Elzárva a jövőnkbe?

Sok minden lehet kínos a múltunkban, ami miatt nem tudtunk kiteljesedni. Ennél már csak az keservesebb, ha a jövőnkben is a múltunkat éljük újra. Benkó Bence-Fábián Péter Emberek alkonya címmel írt és a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében megrendezett kortárs drámájában pont ezt a lehetetlen keservet járja körül tézisszerűen a k2 és a miskolci színház társulatával közösen. Bár a drámát inkább érzem két-, mint háromdimenziósnak a színpadon – emiatt itt-ott elveszti a neki szánt dinamikáját – ám a szerző-rendező páros humora most is az a műfajteremtő unikalitás, ami részben sok mindent kárpótolni képes – szokatlan és jótékony kísérlet, amolyan ránk férő.
Ez a történet távolian mai: a 2080-as években játszódik a fertőzés sújtotta Magyarországon, ahol a kórtól a lakosságunk fele már Szótlanokká vált. Az ő érdekeiket képviseli a Testvériség nevű csoportosulás, élén Vándorffy Kiliánnal (Domonkos Zsolt). És mivel Magyarországon vagyunk, hát persze, hogy van egy ellentábor: a még meg nem fertőzött leszármazottakat árvaházakba gyűjtő Kazinczy Társasággal és az ezt alapító Miskolczi Elizával (Máhr Ági). A kór ellenszerét , a Szótlanná válást megállítót kutató professzort, Hölzen Albint (Harsányi Attila) időközben megölik, így ez egyszerre lesz a két csoportosulás egymással szembeni küzdelmének is, és az idővel való versenyfutásnak is a sürgető oka.

A tér galaktikus, amolyan Star Wars-ra hajazó: a rámpákkal, fotocellás ajtókkal, rücskös falazattal gazdagon, stilizáltan, stílusosan berendezve (látvány: Horváth Jenny, Szakács Ferenc). Mintha Benkó Bencének és Fábián Péternek az egész látványvilág csak kellék lenne jó értelemben, hogy ugródeszkaként szolgálhasson ehhez a Csillagok háborúja-utópiához: egy időben érezni a galaktikus science fiction klasszikushoz való kötődést és a magyarországi léthez hozzászólni akarás gyermekien motivált, lázas lelkesedését. És persze e kettőhöz a humor távolságtartásával és megtermékenyítő hatásával való közelítést. Ám itt minden csatának a csillagköziségét a kárpát-medencei két és félezer éves ittlétünk szolgáltatja, az, amelyik mit sem változik századokról századokra.

Benkó Bence-Fábián Péter csillagközi inváziójában minden fikció, és pont e fikció által kísértetiesen fenyegető, hús-vér közelségű realitás. Ettől a közelgő végtől még Kilián Gellért nevű, államszoftver robotja sem képes megmenteni minket. Pedig Simon Zoltán államszoftvere annyi életteli karakterisztikumot, nagy dózisú humorlöveget rejt ösztönösen magában, hogy az akár több tízmilliónyi nemzet üdvéért is képes lenne bármi, bárki ellen dacolni. Amiképp a darab közjátéki keretét adó Szíriusz-epizódokban is oly vehemenciával, az egész előadás súlyát a vállán tartó lendülettel rohan a szíriuszi technikust, Andrást instruálandó, hogy egyszeriben életteli klasszikus színpadi közeggé varázsolja át ezt a tézisműként csordogáló történetfolyamot.

A gubancosan egyszerű, avagy szándékoltan misztifikált történetben Esti Kornél, a régi éra Árvája (Horváth Szabolcs) oknyomozó újságírásának eredményeként rálel Miskolczi Elzára, aki őt egykor önkényesen kiszakította a szótlansággal fertőzött szüleinek a kezéből, és a Kazinczy Árvaházba vitte – megmentve így őt, és több száz kortársát is vele együtt. Horváth Szabolcs és Máhr Ági a többi szereplővel egyetemben nem túlírt, cizellált karakterei a darabnak – tézisműként nem is ez volt a cél. Ezt értem, elfogadom, de ezáltal a játékuk lehetséges sava-borsa tettetik már eleve zárójelek közé, amiért meg tényleg kár – ebben biztos vagyok.
Persze itt élet-halál harc zajlik a túlélésért, a megmenekülésért, melynek tézisszerűségébe nem fér bele az árnyalt, csehovi figuraábrázolás.  Így viszont mindketten kérdőjelszerűekké válnak, mintegy felnagyítva a bennük és bennünk, nézőkben lévő bizonytalanságfaktort. Számomra szokatlan, újszerű ez a színész-szereplő megközelítés, de igyekszem megszokni lassacskán.

Ebben a történetben minden megvan, amit 2017-ből már jól ismerünk: félrevezetett honpolgárok, rajtuk basáskodó politikai-hatalmi elit, új vezető iránti felfokozott várakozás és a saját történelmi erejét elfeledő, csak a múltba menekülő szemlélet. És természetesen tengernyi geg, humor és a lírakincsünk bőséges felvonultatása frappánsan, mindig a tökéletes helyen felcsillantva.
Mert ez  egy sci-fibe oltott krimi is egyben, ahol Borsányi Dániel Bornamissza Gergelye, az új éra Árvája akcióhősként küzd és  dacol  azzal a nemzetmentő szemlélettel, amit apja, Sulyok Gordon (Varga Zoltán), az Árvaház Prefektusa képvisel. Varga Zoltán hamisítatlan, keménykezű, hidegvérű despota: akit csak az képes térdre kényszeríteni, hogy fia, beleszeretvén Osváth Skolasztikába (Piti Emőke) – fertőzött-gyanússá lesz, persze az efféle karakterhez illően: csak ideig-óráig. A történet előrehaladtával nem is Hölzen Albin professzor gyilkosának a megtalálása lesz a fontos, hanem a két tábor hegemóniára való törekvése – de hát ebben sincsen semmi új, ismerve országunk XX. századi történelmét, miért lenne pont ebben a XXI. század végi magyar történetben másként.
Mert hát az ellenszert kutató professzor megölésével egyre távolabb kerül a remény a gyógyulásra, ám egyre közelebbivé a nemzethalál valósága. Itt a beszéd, a szó az egyedüli ellenszérum, amely a nemzeti kultúránkat újra és újra képes – most itt leginkább a líránk által – szájára venni pajzsként használva, felvértezve azzal magát a “pusztulunk, veszünk” csöppet sem teoretikus rémképe ellen.

Benkó Bence-Fábián Péter csillagközi inváziójában minden fikció, és pont e fikció által kísértetiesen fenyegető, hús-vér közelségű realitás. Ettől a közelgő végtől még Kilián Gellért nevű, államszoftver robotja (Simon Zoltán) sem képes megmenteni minket. Pedig Simon Zoltán államszoftvere annyi életteli karakterisztikumot, nagy dózisú humorlöveget rejt ösztönösen magában, hogy az akár több tízmilliónyi nemzet üdvéért is képes lenne bármi, bárki ellen dacolni. Amiképp a darab közjátéki keretét adó Szíriusz-epizódokban is oly vehemenciával, az egész előadás súlyát a vállán tartó lendülettel rohan a szíriuszi technikust, Andrást (Marton B. András) instruálandó, hogy egyszeriben életteli klasszikus színpadi közeggé varázsolja át ezt a tézisműként csordogáló történetfolyamot.

Az a komoly valóság, melyhez a darab szerző- és rendezőpárosa ezt a álsci-fi mesét választotta, az a 2017 magyar mindennapisága, amelyről már talán csak így, ilyen formai keretek között lehet beszélni. És bár e beszédnek a színpadi beszédmódja csak egy-két karakter játéka által tudott igazán a saját “szekerére” felültetni – talán ez az én hibám is – mégis jó, hogy helyet kaphatott a megrendezett kortárs magyar színművek galaxisában. Abban, melynek bolygói, miként az Emberek alkonya is, értünk vannak, értünk, akik már csak humorba oltottan vagyunk képesek felfogni, komolyan venni azt a kozmikusan nagy, felénk közelítő armageddont, amely már 2017-ben is épp annyira bőrünkön érezhető, mint az a darabbéli 2080-as.

Természetesen ez is egy előre gondosan megszerkesztett, rendezésbeli fölépítettség része, mely a “szétválasztódást” szolgálja. Azt, melyben nyilvánvalóvá lesz a saját „önsorsrontásunk”, a Szótlanságba való menekülésünk vagy az ezzel való megfertőztetésünk. De kik is azok a Szíriusziak? Ki az a Hunor-20.07 (Harsányi Attila)? És ki az a Magor-21.05 (Harsányi Attila)? – aki könnyed, kisujj eleganciájú humorral sziporkázza végig karaktereinek jeleneteit – amely humortól csak még „fenyegetőbb” lesz ennek az ál-sciens fictionnek a kézzelfogható komolysága.

Az a komoly valóság, melyhez a darab szerző- és rendezőpárosa ezt a álsci-fi mesét választotta, az a 2017 magyar mindennapisága, amelyről már talán csak így, ilyen formai keretek között lehet beszélni. És bár e beszédnek a színpadi beszédmódja csak egy-két karakter játéka által tudott igazán a saját “szekerére” felültetni – talán ez az én hibám is – mégis jó, hogy helyet kaphatott a megrendezett kortárs magyar színművek galaxisában. Abban, melynek bolygói, miként az Emberek alkonya is, értünk vannak, értünk, akik már csak humorba oltottan vagyunk képesek felfogni, komolyan venni azt a kozmikusan nagy, felénk közelítő armageddont, amely már 2017-ben is épp annyira bőrünkön érezhető, mint az a darabbéli 2080-as.