Home / A függöny mögött / Interjúk / “…ez egy “ősi” mese, mint a népmeséink bármelyike!” – interjú
“…ez egy “ősi” mese, mint a népmeséink bármelyike!” – interjú

“…ez egy “ősi” mese, mint a népmeséink bármelyike!” – interjú

December 8-án, pénteken mutatják be az Élet.történetek.hu harmadik részét: A mi Józsink -Erzsike címmel a Mozsár Műhelyben. A mi Józsink Epres Attilájával beszélgettünk sorsfordulókról, a vidékről származásról, erdészségről, Himnuszunk balsorsáról, a történetmesélés erejéről és a személyességéről…

  • Az életed 180 fokos változásait –  “A mi Józsink” élete is ilyen – mennyire sikerül, jól lereagálnod?
  • Van, azt hiszem, az előtörténetemben valami ehhez a figurához – pár fordulat nekem is volt már az életemben, persze nem ennyire drámaiak, mint a Józsiéban, de mindenképpen küzdelmesek. A Diggerdrájver mégis nagy előtanulmány ehhez a mostani szerephez, az biztos. A Diggerdrájver részéről  ez igen nagy teher vállalása volt: elhagyni az országot a családjával, és lelkileg, morálisan sok mindennel kellett megküzdenie. A darab fő kérdésfelvetése, hogy ezeket az életében bekövetkezett nagy változásokat hogyan tudja elviselni. Ez a Józsi is attól, azért szenzációs számomra, mert lelkileg egészséges maradt a nagy fordulatok közepette is.
  • A te és Józsi életének sorsfordulatai hol, miben, mennyire keresztezhetik egymást?
  • Azt gondolom, hogy az mindig nagyon szerencsés dolog, ha valaki balatonbogláriként az Örkény Színházban köt ki – ahogy hasonló utakat járt be itt több kollégám is. Nem feltétlenül akartam színész lenni, sőt: inkább erdész, tengerész! – csak nem szeretek egyedül lenni…

Ebben a történetben nincsenek “manipulált” klisék! Itt egy epikus történetnek az újra megélése zajlik, ahogy mindannyian, amikor mesélünk dolgokat az életünkből, azokat olyankor újra és újra meg is éljük. Avagy azt is mondhatnám: itt nincs mese! Mert ez nem egy intellektuálisan megélt történet, hanem egy ugyanolyan “ősi”, régi mese, mint a népmeséink bármelyike.

  • …most, hogy így elnézlek, tényleg, a fizimiskádon ott van az erdész, a tengerész is…(nevet)
  • Hát igen…(kuncog) …és rengeteg személyes döntés van a dolog mögött, hogy a tizenhat évnyi vidéki színész időszakom során tizenkét különböző társulatban játszottam. Nagyon sok helyen, nagyon sok színpadon…- azt hiszem, könnyebb azt felsorolnom, hogy hol nem játszottam. És ezek mindig költözéssel, családi konfliktusokkal jártak, nyilvánvaló. Mindeközben mindig figyelmeztetned kellett magad, hogy ne veszítsd el az önértékelésedet, másrészt, ha jó helyzetben voltál, ne bízd el magad! Mert a középérték számítás mindig roppant fontos dolog! Azt olvasom ki a nehéz sorsú, talpon maradt, fordulatokban gazdag emberek élettörténeteiből, meséiből, hogy ha jól tudtak “tekinteni” a világra, ha egészséges maradt a gondolkodásuk, a személyes önképük, akkor nem kerültek csapdába, és esetleg még pénzt is tudtak ezzel keresni a boldogulásukhoz.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …Józsi a disznóvályúk mellől a gazdálkodói életvitelből egészen a luxusig jutott…
  • Az én szüleim is egészen messzire jutottak abból a háborús nemzedékre jellemző helyzetből, ami annak a generációnak a sajátja volt. Józsi még az első világháború szülötte volt, és nekik főleg nagy utat kellett bejárniuk, mert nemcsak egymaguknak volt nehéz akkor a gyerekkoruk, hanem egy egész nemzedéknek. Kiszolgáltatott volt ez a gyerekkor, ezért muszáj volt leküzdenie a “keszonbetegségét”, és eljutni valahova  fel felejteni és túllépni azon, hogy akár tizenhárom éves korukig tanulatlanok voltak.
  • Lengyel Nagy Anna történetei   hogyan hatottak rád annak idején?
  • Mindig is jobban hatott rám az alacsonyabb társadalmi rétegből származók sorsa… Nemcsak azért, mert ezek az életek nagyobb szinuszgörbéjű utat jártak be, emiatt remek drámai alapanyagot jelentettek, hanem mert rengeteg ősi, természetes őszinteség is van ezekben a szövegekben. Egy Csehov-hős nem feltétlenül mindig őszinte: attól is csodálatos  egy Csehov-dráma, hogy a szereplői igen gyakran hazudnak – hiszen már eleve kiműveltebb, magasabb “kasztból” származó emberekről van szó, akik  az önkontrolljuk miatt magukkal és másokkal szemben is állandóan önbecsapásokra, füllentésekre és hazugságokra kényszerülnek a társadalmi életükből eredően.  Józsi viszont minden mondatával lényegi dolgokat érint, és nem a felszínt kapargatja csupán. Nem arról beszél, hogy éppen milyen kedve volt(nevet), hanem arról, hogy mivel küzdött meg egyik évről a másikra azért, hogy fennmaradjon, és kivakarja magát a mélyszegénységből.

Ám rám is egészen különös hatással volt Budapest, amikor felkerültem: azokat a mondatokat én is szívből el tudom mondani, melyeket  Józsi is elmondott, amikor feljött Budapestre!(nagyot nevet) Van hozzá közöm, vastagon! – és azt is tudom, hogy ezeken a mondatokon nem szabad semmit manipulálni. A legrégebbi barátom nagykanizsai, aki egy régi zöldséges famíliából származik. Aztán művész lett, táncos, de otthagyta, és visszament a piacra. És látom, milyen zsigeri örömöt okoz mindkettőnknek ugyanazokat a történeteket elmesélni – mindig egy kicsit másképp. A mesélésnek mindig van valami mélyen ható, finom öröme, olyan, mint egy berúgás.

  • Mi lehet az, ami téged az ilyen nagy kilengésű életsztorikban megragadhat?
  • Engem mindig az rendít meg – persze magam is egyre kevésbé vagyok most már “gyönge”, mert egyre több személyes sorsfordulón vagyok túl,– ha azt látom, hogy valaki piszok tehetséges, és akkor ez a talentum – nincs mese – a teljes emberi lényén megmutatkozik. Vagy ha épp azt látom, hogy elképesztő ereje van valakinek ahhoz, hogy ne adja fel, hogy tudjon kiutat találni. És ráadásul az ilyen embereknek még bőven van arra is erejük, hogy másokon segítsenek… Az ilyen rögös utakat megjárt emberek sokkal komolyabb karitatív képességekkel rendelkeznek, mint a könnyebb sorsú társaik – bár én azt hiszem, hogy ez valahol természetes is.
  • …a megsebezettségük miatt nem tudnak úgy tekinteni a világra, mintha ők fallal lennének körülzárva…- nyitottabbak!
  • …és természetes részükké vált a családszeretet. Számomra is elsődleges volt mindig a testvérem, a gyerekeim – most már nemsokára a második unokám születik… Nekem a család lételemem, ugyanúgy, mint a víz, a tenger, a hó. Mint ahogy az a fajta lázálom is, ami itt, ebben az országban zajlik! Olyan itt még nem fordult elő, amióta élek, hogy egy kormány képes lett volna rendet tenni – vagy akár csak az emberek jó létével foglalkozott volna. Itt egy egészen komikus, fájdalmas dráma zajlik a politika színpadán.
  • …talán mintha nem is lett volna igazán szándék a “rendrakás”…
  • Őszintén szólva – lehet, hogy ezért most utálni fognak – kiskorom óta rettenetesen, zsigerből “utálom” a magyar Himnuszt. Mert azonnal azt üzeni: mi egy bukott nép vagyunk! – borzasztó depressziós az egész dal. Nem is beszélve: ha valaki ellen kiállunk egy sportrendezvényen, akkor  azonnal fel is merülhet az “elbukjuk” veszélye – mert a kedvünk is elszáll mindentől!(nevet) Valószínűleg azért, mert rengeteg “bukott történet” van a történelmünkben, és belénk, magyar emberekbe ivódott: “nekünk nagyon nehéz, és úgyis  veszíteni fogunk, és már megint a rossz oldalra álltunk!” szemlélet – ezért is rendkívül jó olyan emberek élettörténeteit olvasni, hallani, játszani, akik ezt egy pillanatra sem hitték el!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …vagy ha el is hitték, akkor sem  vált a részükké, nem osztoztak ebben sokáig.
  • Igen, nem vált a részükké, vagy ha el is hitték, akkor is úgy gondolták, hogy ennél az ember többre képes, akár egymaga is.
  • Ehhez a “nagyon mélyre süllyedtem, de jó nekem egy kicsit most ebben merengenem, vekengenem” – hez képest ez a Józsi mennyiben más, miért tér el ettől?
  • Valószínűleg azért, mert nem azzal foglalkozott, hogy honnan származott, hogy mire predesztinálták az ő génjei, szülei, hanem azzal, hogyan tudná a világot úgy fordítani, hogy abban valamit teremtsen, előrejusson, hogy valakit maga mellé vegyen, hogy ne legyen egyedül. Egyáltalán nem foglalkozik a merengéssel, a gyötrődéssel! Nem csupán azért, mert ő nem “intellektuális” lény – meggyőződésem, hogy ilyen lény nincs is – hanem mert egyszerűen nem hajlandó azzal foglalkozni, hogy ő milyen nehéz sorsú, és ő ebből mennyire nem tud kimászni. Föl sem tételezi azt, hogy nem juthat ugyanaz neki, mint bármely más embernek, ha odateszi magát! Számomra mindez azért is kivételes emberi nagyság, mert mentes attól, amit hasonló esetben egy kiművelt emberfő tesz, nem kezd el morálisan, pragmatikusan feldolgozni, mint egy Hamlet. Ezek a Józsik nem gondolkodnak azon, ha nekimennek valaminek, hogy abba bele is bukhatnak…

Azt gondolom, hogy ezeket az “agyalásokat” már a szövegtanulás során le kell állítani. Egy ilyen fajta verbatim szövegben nem érdemes foglalkoznod a megfontolásokkal. Itt arra a nagyon ősi és erős eszközre kell hagyatkozni, amit már sok száz évvel ezelőtt is tudtak a vásári színjátszók: el kell tudni mesélni egy történetet: Mert a történet annyira erős és érdekes, hogy nem nagyon kell mással foglalkozni – akkor lesz jó! Persze nyilván kell hozzá Pelsőczy Réka, aki már a mai próbán is mondogatta: “most egy kicsit ne így állj!”, “azt tegyük le!”, “most azt hozd be!”. Azaz: ő látja, hogy ennek a szövegnek vannak nagyon finom színpadi hatásai is, és nyilván nem lehet elmondani az egészet, egy szuszra, egy helyben ülve – mert attól óhatatlanul monotonná válik.

  • Ugyanakkor viszont, ha egy ilyen történetet monodrámaként hallgatunk,  óhatatlanul is elkezd bennünk kattogni, mocorogni valami….
  • Nagyon ősi dolgok mozgatják az ember lelkét egy nézőtéren… Nem véletlenül van óriási sikere azoknak a daraboknak, amelyek a részvét érzését keltik a nézőben – ahogy az irigység, a káröröm, a jogos bosszú is, vagy a színpadról áradó őszinteség. Ebben a történetben nincsenek “manipulált” klisék! Itt egy epikus történetnek az újra megélése zajlik, ahogy mindannyian, amikor mesélünk dolgokat az életünkből, azokat olyankor újra és újra meg is éljük. Avagy azt is mondhatnám: itt nincs mese! Mert ez nem egy intellektuálisan megélt történet, hanem ez egy “ősi” mese, mint a népmeséink bármelyike!
  •  …azaz: attól hogy ez egy autentikus “mese”, ezáltal nyílik rá, rezeg vele az értelmünk is.
  • …illetve itt nagy szerepe lesz az ismerős jellegnek is, hiszen ilyen és ehhez hasonló történeteket mindnyájan ismerünk a szüleinktől, nagyszüleinktől arról a bonyolult és veszélyes XX. századról, amely úgy vonszolta ki magát a “vízből” a hajánál fogva – és ettől, ezért élünk egy modern XXI. században. És még mindig vagyunk, élünk, nem rogytunk össze, nem menekült el még mindenki külföldre… A személyes élettörténet mindig képes hatni a nézőtéren, emiatt is gondolom azt, hogy egy ilyen történet számtalan húrt meg tud pendíteni bennünk!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Egy figurának a felépítése mégis intellektuális folyamat. Hogyan lehet ennek és a nem agyalós karakternek az egymásnak feszülését a színpadon megoldani, hogy aztán ott ez a figura már az lehessen, aki?
  • Azt gondolom, hogy ezeket az “agyalásokat” már a szövegtanulás során le kell állítani. Egy ilyen fajta verbatim szövegben nem érdemes foglalkoznod a megfontolásokkal. Itt arra a nagyon ősi és erős eszközre kell hagyatkozni, amit már sok száz évvel ezelőtt is tudtak a vásári színjátszók: el kell tudni mesélni egy történetet: Mert a történet annyira erős és érdekes, hogy nem nagyon kell mással foglalkozni – akkor lesz jó! Persze nyilván kell hozzá Pelsőczy Réka, aki már a mai próbán is mondogatta: “most egy kicsit ne így állj!”, “azt tegyük le!”, “most azt hozd be!”. Azaz: ő látja, hogy ennek a szövegnek vannak nagyon finom színpadi hatásai is, és nyilván nem lehet elmondani az egészet, egy szuszra, egy helyben ülve – mert attól óhatatlanul monotonná válik. Ezeket az agyalásokat rögtön el is kell tehát hessentened. Erre talán képes is vagyok, mert nem városi, városban felnőtt ember vagyok. Vidéki vagyok, balatonlellei, persze nem klasszikusan, hisz a Balaton-part az nem vidék.

Mindig is jobban hatott rám az alacsonyabb társadalmi rétegből származók sorsa… Nemcsak azért, mert ezek az életek nagyobb szinuszgörbéjű utat jártak be, emiatt remek drámai alapanyagot jelentettek, hanem mert rengeteg ősi, természetes őszinteség is van ezekben a szövegekben. Egy Csehov-hős nem feltétlenül mindig őszinte: attól is csodálatos  egy Csehov-dráma, hogy a szereplői igen gyakran hazudnak – hiszen már eleve kiműveltebb, magasabb “kasztból” származó emberekről van szó, akik  az önkontrolljuk miatt magukkal és másokkal szemben is állandóan önbecsapásokra, füllentésekre és hazugságokra kényszerülnek a társadalmi életükből eredően.  Józsi viszont minden mondatával lényegi dolgokat érint, és nem a felszínt kapargatja csupán. Nem arról beszél, hogy éppen milyen kedve volt, hanem arról, hogy mivel küzdött meg egyik évről a másikra azért, hogy fennmaradjon, és kivakarja magát a mélyszegénységből.

  • …vagy legalábbis nem abban az értelemben.
  • Nem, a Balaton-part egy vendéglátó vidék, ám a nagyszüleim még földművelő emberek voltak – a szüleim már nem. Én már nem jártam templomba, nem kellett falusi közösségben táncházba mennem vagy fonóba – ergo: a vidéknek azt a fajta érzetét már nem ismerem. Ám rám is egészen különös hatással volt Budapest, amikor felkerültem: azokat a mondatokat én is szívből el tudom mondani, melyeket  Józsi is elmondott, amikor feljött Budapestre!(nagyot nevet) Van hozzá közöm, vastagon! – és azt is tudom, hogy ezeken a mondatokon nem szabad semmit manipulálni. A legrégebbi barátom nagykanizsai, aki egy régi zöldséges famíliából származik. Aztán művész lett, táncos, de otthagyta, és visszament a piacra. És látom, milyen zsigeri örömöt okoz mindkettőnknek ugyanazokat a történeteket elmesélni – mindig egy kicsit másképp. A mesélésnek mindig van valami mélyen ható, finom öröme, olyan, mint egy berúgás. Nem véletlen, hogy a történetmesélés atavisztikus ösztönöket mozgat meg, mert így történhetett évezredekkel, milliókkal korábban “szocializálódásunk” is. Elkezdtük szavakká formálni, hogy hol találni élelmet,  hogyan ejtettük el azt a vadat, hogy hol, melyik törzsben találtunk szemrevaló nőket magunknak. Mikor ezek a “mesék” megérkeztek az őseink életébe, akkor vált színessé a világ! A mesélés és az arra való odafigyelés ősi ösztönünk. És mindig tanulságos, még akkor is, ha nem akarjuk, hogy az legyen számunkra.
  • …és a személyes ereje által akkor is hat ránk, ha nem akarjuk….
  • Igen, így van…!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top