egyszerre lelki térré is formálódik.

…a játszók olyan pontosan életre keltették az ibseni világjobbitás kudarcokkal teli reménytelenségét, hogy az már önmagában bizakodásra adhat okot számunkra. Nekünk, akiknek az ibseni homályt hihetetlen tisztán vágták, villantották a szemeink közé. Hiszen a köd is csak addig képes fogva tartani, amíg meg nem ismerjük, és össze nem barátkozunk a köd köd voltával – a szárnyszegettségünk gyógyulásának kezdete az efféle meg- és felismerés.

És ebben a lelki-fizikai egyidejűségben, melyben tapintható a reménytelen próbálkozások sorra kudarcot valló igyekezete, ebben Bajor Lili Ginája a tétova, tehetetlen reménykedésével – bármennyire oximoronként hat is ez így leírva, a szabadság, a szabadulni vágyás szirtfokon álló kérdőjelévé alakul. Nem szabad, nem öntudatos,  nem is magabiztos, azonban ahogy a szilaj tétovaságával “túltekint” és túllát a férje, az apósa és a többiek önmagába záródó üresjáratain, az ennek a “vágyakozó szabadságnak” a ritka szépen átélt, bőrünkön érezhető jelenléte. Nem tart “előbbre” ő sem a többieknél, ám ezt a kapaszkodni és kiútra lelni vágyakozást, igyekezetet nála érezni a legtisztábban. Mintha ő és Ekdal a reménykedő reménytelenség két szomszédos magaslatán állna: az irányt, a kiutat meg nem lelve, ám annak keresésében,  az arra való nyitott vágyakozásban mégis a többiek “fölött” létezve.

Gegers (Fehér András) Werle nagykereskedő fia, aki kiveszi Hjalmarék kiadó szobáját, és beköltözik, mert meg szeretné váltani a családot a ránehezedő, elhallgatott titkok súlya alól, hisz tudja vagy sejti talán, hogy Hadvig a féltestvére. Apja várhatóan megvakul, és emiatt elnyomhatatlan késztetést érez annak megoldására, hogy a családi titok Hjalmart ne nyomassza tovább: Gina, aki egykor apjáéknál volt szolgáló, és Hjalmar végre beszéljenek a nyomasztó, sötét, az emberi kapcsolatokat megmérgező titkokról. Fehér András fehér öltönyös izgágája  az önjelölt igazságtevő és egyben megbékéltető szerepével talán a legszánalomraméltóbb.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ám ahogy mindezt magát kívülről nem látva megcselekszi, azon egyszerre szánakozunk s nevetünk. Csetlik-botlik, főleg lélekben, és pont ez a jól eltalált, arányosan felépített elefántként a porcelánboltban közlekedője képes a legjobb érzékkel rávilágítani ennek az Ibsen-drámának a szánni és nevetni való erkölcsjavító igyekezetére. Hiszen Ibsen maga is efféle jobbítási kudarcdrámának szánta egykor A vadkacsát.

És most az Ódry padlásának játékterében minek és miként látjuk? A reményvesztett téblábolás, a görcsös segíteni akarás, a rögeszmés megjobbítani vágyás kudarcba fulladt példázatának? Fodor Tamás és a negyedéves Zsótér-Börcsök osztály olvasatában ez a kiúttalan  lelki helybenjárás – annak ellenére, hogy a megoldás okozta tisztulás elmarad – mégis fölismertet, és ennyi tán elég is a rendeződés elindulásához.

Pont azért, mert a játszók olyan pontosan életre keltették az ibseni világjobbitás kudarcokkal teli reménytelenségét, hogy az már önmagában bizakodásra adhat okot számunkra. Nekünk, akiknek az ibseni homályt hihetetlen tisztán vágták, villantották a szemeink közé. Hiszen a köd is csak addig képes fogva tartani, amíg meg nem ismerjük, és össze nem barátkozunk a köd köd voltával – és a szárnyszegettségünk gyógyulásának kezdete az efféle meg- és felismerés.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top