Home / A függöny mögött / Interjúk / “…két legó, amelyik összepasszol!” – interjú
“…két legó, amelyik összepasszol!” – interjú

“…két legó, amelyik összepasszol!” – interjú

December 1-én mutatják be Neil Simon: Furcsa pár c. vígjátékát Béres Attila rendezésében a Miskolci Nemzeti Színházban, a darab két főszereplőjével, az Oscart játszó Görög Lászlóval és a Félixet alakító Gáspár Tiborral beszélgettünk a magányról, az egymástól tanulásról, az egymás mellett élés közelségéről és a “távolságaink” különböző formáiról…

  • Az egyedül élek, a magam ura vagyok időszakait agglegényként, kollégistaként melyikötök hogyan élte meg annak idején?
  • László: Az életemben jó néhányszor volt ilyen időszak, és mindig jól kezeltem. Mindig nagyon jól elvoltam egyedül. A munka, a hobbijaim kitöltötték az életemet, sosem unatkoztam. Maximum ha ezek az időszakok túl sokáig eltartottak fiatal koromban, akkor időnként önértékelési problémáim támadtak: “talán nem vagyok elég jó senkinek?” – aztán mindig jött valaki… Felnőttként pedig, ha mégis úgy alakult, hogy magam voltam, akkor én azt gondolom, hogy  mindig jól viseltem

…amikor ez a két jó barát nőtlensége idején összeköltözik, akkor a kapcsolatuk nélkülözi azokat a köröket, amelyek egy férfi-nő összeköltözéses kapcsolatban megvannak. Amikor egy férfi és egy nő költözik össze, az olyan, mint egy vonósnégyes az összes tételével együtt – néha lassan, néha felgyorsulva szól… Ám e két férfi mindegyike volt már házas, és ezekre a körökre, ütemekre, tételekre már egyiküknek sincs se türelme, se ideje. Főleg Oscarnak nincs. Lényegében ezzel az összeköltözéssel igen rövid idő alatt végigélnek egy “házasságot”, ami szakítással végződik. Ismerjük azt, amikor két ember megpróbálkozik azzal, hogy milyen lehet együtt élni, és jó pár évig el is húzzák ezt a próbálkozást…. Ez a két ember csak néhány hétig “húzza” el, és utána el is válnak az útjaik…

  • Tibor: Kollégista koromban többen laktunk egy szobában, sőt, az élet úgy adta, hogy az édes testvéremmel laktunk együtt, ezért a magányt, az egyedüllétet nem nagyon éltem meg. Megvallva őszintén: nem is igazán tudtam mit kezdeni a magánnyal. Nem is szerettem igazán egyedül lenni, mindig vágytam arra, hogy “körülrajongjanak”, és én is “körülrajonghassak” valakit. Ez most furcsa is, mert e mostani szereposztás pont az ellenkezője ennek.
  • A testvéreddel való együttélést hogy kezelted egyébként?
  • Tibor: Végletes volt természetesen, mert közel sem volt annyi tolerancia bennünk egymás iránt, mint egy “civillel” szemben – Bán János volt mellettünk a harmadik.  Ha azonban az embernek valami baja volt, akkor jólestek a taslijai. Mindent egybevetve: elég hektikus volt azért ez az együttélés. Jólesik visszagondolnom erre, azzal együtt, hogy a kollégiumi létnek vannak áldásos és áldatlan pillanatai is, nyilván.

fotó: Hajdufi Péter

  • A te Félixed miben ellentéte annak, ahogy te ezekhez a helyzetekhez viszonyulsz?
  • Tibor: Az alapján, amit elmeséltem, pont ellentéte annak, aki én vagyok, de a rendezés szándékosan osztotta így ránk – “felcserélve” –  a szerepeket.
  • László: A szereposztás ódiuma  mindig az igazgatót és a rendezőt illeti – ebben az esetben a kettő épp egy és ugyanaz(nevetünk) – ezerféle szempontja lehet, és ezek a szempontok nem feltétlen azonosak a színész szempontjaival.
  • Béres Attilának különösebben rá kellett  beszélni titeket erre a szerepre?
  • László: Nekem eszembe sem jutott, hogy én ezt most akarom-e vállalni vagy sem. Azt gondolom, hogy  bármelyik színházban megtisztelő, ha azt gondolják e darabot elővéve, hogy van két olyan férfi színészük – az összes többi mellett, természetesen -, két olyan “vezérürüjük”, akiknek ezt a szerepet oda tudják adni.
  • Gondolom korábban sem adtál vissza szerepeket…
  • László: “Visszaadás” – szó szerint sohasem fordult elő. Volt persze olyan, hogy megjegyeztem, hogy miért játszom épp ezt vagy azt…- sok előnye és hátránya van a társulati létnek…természetesen szabadúszóként eldöntheti a színész, ha van felkérése, hogy vállalja vagy sem. Egy társulatnál ez persze érzékenyebb dolog, ám én szerencsés helyzetben vagyok, azt hiszem, és semmi okom nincs óbégatni. Az egész létezésünk olyan itt a színházban, hogy bízunk annyira  Attilában (Béres Attila – a szerk.),  Mátéban (Szabó Máté – a szerk.) és a többi rendezőben, hogy amikor összeállítják az évadot, és osztják a szerepet –, ha van is abban valami olyan, ami első ránézésre úgy tűnik,  nem feltétlenül van hozzá sok közöm –, annak oka van, és nem véletlenül adják azt, amit.

Itt az összezárás egy apropó, ami megteremti a lehetőségét annak, hogy muszáj legyen Félixnek egy kicsit Oscarral foglalkoznia, Oscarnak meg kicsit  Félixszel. Azaz: nem lehet kibújni az alól a helyzet alól, hogy az ember ne csak magával foglalkozzon! Ha az ember csak magával foglalkozik, akkor bele tud süppedni a bánatba. Oscar persze nem belesüpped, hanem mélyen tagadja saját magában ezt a bánatot: “az én életem jó, rendben van!” Ő a saját válását úgy dolgozza fel, hogy szarik mindenre: “az élet szép!”, “jól vagyok!” – ő ebben a csapdában van.  És ekkor valakivel össze lesz zárva, aki a lelkével is foglalkozik, aki rákényszeríti arra, hogy bizonyos dolgokat saját magának is bevalljon, kimondjon! Mert  amikor már mélyen belesüppedtél a saját magad kerékcsapásába, ahonnan már nem is vagy képes kilátni, akkor egy ilyen  helyzet képes kilökni ebből.

  • Tibor: Egy példa erre: tavaly az évad végén csináltam a Kivilágos kivirradtigot, ahol nekem összesen másfél oldalnyi szövegem volt egy közel százoldalas színdarabban. Ám egyáltalán nem volt degradáló – boldog voltam! Szinte végig színen voltam, dramaturgiailag is  fontos szerep volt, és egy jó, fontos Móricz-előadásban vehettem részt – számomra ez nem volt probléma. Laci említette az imént a bizalmat: a rendező felől ugyanúgy ott van a bizalom, hisz ő már gondol valamit a darabról, és összerak két olyan embert, akikben bízik, és reméli, hogy ketten együtt föl tudják szikráztatni azt, amit ő elképzelt. Most azon dolgozunk együtt, hogy amit ő és mi elképzeltünk erről az anyagról, az életre kelhessen.
  • Számotokra milyen ez a két figura: Oscar és Félix?
  • Tibor: “Sűrítmények”, és egyben ismerősek is. Hiszen egy jó színdarabban nemcsak a húsz dekányi parizerről és annak áráról beszélnek, hanem egy-egy figurába bele van sűrítve egy karakter minden árnyalata, és ha a játék közben az ilyen sűrű karakterek ütköznek, feltárulkoznak, akkor remélhetőleg a néző is magára ismer Félix és Oscar figurájában: “jé, ez is én vagyok!”, “én is így szoktam reagálni erre!” – és jó esetben az effajta magára ismerésektől a szíve is talán telicsordul egy-egy pillanatra.
  • László: Valamelyik próbán hangzott el, hogy amikor ez a két jó barát nőtlensége idején összeköltözik, akkor a kapcsolatuk nélkülözi azokat a köröket, amelyek egy férfi-nő összeköltözéses kapcsolatban megvannak. Amikor egy férfi és egy nő költözik össze, az olyan, mint egy vonósnégyes az összes tételével együtt – néha lassan, néha felgyorsulva szól… Ám e két férfi mindegyike volt már házas, és ezekre a körökre, ütemekre, tételekre már egyiküknek sincs se türelme, se ideje. Főleg Oscarnak nincs. Lényegében ezzel az összeköltözéssel igen rövid idő alatt végigélnek egy “házasságot”, ami szakítással végződik. Ismerjük azt, amikor két ember megpróbálkozik azzal, hogy milyen lehet együtt élni, és jó pár évig el is húzzák ezt a próbálkozást…. Ez a két ember csak néhány hétig “húzza” el, és utána el is válnak az útjaik…
  • Tibor: …illetve a közös pókerpartik azért megmaradnak…

fotó: Hajdufi Péter

  • László: Ők oda-vissza tanulnak egymástól…
  • Tibor: …két legó, amelyik összepasszol!(összeütögeti a tenyereit) – aztán persze szét is válik, és azt követően így is maradnak.
  • …ez egyfajta terápia is számukra annak ellenére, hogy ők erről talán nem is tudnak?…
  • László: Igen, bár ők ezt nem biztos, hogy így élik meg, de végül is az! Mindkettőjük alapvetően változik meg ettől a pár héttől. Persze úgy is történhetne, hogy mindketten leülnek, és elmondják a problémáikat a másiknak, mint egy jó barátnak, aki aztán tanácsot ad, és át- és megbeszélik a dolgokat. Ám itt nem ez történik: az együtt létezésük kölcsönösen elvesz  egymásból, de hozzá is ad…  Félix elvesz egy keveset Oscarból, de közben ad is neki. Amit Félix elvesz Oscartól, attól Félix kicsit több lesz. Oscarnak nagyon nehezen kezelhető Félix: “nem mennek a dolgok”, “jaj-jaj, mi lesz velem?”, “jaj, de kár, de szomorú!” világa – ahelyett, hogy Félix egyszer jól seggbe rúgná magát, és ettől egy kicsit kibillenne  ebből a helyzetből,  ő azonban erre képtelen – de értem én ezt, hisz bennem is sok ilyen “félixes” van… Mire azonban véget ér a történetük, addigra Oscar mégis megtanul valamit Félixtől, magába épít belőle egy részt és viszont. Mind a két fél, óhatatlanul – pont az együttlét miatt – bekebelez valamit a másikból, és megért valamit abból, hogy a saját párkapcsolata miért is nem sikerült.
  • Nem úgy van, hogy amitől görcsösen menekülnénk, az mindig pont az, amihez még mélyen kötődünk, és amitől még nem is szeretnénk elszakadni?
  • László: Ez sokszor ki is mondódik a darabban. Attila sokszor el is mondja: ez nemcsak egy ügyes szerző, hanem egy jó szerző is! Jól fogja meg, és jól is ábrázolja azokat, akikről ír – akik nem papírfigurák, nem vígjátéki panel-elemek…
  • Tibor: …nem klisék!
  • …nem a Broadway számára komponált, jól nyűhető, emészthető, egysíkú figurák…
  • László: Nehéz ebben “igazságot” tenni, mert a Broadway-n és környékén egészen másként működik a kultúra, mint nálunk. Sőt, mondják is: van egy szórakoztatóiparunk – nálunk viszont nagyon sok olyan dolog van jelen a színházban, ami ott náluk, annak a bizonyos szórakoztatóiparnak a része… Ott nagyon kevés nemzeti színház, avagy művész színház van. Azaz: Neil Simonnak  ott, abban a közegben – pláne prózai darabnál – nem elég csak nevettetni, hanem igaznak is kell lenni, az életről is kell tudnia mondani valamit, mert pont ettől, ezért lesz sikeres, és emiatt tud nagyot menni a darab! Ehhez ki lehet bérelni egy színházat, és így aztán hetente többször telt házas előadásokat lehet csinálni!

Ha egy ilyen helyzetben két férfi találkozik, akkor elengedhetetlen az – az érzelmek intenzitása miatt -, hogy jobban megkarmolják egymást, mintha ugyanez két barátnő között zajlana. Általában a karmolásoktól való félelem is visszatart minket attól, hogy az életben ehhez hasonló elrendező, egymásra figyelő helyzetek jöhessenek létre velünk, általunk. Ebben a színdarabban most oda tud, oda kell, hogy figyeljen az egyik ember a másikra – ezért meg is birkózzák, vívják egymás közt, egymásért és önmagukért ezt a küzdelmet. Ettől aztán mindegyikük egy kicsit másmilyen és talán jobb is lesz a végére.

  • Rendbe van, da ahhoz két színészkarakter is kell…
  • Tibor: Póbáról próbára újabb és újabb filozófiát is fedezünk föl benne, ami arra késztet olyankor, hogy megálljunk, és összeütköztessük magunkban is ezeket a filozófiákat – így talán a néző is fölfedezi a maga számára majd ezeket…
  • Mi az Félixben, ami miatt mindig menekül a problémák elől, mindig jajgat, sopánkodik?
  • Tibor: Nem vagyok biztos abban, hogy ezt Félix mindig tudja is magáról…Ő ilyen típusú ember… a darab során jön erre rá, Oscar hatására, nyilván. Nem tudja magáról, hogy szeret a középpontban lenni, szereti, ha foglalkoznak vele. Ő az áldozat szerepében dagonyázni szerető valaki, aki elvárja, hogy mindig segítsenek neki – de nem biztos, hogy ez tudatos, ahhoz, hogy ezt kontrollálni legyen képes, már kell Oscar, aki egy kicsit “meggyúrja” a személyiségét.
  • Mennyire lenne szükségünk arra, hogy összezárjuk magunkat egy másikkal, illetve összezárjuk magunkat saját magunkkal?
  • Tibor: Azt nem tudom, hogy szükséges-e ez, de hogy hasznos, azt mindenképp! Mivel nem csupán mikro-, hanem makrotársadalomban is élünk, ezért nyilván rá is kényszerülünk erre. A vegetáción túli dolgokat, el egészen a boldogságig, a művészetekig, a szárnyalni tudásig – az ember csak közösségben tudja megélni, magában nem, vagy csak ideig-óráig. Kell, hogy legyen vita, ütközés, probléma, mert a normális az olyan unalmas – szoktuk mondani a színházban. Ezek a viták elő is jönnek, és elő is kell, hogy jöjjenek, mert élünk!
  • László: Itt az összezárás egy apropó, ami megteremti a lehetőségét annak, hogy muszáj legyen Félixnek egy kicsit Oscarral foglalkoznia, Oscarnak meg kicsit  Félixszel. Azaz: nem lehet kibújni az alól a helyzet alól, hogy az ember ne csak magával foglalkozzon! Ha az ember csak magával foglalkozik, akkor bele tud süppedni a bánatba. Oscar persze nem belesüpped, hanem mélyen tagadja saját magában ezt a bánatot: “az én életem jó, rendben van!” Ő a saját válását úgy dolgozza fel, hogy szarik mindenre: “az élet szép!”, “jól vagyok!” – ő ebben a csapdában van.  És ekkor valakivel össze lesz zárva, aki a lelkével is foglalkozik, aki rákényszeríti arra, hogy bizonyos dolgokat saját magának is bevalljon, kimondjon! Mert  amikor már mélyen belesüppedtél a saját magad kerékcsapásába, ahonnan már nem is vagy képes kilátni, akkor egy ilyen  helyzet képes kilökni ebből. Kilökni a dédelgetett fájdalmából: a “csak én vagyok a vesztes”-ből, a “csak nekem rossz”-ból, a “csak nekem nem sikerül”-ből – ilyen Félix is.  Oscart pedig abból a “hadd pörögjön!”, “nem érdekes, hadd menjen, nem számít!” kerékcsapásából billenti ki Félix, amibe aztán szépen bele is sorvadna. Attól, hogy pár hétre Oscar “megkapja” Félixet, attól kénytelen a lelki dolgaival törődni, azokkal, melyeket mélyre igyekezne elkaparni magában, hogy aztán soha ne is kelljen már velük foglalkoznia – és pont ettől, ezért képes és kénytelen változni. Ez a folyamat persze Félixre is ugyanúgy igaz. Neil Simon ezt a helyzetet, folyamatot teremti meg ebben a darabban nagyon ügyesen és hűen. Visszaadva azt, hogy amikor két férfinál egymás közt elszakad a cérna, akkor azok nem udvariaskodva és nem széplelkű módon viselkednek egymással. Pont ezek miatt azt is remélem az előadástól – ha jól sikerül -, hogy a végére mind a ketten jól el fogunk fáradni, és meg fogunk békélni!
  • Tibor: Oscar is és Félix is kicsit magának is hazudja a saját életét. Hazug módon éli a saját “szélsőségeit”, és ha összeengedik őket, akkor mindezen hazugságok lehámlanak. Ott maradnak mindketten pőrén… jobban hasonlítva akkor már önmagukra, mint a darab elején – ez ennek a “küzdelemnek “ a vélhetően nagyszerű díja.
  • Ha akarjuk, ha nem, nem tudunk elbújni – se okos telefonjainkba, se egy könyvbe, se az önhazugságainkba, se másba –, mert “össze vagyunk zárva”, nem?
  • László: Egy jó darab, egy jó előadás számtalan asszociációra ad alkalmat, arra is, amit te kérdeztél. Az is eszembe jut, hogy néha egészen közel van a segítség – azaz: ha beleragadunk a saját életünk kátyúiba, akkor ez a helyzet meg tud oldódni. Persze nem könnyű kitárulkozni, és ezt általában  az ember egy baráttal szemben képes megtenni, de nem vagyunk mégsem “halálra ítélve” saját magunk keserveivel.
  • Tibor: Ha egy ilyen helyzetben két férfi találkozik, akkor elengedhetetlen az – az érzelmek intenzitása miatt -, hogy jobban megkarmolják egymást, mintha ugyanez két barátnő között zajlana. Általában a karmolásoktól való félelem is visszatart minket attól, hogy az életben ehhez hasonló elrendező, egymásra figyelő helyzetek jöhessenek létre velünk, általunk. Ebben a színdarabban most oda tud, oda kell, hogy figyeljen az egyik ember a másikra – ezért meg is birkózzák, vívják egymás közt, egymásért és önmagukért ezt a küzdelmet. Ettől aztán mindegyikük egy kicsit másmilyen és talán jobb is lesz a végére.

fotó: Hajdufi Péter

  • Ezt a darabot az ember kamaradarabnak árazza be magában, bár lehet, hogy ezt rosszul teszi… Miben, mitől lesz ez most más attól, hogy  a nagyszínpadon lesz bemutatva?
  • László: Ez egy nyolc szereplős darab, bár a döntő részében Félix és Oscar játszik. A cél, amit kitűztem magam elé: tudjunk úgy játszani, és olyan élményt adni, mintha ezt a néző a kamaraszínházban nézné. Annak ellenére, hogy ez egy nagyszínpad, nagy nézőtér, nagy távolság… Ha meg tudjuk adni azt az élményt, mintha a nézők is benn ülnének a szobában, és nem mórikáljuk magunkat ott a távolban, akkor  azt érzik majd, hogy  egy drámát néznek, ami egyszersmind nagyon mulatságos is, akkor már önmagában is hatalmas dolgot sikerül tennünk.
  • Értem. De hogyan lehet a tér teremtette tágasság és a darab légkörének intimitása közötti – lehet, hogy csak mesterségesen és tudálékosan kreált – feszültséget, a tér méretét a színpadi jelenlét által teremtett sűrűséggel megszüntetni?
  • László: Eddig  a nagyszínpadon keveset próbáltunk, mert a díszletünk még nem készült el teljesen, de a jelzésdíszlet alapján sejtjük: egészen közel leszünk – a színpadnak a legeleje is játéktér. Egy hatalmas nappali, illetve egy konyha, ahol az előadás játszódik, és ez a nappali egészen közel van hozva a nézőhöz. Színpadról nézve is érződik: a miskolci színház nagyon emberbarát! – azaz még a nagyszínházban is a színész nagyon közelinek érzi a nézőt. Remélem, a néző is ugyanezt a közelséget fogja érezni, hiába ül majd esetleg távolabb. De itt nem is annyira a centikben mérhető közelségre, távolságra gondolok, hanem az élményközeliségre – nem rátekintek a darabra, hanem a darab behúz magába.

A cél, amit kitűztem magam elé: tudjunk úgy játszani, és olyan élményt adni, mintha ezt a néző a kamaraszínházban nézné. Annak ellenére, hogy ez egy nagyszínpad, nagy nézőtér, nagy távolság… Ha meg tudjuk adni azt az élményt, mintha a nézők is benn ülnének a szobában, és nem mórikáljuk magunkat ott a távolban, akkor  azt érzik majd, hogy  egy drámát néznek, ami egyszersmind nagyon mulatságos is, akkor már önmagában is hatalmas dolgot sikerül tennünk.

  • A közelség fontos ma?
  • László: A közelséget fizikai vagy lelki értelemben gondolod?
  • Nem hiszem – bármily láng- és széplelkűnek tűnik is –, hogy a kettőt el lehetne választani egymástól…
  • Tibor: …hát igen..a közelség… Manapság leginkább távolodunk egymástól, szakadunk szanaszéjjel: kisebbekre, nagyobbakra, még nagyobbakra a világban. Nyilván jó lenne, ha ez a “közelség” kicsit megmelegítené a szívünket, kicsit jobban odafigyelnénk egymásra. Szerintem ez a darab alkalmas erre!
  • Még nagyszínpadon is?(kuncog)
  • László: Igen, még a nagyszínpadon is! Ezen dolgozunk!(mindketten élénken nevetnek)

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top