Home / Megnéztük / Ezt egyedül kell cipelni
Ezt egyedül kell cipelni

Ezt egyedül kell cipelni

A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform idei színházi válogatásában két részvételi színházi előadás is helyet kapott (írásunk tárgya mellett a Mentőcsónak egység – STEREO Akt STEREO Akt STEREO Akt : Cím nélkül előadása), ez pedig elégtétellel töltheti el azokat, akik törődnek a hazai nevelési dráma sorsával. Messzemenő következtetések levonására azért ne vetemedjünk, mindenesetre jóleső ebben a kontextusban gondolni a Peer Gyntre.

fotó: Meister Natália

Miközben a Kerekasztal fennállásának 25. évét Negyedszázados Fesztivállal ünnepli, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen jövőre a harmadik drámajátékos drámainstruktor osztály indul, és nemrég mutatták be a színházi nevelés és színházpedagógia aktuális kérdéseit taglaló és tisztázó kézikönyvet, a hazai színházi életben mégis még mindig kicsit láthatatlannak tűnik a nézők és alkotók elhatárolódását lebontó alkotók munkája.  Olyan, mintha nem tudna felnőni a nagyokhoz, és ezért örökös kistestvérként lehetne csak beszélni róla, mintha a pedagógia, nevelési szándék kizárná a művészi érték, színházi minőség lehetőségét. Pedig ezeken már sokszor túllépett a szakma, neves színházi alkotók nyúlnak ehhez a formához, és hoznak létre akár kifejezetten szűk közönségnek játszott, vagy épp tantermi előadásokat. Másik oldalról pedig ott vannak az olyan produkciók, ahol színész-drámatanárok játszanak együtt a “nagy színházi élet” színészeivel, és olyan művészszínházi formákkal, amik nagyszínpadokon is elférnének. E két -nem is olyan távoli- világ közelítése fontos lépés, még akkor is, ha esetleg némi hiányérzettel kell távoznunk. Mint ahogy ez a Polgár Csaba által rendezett Peer Gyntnél is történt.

Bár részvételi színházi előadásról beszélünk, mégis elsősorban a középső, színházi részt érdemes kiemelni, és a produkció is erre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Elő- és utófoglalkozás is az egész részét képezi, mégis az lehet az érzésünk, hogy nem ezen múlik a mondanivaló árnyalása. Nyitásként három ajtón három hívószó szerepel : Fantázia – Valóság – Felelősség. Ezek kapcsán asszociálhatunk, mindenki felír pár szót, ami eszébe jut, kicsit elmerengünk rajta és azzal bele is vágunk az előadásba.

Előttünk a kérdés: egyáltalán segíthetnek-e önmagukon, vagy tudják-e befolyásolni mindvégig önfejű főhősünket?

fotó: Meister Natália

A színészi jelenlét olykor ifjúsági előadás hatását kelti (Kardos János Peer Gyntje karikatúraszerű), máskor viszont egészen komoly (Tóth Orsi Solvejg alakítása egy pillanatra sem engedi, hogy mesefiguraként nézzük, minden gesztusa valóságos), ez a váltakozás pedig valahogy távol tart, nem segít megélni a történések súlyát, egy őszinte pillanat után elidegenít az újabb mese. Sokszor beszélnek a közönségnek, frontálisan játszanak, személyes a kapcsolat a befogadókkal, az alkotók közösen mondják el ezt a történetet nekünk, ezzel megalapozva, hogy legvégül ne legyen éles váltás, ha nekünk is beszélnünk kell. Nagyon erős képekkel dolgoznak, ami több alkalommal is igazán eltalált, hatásos epizódokat eredményez, bátor rendezői döntésekkel. Ritka, hogy ebben a műfajban ilyen komoly színházi nyelven akarjanak szólni, így szekunder szinten a művészszínház megszeretésére is taníthatja az amúgy talán ezzel kevésbé törődő korosztályt.

fotó: Meister Natália

A történet rengeteg lehetőséget nyit meg a rendezői fókusz megtalálására, főleg nevelési előadásnak kínál jól megragadható problémafelvetéseket, amik nagyon is  jelen valóak a felnőtt és gyermekkor küszöbén álló gimnazistáknak (ők ugyanis a célközönség, mi csak kontár fölnőttek vagyunk ). A felnövéstörténet, a felelősségvállalás kényszere, és az ez elől való mesékbe, vagy egyéb addikciókba való menekülés komoly témák, az előadás mégis olyan “peeresen” meseszerűen, könnyedén kezeli őket. Kardos János azt a hebehurgya, rossz kölyköt alakítja, aki sokunknak ismerős lehet saját kamaszkorából, és aki felelőtlen kábulatában és önimádatában összekaszabolja azoknak az életét, akik komolyan veszik vagy szeretik őt. Ez valahol érthető, de azért lehet rá haragudni,  hisz nem sok jelét mutatja, hogy tanulna a hibáiból. Nem bírja elviselni a kötődést, és nem tud beleállni még olyan helyzetekbe sem, amikre amúgy vágyna. Meséi főszereplőjeként ő a legnagyobb hős, aki minden nőt megkap, és szarvason vágtat, a valóságban viszont megretten egy rémálomtól. Nem csoda hát, hogy erre a valóságra nem vágyik, és füstből teremt magának egy jobb világot. Ebben a történetben mindenki menekül és mindenki függő: Peer állandó kelléke egy füstgép, ezt bürrögtetve zuhan a mámorba (ami tizedszerre már kicsit didaktikusan hat). Az anya mentős és múlt függő, Solvejg magánya elől oda menekül, ahol csak remélheti, hogy szívesen látják, Ingridre mindenki vágyik, csak épp őt nem kérdezi meg senki arról, hogy mit szeretne. A sok metaforikusan megjelenített addiktív szer mellett az alkohol nagyon is konkrétan, műanyagpalackos pálinkát vedelve kerül a színpadra. “Mi van, Peer, lány vagy? Igyál még!”

Itt mindenki tönkremegy, mindenki magányos és tehetetlen. Az előadás maga is egy erős világot teremt, kevés kellékkel: a színpad szinte teljesen üres, egy gyerekszéken és a szereplők állandó eposzi kellékein kívül a jelmezek adják a jelenetek hangulatát. Nekünk is a semmiből kell felépítenünk Peer meséinek részleteit, sokat bíz a képzeletünkre, de a furcsa szögből érkező fények és a füstgép miatti szinte állandó ködösség azért túl messzire nem enged kalandozni. Ez főhősünk üres, sötét belső világa, ahol felbukkannak és eltűnnek emberek, de nincs benne semmi megragadható, minden elillan. Solvejg végül lehetőséget kínál arra, hogy ez megváltozzon, elvont és fizikai értelemben is – kidobható sátorral és asztali lámpával felszerelkezve bukkan fel, de ahogy szerelmének, nekünk is nagyon idegen lesz ez a hirtelen tért foglaló beköltözés, egyszerűen zavaró a nagyon is konkrét jelenlét a fantáziaképeink után.

Meséi főszereplőjeként ő a legnagyobb hős, aki minden nőt megkap, és szarvason vágtat, a valóságban viszont megretten egy rémálomtól. Nem csoda hát, hogy erre a valóságra nem vágyik, és füstből teremt magának egy jobb világot.

Az utolsó jelenetben egyszerre lesz színen mindhárom fontos nőalak Peer életéből, az anya immár halottként, és a két szerelem egy jövő ígéretével és egy már kisfelnőtt fiúval. Ezen a ponton szakad meg a történet addigi folyama, mi pedig kis csoportokra válunk, hogy aztán együtt gondolkozzunk arról, hogyan tovább. Segíthet-e ez a három alak Peeren vagy önmagán, egyáltalán lehet-e befolyásolni a mindvégig önfejű főhősünket. Itt a csapatokból bárki színpadra viheti a közösen megrendezett szituációt, Kardos Jánossal improvizálva a sorsdöntő jeleneteket. A megoldások persze mindig egyediek a csoport igényei szerint, mégis az a sejtésünk lehet, hogy végül valójában csak egy választásunk marad, bármilyen kacifántos úton is jussunk el oda: magára hagyni őt, mert ezzel (önmagával, a tetteivel, a felnövéssel) egyedül kell megküzdenie.

fotó: Meister Natália

Játszók: Kardos János, Milák Melinda, Szilágyi Kata, Tóth Orsi, Terhes Sándor, Bori Viktor; dramaturg: Róbert Júlia; látvány: Izsák Lili; rendező: Polgár Csaba

A szerző: Trömböczky Napsugár

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: