Home / Megnéztük / “…ha ki tudjuk nevetni a gonoszt, akkor már nem félünk tőle!” – interjú
“…ha ki tudjuk nevetni a gonoszt, akkor már nem félünk tőle!” – interjú

“…ha ki tudjuk nevetni a gonoszt, akkor már nem félünk tőle!” – interjú

Szombaton, december 9-én mutatják be H. C. Andersen-Selmeczi Bea: A rendíthetetlen ólomkatona c. előadását Földes Eszter rendezésében a Hatszín Teátrumban. A darab Cipollájával, Bán Jánossal beszélgettünk ólomról, féllábúságról, a szerelem mibenlétéről, a gügyögés értelmetlenségéről és a gonoszságon való nevetésről…

  • Ha azt mondom: ólom, akkor mi jut eszedbe?
  • A vegyjele: Pb – plumbum, mert vegyésznek készültem.
  • Aztán a vegyészből hogy lesz színész?(mosolyog)
  • Ez egy jó kérdés!(élénken nevet) Szerintem erre az égiek sem tudják a választ! Esetleg én:(ismét nevet) amire érettségiznem kellett, addigra már elment az egésztől a kedvem – nagyobb kedvem támadt a sporthoz és a színházhoz…

…én alapvetően  mélyen humanista ember vagyok – egyáltalán nem gonosz. Persze bennem is, mint mindnyájunkban: van egy gonoszság “szegmens” – és ezt nagyon izgalmas dolog magadból előásni. Hangsúlyozom: az én gonoszom egy groteszk gonosz lesz majd,  és  remélhetőleg, sokat fognak rajta nevetni.

  • ….és akkor egyből Vas utca?
  • Nem, először Kalocsa – ott voltam egy évet katona -, előfelvételis voltam: ’74-ben vettek fel, de csak egy évvel később kezdtem el a főiskolát a katonaság miatt.
  • Ezt az Andersen-mesét gyerekkorodban mikor hallottad először?
  • Hatéves lehettem, amikor az édesanyám elmesélte nekem. Halovány emlékem erről a meséről az akkori időből, hogy nagyon megható volt számomra a táncosnő és a féllábú katona szerelme.

fotó: Mihalicz Máté

  • …és most, Cipollaként mesélve, hogy éled meg újra ezt a mesét?
  • Több megközelítését látom már, nyilván, de mindegyik “olvasata” oda csúcsosodik ki: a katona egy fogyatékkal élő “játék”, számunkra ez úgy tűnik, mint akit szánnunk kellene. Azért is különös számomra ez a mese most, mert én játszom azt a gonosz varázslót, aki mindent elkövet, hogy a katona és a táncosnő szerelme ne teljesülhessen be – ezért kicsit ambivalens, furán kettős helyzetben is érzem magam. Ám azt érzem, hogy ha jól csináljuk az előadást, akkor sok helyen képesek leszünk kinevetni ennek a varázslónak a gonoszságát – és remélem, hogy a mese alapélménye most is ugyanaz lesz, mint egykor számomra is volt: megható, rendkívül megható.
  • ….bármennyire is gonosz ez a Cipolla, mégis az ő gonoszsága az, ami a végkifejletéhez segíti el ezt a történetet, nem?
  • Mindenképp, hisz sok stációt megjáratva a többi szereplővel – párkányról ledobás, tűzbe vetés, a ganajtúró bogár, a szentjánosbogárral való küzdelem -, ő viszi előre a cselekményt. És egyébként is: gonoszt játszani nagyon jó!(nevet)
  • Miért?
  • Azért, mert én alapvetően  mélyen humanista ember vagyok – egyáltalán nem gonosz. Persze bennem is, mint mindnyájunkban: van egy gonoszság “szegmens” – és ezt nagyon izgalmas dolog magadból előásni. Hangsúlyozom: az én gonoszom egy groteszk gonosz lesz majd,  és  remélhetőleg, sokat fognak rajta nevetni.

…a katona egy fogyatékkal élő “játék”, számunkra ez úgy tűnik, mint akit szánnunk kellene. Azért is különös számomra ez a mese most, mert én játszom azt a gonosz varázslót, aki mindent elkövet, hogy a katona és a táncosnő szerelme ne teljesülhessen be – ezért kicsit ambivalens, furán kettős helyzetben is érzem magam. Ám azt érzem, hogy ha jól csináljuk az előadást, akkor sok helyen képesek leszünk kinevetni ennek a varázslónak a gonoszságát – és remélem, hogy a mese alapélménye most is ugyanaz lesz, mint egykor számomra is volt: megható, rendkívül megható.

  • …ettől, ezáltal válhat az ő gonoszsága egyfajta jósággá is, nem?
  • Hát igen, bár ez a “jóság” nagyon-nagyon idézőjeles jóság azért.  De ha ki tudjuk nevetni a gonoszt, akkor már nem félünk tőle.
  • Már csak azért sem, mert Cipolla kiprovokálja, előássa a lelkünk mélyéről azt, ami nélküle esetleg nem mozdulna meg?
  • Köszönöm szépen! Pontosan így van!(jólesően kuncog) Borzasztóan költői ez az egész mese…

fotó: Mihalicz Máté

  • A játékboltok kirakataival gyerekkorodban milyen viszonyt ápoltál?
  • Rettentően szerettem őket, az én időmben még lehetett ólomkatonákat is kapni… és volt féllábú ólomkatonát is, persze! Talán a mai gyerekek már azt sem tudják, hogy milyen az ólomkatona…
  • …pláne a féllábú… mintha lenne manapság egy félszeg, kissé álságos szemérmesség a játékgyártásban…- és nem gondolom, hogy ezzel a féllábúsággal Andersen a hatásvadászatra utazott volna…
  • …nyilvánvalóan nem, hisz a balerinának is csak “féllába” van – ez egy analógia – mert ugye a balerina is féllábon áll.
  • … féllábon, és ahogy az ólom a papírnál  jóval nehezebb:  ez is egy  “ellentét” analógia, nem?
  • De, de, pontosan!(nevet) Bármennyire is várnánk, remélnénk e mesében is, de “a gonosz nem bukik el!” – kiáltja Cipolla, és ezt követően hirtelen megbotlik! – “bocs, ez véletlen volt!”- kiáltja szintén ő.

Ez alatt az idő alatt megtapasztaltam, hogy a gyereket nem szabad hülyének nézni! – mert nem hülye, “csak” gyerek. Ha igazán odaadod magad a játéknak, akkor ez a gyereket is magával ragadja… Nem szabad neki gügyögni, mert a gügyögést nem fogadja el! Ha azt érzi, hogy te mindazt, amit játszol neki, komolyan csinálod, akkor képes vagy megnevettetni! Ez egyben az ars poeticám is: nem külön a gyereknek, és külön a felnőttnek játszunk, hanem egyszerre mind a kettőnek. A gyerekek nyilván másképp fognak szórakozni, mint a felnőttek – de a lényeges az, hogy mind a kettő tudjon szórakozni a maga módján. Ehhez viszont az kell, hogy tényleg komolyan vedd azt, amit csinálsz, és ne gügyögjél!

  • A babákat a tűzbe hajító kisfiú motívuma szintén nem egy tipikus happy end befejezés…
  • …semmiképp! Tulajdonképpen egy tragédia, de a szellemisége az, ami üzenetértékű: a szerelem örök! Minden múlandó, de a szerelem az örök.
  • ….akkor sem ég el, ha elég, és akkor sem olvad el, ha elolvad…. Szerinted mennyire vagyunk, maradtunk a mesékre fogékonyak ma?
  • A mesék világa  borzasztóan fontos világ.  A mese egy jó előadás esetén hihetetlen mértékben képes kinyitni, gazdagítani  a gyerek, a hallgató fantáziavilágát –  szárnyalni képes tőle.

fotó: Mihalicz Máté

  • Ez a mese – így előadva – hogyan hat rád most?
  • Szeretem csinálni! Tehetséges kollégákkal, jól felkészült rendezővel élvezet egy ilyen mesét előadni. A Kolibri Színházban a Kukac Matyit már huszonötödik éve játszom. Ez alatt az idő alatt megtapasztaltam, hogy a gyereket nem szabad hülyének nézni! – mert nem hülye, “csak” gyerek. Ha igazán odaadod magad a játéknak, akkor ez a gyereket is magával ragadja… Nem szabad neki gügyögni, mert a gügyögést nem fogadja el! Ha azt érzi, hogy te mindazt, amit játszol neki, komolyan csinálod, akkor képes vagy megnevettetni! Ez egyben az ars poeticám is: nem külön a gyereknek, és külön a felnőttnek játszunk, hanem egyszerre mind a kettőnek. A gyerekek nyilván másképp fognak szórakozni, mint a felnőttek – de a lényeges az, hogy mind a kettő tudjon szórakozni a maga módján. Ehhez viszont az kell, hogy tényleg komolyan vedd azt, amit csinálsz, és ne gügyögjél!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top