Füst, Kávé, Szövegek…

     Karácsonyi Emlék (A Christmas Memory, 1958)

Sokan dicsérnek bennünket, amikor napnyugtakor hazafelé ballagunk a városba vezető vörös, agyagos úton. A barátnőm ravaszul hallgat, ha a járókelők dicsérik a gyerekkocsira emelt kincsünket, hogy milyen szép fa, és hol szereztük, legföljebb annyit árul el, annyit mormog, hogy: „Onnan túlról.“ Egy kocsi is megáll mellettünk, a gazdag molnár lusta felesége hajol ki belőle. „Negyeddollárt adok ezért a fáért!“ – sivítja. A barátnőm nem nagyon mer nemet mondani máskor, de most csak rázza a fejét. „Még egy dollárért sem eladó.“ A molnár felesége tovább erősködik. „Egy dollár sok érte. ötven cent. Ez az utolsó szavam. Maga igazán keríthet másikat helyette.“ A barátnőm meg azt feleli csendesen: „Nem hiszem. Semmiből sincs két egyforma.“

Képzeljünk csak el egy késő novemberi reggelt. A tél érkezését hirdető reggelt, több mint húsz évvel ezelőtt. Képzeljük magunk elé egy szélesen terpeszkedő öreg ház konyháját valamelyik vidéki városban. A konyha középpontja a nagy fekete tűzhely, de van benne egy nagy kerek asztal is, meg egy kandalló, és előtte két hintaszék. És a kandalló éppen ma kezdte meg téli duruzsolását.
A konyha ablakában egy ősz, rövidre nyírt hajú asszony áll. Tornacipő van rajta, és valami formátlan szürke pulóver a nyári kartonruhájára húzva. Kicsi és fürge, mint egy jérce; de mert gyerekkorában sokáig beteg volt, szánalmasan görbe a háta. Az arca érdekes – Lincolnéra emlékeztet, ugyanolyan barázdált, naptól-széltől cserzett; de a vonásai, a csontjai finomak, a szeme vörösesbarna és félénk. Felkiált, és a leheletétől bepárásodik az ablaktábla:
„Micsoda gyümölcskenyér-csinálásra való nap!”
Az, akihez beszél, én vagyok. Hétéves vagyok, ő pedig hatvan-egynéhány. Unokatestvérek vagyunk, nagyon sokadfokú unokatestvérek, és mindig együtt laktunk – legalábbis amióta az eszemet tudom. Mások is laknak a házban, rokonok, akiknek hatalma van fölöttünk, elég sokszor meg is szomorítanak, de azért nem nagyon veszünk tudomást a létezésükről. Mi vagyunk a legjobb barátok, öcsinek hív, mert így hívták azt a fiút, aki a legjobb barátja volt valamikor. Ez a másik öcsi az 1880-as években halt meg, amikor a barátnőm még gyerek volt. Igaz, most is gyerek.

Fotó: webFotó: web

„Még az ágyban voltam, de már tudtam – mondja, és elfordul az ablaktól, csupa sokat sejtető izgalommal a szemében. – Az udvarház harangjának a szava tiszta volt és hideg. És a madarak se daloltak már; elmentek melegebb országba, el bizony. Ugyan, öcsi, hagyd már azt a kétszersültet, inkább hozd a kocsit. És segíts megkeresni a kalapomat. Harminc gyümölcskenyeret kell sütni!“
Mindig így történik: eljön ez a novemberi reggel, és a barátnőm, mintha neki kellene hivatalosan bejelenteni a karácsonynak, ennek a képzeletét felvillanyozó és a szívét melengető időszaknak a közeledtét, úgy mondja: „Micsoda gyümölcskenyér-csinálásra való nap! Hozd a kocsit. És segíts megkeresni a kalapomat.”
Megkeressük a kalapot, ezt a szalmából font, esőtől-naptól fakó, rózsákkal díszített malomkereket: egy gazdagabb rokonunké volt valamikor. Kivonszoljuk a kocsit, egy rozoga gyerekkocsit a kertbe, és tovább, a hikoridiófák közé. A kocsi az enyém, azazhogy nekem vették, amikor megszülettem. Fűzfavesszőből készült, most már foszladozik, és a kereke úgy imbolyog, mint a részeg ember lába. De azért hűséges alkotmány; tavasszal kivisszük az erdőbe, megrakjuk cserépbe való virágokkal, füvekkel, vadpáfránnyal; nyáron letoljuk a patak partjára, tele ennivalóval, a tetején a cukornád horgászbotokkal; és télen is használni lehet: benne visszük be a tűzifát az udvarból a konyhába, és benne alszik Queenie, a kis barna és fehér foltos patkányfogó kutyánk, aki mindent kibír, túlélte a szopornyicát is, a csörgőkígyó marását kétszer is. Most is ott totyog a kocsi mellett.
Három óra múlva megint a konyhában vagyunk, a kocsink telides-tele lehullott hikoridióval. A hátunk is fáj, annyit hajladoztunk értük; nehéz megtalálni a hullott levelek közt, a fagyos fűben megbújó diót, mert a java termést azok rázzák le a fáról, és azok adják el, akiké a gyümölcsöskert, vagyis nem mi. Reccs! Vidám pattogás, sok-sok parányi mennydörgés, ahogy sorban törnek a héjak, és az édes, olajos, elefántcsontszín dióbél aranyhalma lassan növekszik a nagy tejüveg tálban. Queenie egy kis kóstolóért könyörög, és a barátnőm néha-néha oda is vet neki egy-egy szemet, bár mindig mondogatja közben, hogy nem szabad, meglopjuk magunkat. „Szó se lehet róla, öcsi. Ha egyszer elkezdjük, nincs megállás. Alig van annyi, amennyi nekünk kell. Harminc kenyérre való!” A konyha egyre sötétebb. Az ablaküveg alkonyatkor olyan már, mint a tükör, látni benne magunkat, ahogy a tűzhely előtt, a tűz fényében fáradozunk, a tükörképünkbe beleragyog a felkelő hold. Amikor a hold már magasan jár, belelökjük az utolsó héjakat is a tűzbe, és felsóhajtunk, mikor lángra kap. A kocsi üres, a tál színültig tele.

fotó: webfotó: web

Megvacsorázunk (kétszersült, szalonna, szederlekvár), és megbeszéljük, mit csinálunk holnap. Holnap az a munka vár ránk, amit én a legjobban szeretek, a bevásárlás. Cseresznye és citrom, gyömbér és vanília és hawaii ananászkonzerv, gyümölcshéj és mazsola és dió és whisky, és ennyi meg ennyi liszt és vaj, annyi meg annyi tojás, fűszer, ízesítő: még a végén lovat kell a gyerekkocsi elé fogni, hogy mindent haza tudjunk hozni.
De ahhoz, hogy vásároljunk, pénz kell, és pénze egyikünknek sincs. Csak az van, amit néha odavetnek elénk a ház zsugori lakói (a tízcentes már ritka kincs), vagy amit mi magunk keresünk meg: eladjuk az ócskaságokat az ószeresnek, vödörszámra áruljuk a szedret, üvegszámra a magunk főzte lekvárt, almakocsonyát, őszibarackbefőttet, virágot szedünk temetésre, esküvőre. Egyszer egy sportpályázaton mi nyertük a hetvenkilencedik díjat, öt dollárt: Nem mintha értenénk a sporthoz. Csak éppen részt veszünk minden pályázaton, amiről hallunk: most éppen egy új kávéfajta nevére kiírt ötvenezer dolláros nagydíjban reménykedünk. (Azt javasoltuk, hogy Zsuzsánna-uzsonna, jelmondatnak pedig, egy kis habozás után, mert a barátnőm olyan szentségtörésfélének érezte, azt, hogy: Hozsánna! Zsuzsánna!) Az igazat megvallva egyetlen jövedelmező vállalkozásunk volt eddig, a két évvel ezelőtti Látványos és Hátborzongató Panoptikum az udvar végében, a fáskamrában. A Látványos az önműködő diavetítő volt azokkal a színes felvételekkel együtt, amiket New Yorkból és Washingtonból hozott egy ott járt rokonunk (haragudott is, amikor megtudta, miért kértük kölcsön); a Hátborzongató pedig egy háromlábú kiscsirke, az egyik tyúkunk költötte ki. Mindenki látni akarta a kiscsirkét. A felnőttek öt centet fizettek, a gyerekek kettőt. Több mint húsz dollárt kerestünk a Panoptikummal, de aztán be kellett csukni, mert a legérdekesebb látnivaló sajnos elhunyt.
De azért minden karácsonyra össze tudunk szedni egy kis pénzt, a Gyümölcskenyér Alapot. A pénzt egy régi gyöngyös erszényben tartjuk, a barátnőm ágya alatt, az éjjeli alatt, a padló alatt, egy elmozdítható deszka alatt. Nem is vesszük elő erről a rejtekhelyről, csak ha hozzá akarunk tenni valamit, vagy ha ki akarunk venni belőle, vagyis minden szombaton. Mert szombaton tíz cent jár nekem, mozira. A barátnőm még soha nem volt moziban, és nem is akar eljönni. „Jobb, ha te meséled el a történetet, Öcsi. Ügy sokkal pontosabban el tudom képzelni. Különben is, ha valaki már olyan öreg, mint én, az csak kímélje a szemét. Ha jön az Úristen, hadd lássam tisztán az arcát.” Szóval soha nem volt moziban, és még egy csomó soha: soha nem ebédelt vendéglőben, soha nem járt messzebb a szülőházától, mint öt mérföldre, soha nem adott fel és soha nem kapott táviratot, soha nem olvasott egyebet, csak a képes újságot meg a bibliát, soha nem használt szépítőszereket, soha nem káromkodott, soha nem kívánt rosszat másoknak, soha nem hazudozott, és soha nem tűrte, hogy az éhes kutyák éhezzenek. De van néhány dolog, amit csinált, és ma is csinál: agyoncsapta a kalapjával a legnagyobb csörgőkígyót, amit valaha láttak a környéken (tizenhat csörgője volt), tubákot szív (titokban), kolibrikat idomít (próbáld csak meg, milyen könnyű), meg is ülnek szépen az ujja hegyén, és kísértethistóriákat mesél (mind a ketten hiszünk a kísértetekben), de olyan izgalmasan, hogy még a legforróbb júliusban is beleborzongsz, és beszél magában, és sétál az esőben, és neki vannak a legszebb kaméliái az egész városban, és az összes indián orvosszert ismeri, még a bibircsókot eltüntető varázsszert is.
Vacsora végeztével elvonulunk a ház egyik félreeső zugába, abba a szobába, ahol a barátnőm folt hátán folt takaróval letakart, rózsaszínűre (ez a legkedvesebb színe) festett vaságya van. Csendesen, az összeesküvés gyönyöreit élvezve előszedjük a gyöngyös erszényt rejtekhelyéről, kiborítjuk a tartalmát az ágytakaróra. Egydolláros bankjegyek, gondosan összecsavarva, úgy zöldellnek, mint a rügyek májusban. Súlyos ötvencentesek, amilyenekkel a halottak szemét szokták lezárni. Takaros tízcentesek, kacéran csilingelők. Simára kopott ötcentesek, olyanok, mint a patakparti kavicsok. És egy nagy rakás rossz szagú, utálatos egycentes. A ház lakói tavaly nyáron azt mondták, hogy huszonöt agyoncsapott légyért egy centet fizetnek. Ő, az az agusztusi vérontás, hány és hány légy lelke szállt fel az égbe! De azért nem voltunk büszkék erre a munkánkra. Most is úgy számoljuk az egycenteseket, mintha nyár volna, és a döglött legyeket rakosgatnánk sorba. Egyikünk se jó számoló, lassan haladunk, belezavarodunk, újrakezdjük. A barátnőm szerint tizenkét dollár hetvenhárom centünk van. Szerintem kerek tizenhárom dollárunk. „Remélem, hogy te tévedsz, öcsi. A tizenhárom nem hozhat szerencsét. Olyan lesz a tészta, mint a lapótya. Vagy meg fog halni valaki. Én ugyan ki nem kelnék az ágyból tizenharmadikán/’ Igazat mond, a tizenharmadikát mindig ágyban tölti. Hogy semmi baj ne legyen, egy centet elveszünk a halomból, és kihajítjuk az ablakon.

fotó. webfotó. web

A gyümölcskenyérhez szükséges dolgok közül a whisky a legdrágább és a legnehezebben beszerezhető. Az állam törvényei tiltják a whisky árusítását. De Haha Jones úrnál mindig kap az ember, és ezt mindenki tudja. Másnap, amikor az érdektelenebb vásárolnivalókat megvettük már, elmegyünk Haha úrhoz, abba a bűnös (ezt tartja róla a közvélemény) folyóparti Falatozó és Zenés Kávéházba. Jártunk már nála, ugyanezzel a céllal, de eddig mindig a feleségével beszéltünk, egy fáradt képű, vörösre festett hajú, jódszín ábrázatú indián assszonnyal. A férjét még csak nem is láttuk, csak annyit tudunk róla, hogy ő is indián. Hogy egy óriás, és csupa sebhely a képe. És hogy azért hívják Hahá-nak, mert mindig komor, sohase nevet. Ahogy közeledünk a kávéházhoz (kívül-belül rikító villanykörtefüzérekkel díszített fabódé a folyó csatakos partján, nyirkos fák árnyékában, amelyeket szürke ködként borít be a moha), egyre lassulnak a lépteink. Queenie sem ugrándozik, közelebb húzódik hozzánk. Sokan haltak már meg Haha úr kávéházában. Megkéselték őket. Agyonütötték őket. A következő hónapban is tárgyalni fog valami ilyesfélét a bíróság. De mindez éjszaka történik, amikor a színes körték furcsa képeket vetítenek a falra, és nyávog a gramofon. Napközben elhanyagolt és elhagyatott a kávéház. Zörgetek az ajtón, Queenie ugat, és a barátnőm bekiált: „Haháné asszony, kérem! Itthon van?”
Léptek zaja. Kinyílik az ajtó. A szívünk majd kiugrik.
Maga Haha úr! És csakugyan igazi óriás, és csakugyan csupa sebhely a képe, és csakugyan nem mosolyog. Nem, csak néz ránk azzal a szúrós szemével, és megkérdezi: „Mit akartok. Hahától?”
Egy .pillanatra még a szavunk is elakad, nem mondunk semmit) Aztán a barátnőm összeszedi magát, de így is csak suttogni tud: „Ha kaphatnánk, Haha úr kérem, egy liter jó whiskyt.”
Már nem is olyan szúrós a szeme. Ki hitte volna? Haha úr mosolyog! Nem is mosolyog, nevet. „Hát melyik iszik kettőtök közül?”
„A gyümölcskenyérbe kell, Haha úr kérem. A sütéshez.”
Ettől elkomorodik, összeráncolja a szemöldökét. „Kár a jó whiskyt ilyesmire pazarolni.” De azért bemegy a homályos kávéházba, és már jön is vissza, egy üveget hoz, nincs rajta címke, és százszorszépsárga folyadék van benne. Felemeli, csak úgy csillog a napsugárban, és azt mondja: „Két dollár.”
Tíz– meg öt– meg egycentesekkel fizetünk. Haha úr vonásai egyszerre csak megenyhülnek, megrázza a pénzt a markában, mint a kockát szokták. „Tudjátok mit – mondja, és visszaönti a pénzt a gyöngyös erszénybe –, inkább küldjetek nekem pénz helyett egy olyan gyümölcskenyeret.“
„Micsoda derék ember – mondja a barátnőm hazafelé menet –, megérdemli, hogy két csésze mazsolát tegyünk a tésztájába.“
A szénnel-fával megtömött fekete tűzhely úgy ragyog a sötétben, akár a kivilágított tökhéj. Táncol a habverő, forog a kanál a tálban, a cukrozott vajban, a levegő vaníliától édes, gyömbértől fűszeres, az ínycsiklandó, olvadó illatok elárasztják a konyhát, elöntik a házat, a kémény ki-kipöffenti őket a világba. Négy nap múlva készen vagyunk. Harmincegy whiskyvel meglocsolt gyümölcskenyér sütkérezik az ablakdeszkán és a polcokon.

fotó: webfotó: web

Kiké lesznek?
Barátoké. Nem feltétlenül közeli ismerősöké, sőt, a legtöbbje olyan embereké, akikkel egyszer ha találkoztunk. Vagy egyszer se. Olyan embereké, akiket megszerettünk. Roosevelt elnöké. J. C. Lucey tiszteletes úré meg a feleségéé, akik baptista misszionáriusok Borneóban, és tavaly télen előadást tartottak itt. Vagy a kis köszörűs emberé, aki évente kétszer végigjárja a várost. Vagy Abner Packeré, a Mobile-ból hat órakor érkező busz vezetőjéé, aki mindennap barátságosan integet nekünk, mikor nagy porfelhőt kavarva elhúz mellettünk. Vagy Wistonéké, azé a fiatal kaliforniai páré, akiknek a kocsija éppen a mi házunk előtt döglött be, egy óra hosszat csevegtünk a tornácon, sőt Wiston úr még le is fényképezett bennünket – ez az egyetlen fényképünk. És hogy miért ezek az idegenek, ezek az alig– ismerősök a legjobb barátaink? Azért-e, mert a barátnőm mindig zavarban van, csak akkor nem, ha idegenekkel beszél? Azt hiszem, igen. És szívesen nézegetjük az albumokat, a Fehér Ház hivatalos levélpapírján írott köszönőleveleket, a Kaliforniából, Borneóból érkező híradásokat, a köszörűs ember olcsó levelezőlapjait, úgy érezzük, hogy kapcsolatban vagyunk a nagyvilággal, ami ott van a konyhán túl, a tenyérnyi ég alatt.
Egy decemberi fügefa tar gallya verődik hozzá az ablaküveghez. Üres a konyha, a tészták eltűntek, tegnap vittük el az utolsót a postára, és az erszényük is kiürült, annyi bélyeget kellett vásárolnunk. Nincs egy vasunk sem. Én elég szomorú is vagyok, de a barátnőm azért ünnepelni akar – maradt vagy kétujjnyi whisky Haha úr üvegének az alján. Queenie-nek is adunk egy kanálnyit a kávéjába – a jó erős cikóriakávét szereti. A többit kiöntjük hét kis üvegcsészébe. Áhítattal gondolunk arra, hogy tisztán fogjuk inni a whiskyt; amikor megkóstoljuk, elfintorodik az arcunk, és megborzongunk. De aztán énekelni kezdünk, ketten kétféle nótát. Én nem is tudom az én nótám szövegét, csak annyit belőle, hogy: Gyere be be hát, vár a bál, a néger bál. De táncolni tudok, sztepptáncos szeretnék lenni, olyan, amilyet a moziban látni. Ott táncol az árnyékom a falon, még a porcelán is táncol a nótázásunktól, és vihogunk, mintha láthatatlan kezek csiklandoznának. Queenie hanyatt veti magát, négy lábbal pofozza a levegőt, mintha még vigyorogna is azzal a fekete szájával. Minden olyan meleg, olyan tüzes bennem, mint a tűzhelyben parázsló fák, és annyira szabadnak érzem magam, mint a kéményben dudáló szelet. A barátnőm is körültáncolja a tűzhelyet, az ujja közé csippenti a kartonszoknyájának a szélét, mintha estélyi ruha volna, és énekel: Merre menjek haza, mondd, és nyikorog a tornacipője a kövön: Merre menjek haza, mondd?
Két rokon lép be. Nagyon haragosak. Hatalmasak, megaláznak a szemükkel, gyaláznak a nyelvükkel. Hallgatom, hogy mit mondanak, hogyan állnak össze a szavaik valami fenyegető dallammá: „Egy hétéves gyereket! Whiskytől bűzlik a lehelete! Elment az eszed? Leitatod ezt a gyereket? Megőrültél! Romlásba taszítod! Jusson eszedbe Kate néni! Meg Charlie bácsi! És Charlie bácsi sógorából mi lett? Szégyen! Botrány! Gyalázat! Térdre, kérd az Istent, hogy irgalmazzon!“
Queenie bebújik a tűzhely alá. A barátom a cipője orrát bámulja, remeg az álla, aztán megemeli a szoknyáját, belefújja az orrát, és szalad a szobájába. Az egész város alszik már, csendes a ház, csak az órák csilingelnek, és a kihunyó parázs serceg a kályhákban, de a barátnőm még mindig sír, olyan vizes a párnája, mint az özvegyasszony zsebkendője.
„Ne sírj – mondom neki, ott ülök az ágya végén, és didergek, pedig téli hálóing van rajtam, még érezni rajta a köhögés elleni orvosság szagát tavalyról –, ne sírj – kérlelem, és belekapaszkodom a lábujjába, csiklandozom a talpát –, túl öreg vagy már hozzá.“
„Éppen azért sírok – csuklik meg a hangja –, mert túl öreg vagyok. Öreg és nevetséges.“
„Nem vagy nevetséges. Csak mulatságos. Sokkal mulatságosabb, mint a többiek. És figyelj csak rám. Hogyha ennyit sírsz, holnap fáradt leszel, és nem tudod kivágni a fát.”

fotó: webfotó: web

Felül. Queenie felugrik az ágyra (ahol pedig semmi keresnivalója sincs), megnyalja az arcát. „Tudom, hol vannak szép fák, Öcsi. És magyalbokrok. Akkora a bogyó rajtuk, mint a szemed. Jó messze az erdőben. Messzebb, mint ahol eddig jártunk. Apám is onnan hozta a karácsonyfákat, a vállán cipelte idáig. Pedig annak már Ötven éve. Jaj, istenem, alig várom a reggelt.”
Reggel van. Zúzmara csillog a fagyos füvön; a nap kerek, mint a narancs, és narancsszínű, mint nyáron a telihold, alacsonyan csüng az égen, megcsillan az ezüstre vált téli fákon. Egy vadpulyka kiáltoz. Kóbor disznó röfög a bozótban. Nemsokára kijutunk a térdig érő, gyors patak partjára, hátra kell hagynunk a gyerekkocsit. Elsőnek Queenie gázol át a vízen, panaszosan csaholja el, hogy milyen gyors a patak, milyen tüdőgyulladással fenyegetően hideg. Aztán mi következünk, a cipőnket, a felszerelésünket (egy szekerce és egy jutazsák) a fejünk fölé tartva. Még egy mérföld: kegyetlen tövisek, a ruhánkba akaszkodó tüskék-bogáncsok: rozsdaszin fenyőgallyak tiritarka gombákkal és csapzott tollakkal teleszórva. Szárnyverdesés, csattogás, hol itt, hol ott, riadt rikácsolás figyelmeztet, hogy nem minden madár költözött el délre. Az ösvény újra meg újra napfénytől sárga tisztásokon és sötétlő kúszónövény-alagutakon kanyarog keresztül. Még egy patak: foltos hasú pisztrángok megzavarodott hada kavarja fel a vizet, tányér nagyságú békák csobbannak közéjük, dolgos hódok építik a gátat. Queenie megrázza magát a túlsó parton, és reszket. Reszket a barátnőm is, de nem a hidegtől, hanem az izgalomtól. Mikor felemeli a fejét, és nagyot szív a fenyőszagú levegőből, lehull egy szirom a kalap valamelyik tépett rózsájáról. „Mindjárt ott vagyunk! Érzed a szagát, Öcsi?“ – mondja, mintha magához az óceánhoz közelednénk.
Olyan is, mint az óceán. Sok-sok hold jó szagú fenyőfa, szúrós levelű magyalbokor. Vörös bogyók, fényesek, mint a csörgő: rikácsolva csapnak le rájuk a fekete varjak. Annyi zöldet és pirosat tömünk a zsákunkba, hogy egy tucat ablakot is földíszíthetnénk vele. Most már ideje fát választani. „Kétszer olyan magas legyen – morfondíroz a barátnőm –, mint egy fiú. Nehogy az a fiú lelopja a tetejéről a csillagot.“ Kétszer olyan magasat választunk, mint én magam. Szép, erős, vitézül ellenálló fát, harmincszor is oda kell vágnunk a fejszével, hogy megadja magát, egy reccsenéssel, egy kiáltással ledőljön. Nekiindulunk a hazafelé vezető hosszú útnak, magunk után vonszoljuk az áldozatunkat. Néhány lépést megyünk, aztán leroskadunk, fújtatunk. De olyanok vagyunk, mint a sikeres vadászok, erőt ad nekünk, felfrissít, hajt a diadal érzése és a fenyő jeges, férfias illata. Sokan dicsérnek bennünket, amikor napnyugtakor hazafelé ballagunk a városba vezető vörös, agyagos úton. A barátnőm ravaszul hallgat, ha a járókelők dicsérik a gyerekkocsira emelt kincsünket, hogy milyen szép fa, és hol szereztük, legföljebb annyit árul el, annyit mormog, hogy: „Onnan túlról.“ Egy kocsi is megáll mellettünk, a gazdag molnár lusta felesége hajol ki belőle. „Negyeddollárt adok ezért a fáért!“ – sivítja. A barátnőm nem nagyon mer nemet mondani máskor, de mos^ csak rázza a fejét. „Még egy dollárért sem eladó.“ A molnár felesége tovább erősködik. „Egy dollár sok érte. ötven cent. Ez az utolsó szavam. Maga igazán keríthet másikat helyette.“ A barátnőm meg azt feleli csendesen: „Nem hiszem. Semmiből sincs két egyforma.“
Végre otthon: Queenie letottyan a tűz mellé, és másnapig alszik, úgy horkol, mint egy ember.

fotó: webfotó: web

* * *

A padláson egy ládából ez kerül elő: egy cipősdoboz, teli hermelinfarkakkal (egy furcsa hölgy estélyi köpenyéről valók, a hölgy valamikor itt lakott nálunk, a házban), rojtos ezüstpapírfüzérek összesodorva, aranyszínűre fakulva, aztán egy ezüst csillag, és egy rövid zsinór teleaggatva régi, alighanem életveszélyes, cukorkákra hasonlító színes villanykörtével. Csupa kitűnő dísz, mehet is vele az ember valamire, csak éppen nem sokra: a barátnőm azt akarja, hogy csillogjon az a fa, mint a baptista imaház ablaka, roskadozzon a sok dísz alatt. Az egységárüzlet japán díszeire nincs pénzünk. Azt csináljuk hát, amit máskor is: naphosszat ülünk a konyhaasztalnál, ollóval, ceruzával és egy halom színes papírral. Én rajzolok, és a barátnőm kivágja – macskákat, halakat (mert azt könnyű rajzolni), egy-két almát, néhány görögdinnyét is, meg szárnyas angyalokat, régi katonai karpaszományok fémmel átszőtt anyagából. Biztosítótűvel aggatjuk fel a figuráinkat a fára, befejezésül pedig gyapotot szórunk az ágakra (erre a célra szedtük még augusztusban). Barátnőm megnézi, hogy milyen a fa, és összecsapja a kézér. „Szavamra, öcsi, olyan szép, hogy legszívesebben beleharapna az ember!“ Queenie meg is akarja kóstolni az egyik angyalt.
Összeállítjuk, felpántlikázzuk az ablakokra való magyal– füzéreket, aztán nekiállunk az ajándékokat csomagolni. A nőknek csomózott-festett kendő, a férfiaknak házilag kotyvasztott szirup citromból és medvecukorból és aszpirinból – „Beveendő a nátha első jelentkezésekor vagy közvetlenül vadászat után“. Csak akkor válunk el, amikor egymás ajándékait kezdjük készítgetni. Én egy gyöngyháznyelű kést szeretnék venni a barátnőmnek, vagy egy rádiót, vagy egy nagy doboz konyakos meggyet (egyszer ettünk, és azóta mindig emlegeti: „El tudnék élni konyakos meggyen, öcsi, biz‘ isten el tudnék, pedig én nem szoktam Isten nevét hiába venni“). De csak egy sárkányt csinálok neki. Ő meg kerékpárt akar venni nekem. (Ezerszer és ezerszer elmondta már: „Jaj, ha megtehetném, Öcsi. Borzalmas, ha az ember nem tud megszerezni valamit, amit szeretne. De még borzalmasabb, ha nem tud megszerezni valamit, amit másoknak szeretne adni. De egyszer meg fogom szerezni, öcsi. Lesz neked kerékpárod. Csak nem tudom, hogyan. Talán lopni fogok.“) Majdnem bizonyos, hogy ő is sárkányt csinál nekem. Tavaly is sárkányt csináltunk, tavalyelőtt is. Azelőtt meg gumipuskát. Én mindegyiknek nagyon örültem. Mert mi ketten sárkányeregető bajnokok vagyunk, úgy kémleljük a széljárást, mint a tengerészek. A barátnőm még nálam is ügyesebb, az ő sárkánya még akkor is felrepül, ha egy csöpp szél sincs, ha a felhők is egy helyben állnak.
Karácsony délutánján összekotrunk öt centet, és elmegyünk a henteshez Queenie szokásos ajándékáért, egy szép nagy csontért. A csontot fényes papírba csavarjuk, és jó magasra akasztjuk – fel, a csillag közelébe. Queenie tudja, hogy ott a csont. Kuporog a fa tövében, mohón bámul fel a fára, akkor se mozdul, amikor ideje aludni menni. Én is éppolyan izgatott vagyok, mint ő. Gyűröm a takarómat, forgatom a párnámat, mintha forró nyári éjszaka volna. Egy kakas kukorékol valahol – nem tudni, miért, hiszen a nap még a föld túlsó felére süt.

fotó: webfotó: web

„Ébren vagy, öcsi?” A barátnőm szólt át a szobájából, a szomszéd szobából. Egy perc múlva már ott ül az ágyam szélén, gyertya van a kezében. „Le se tudom hunyni a szememet – mondja. – összevissza kalandoznak a gondolataim. Mondd, lehet, hogy Roosevelték a mi gyümölcskenyerünket eszik meg vacsora után?“ Összebújunk az ágyban, érzem, hogy a kezemet szorongatja. „Régen sokkal kisebb volt a kezed. Nem örülök neki, hogy felnőtt lesz belőled. Mondd, akkor is barátok leszünk? – Mondom neki, hogy mindig. – Úgy fáj a szívem, öcsi. Mindenáron kerékpárt akartam venni neked. Még a nagyapáról rám maradt kámeát is el akartam adni, de hiába. Öcsi – mondja, és zavartan elhallgat –, Öcsi, én most is csak sárkányt csináltam neked.“ Én is bevallom, hogy én is csak sárkányt csináltam neki. Nevetünk. A gyertya már olyan kicsi, hogy fogni se leheti Kialszik, és kigyulladnak a csillagok, ott táncolnak az ablakban, mint valami karácsonyi ének látható hangjegyei, lassan-lassan meghozzák a reggelt. Lehet, hogy szunyókálunk is egy keveset, de aztán a hajnal úgy szakad a nyakunkba, mint az ébresztő hideg víz: ébren vagyunk, fel és alá járunk, éberen vigyázzuk, hogy mikor mozdulnak már a többiek. A végén a barátnőm szántszándékkal leejti a teáskannát a konyha kövére. Én meg végigszteppelek a zárt ajtók előtt. Lassan előbújnak a többiek, látszik rajtuk, hogy legszívesebben kitekernék a nyakunkat. De nem tehetik, karácsony van. A reggeli valóságos lakoma, minden földi jóval: mókuspecsenye és kukoricakása, palacsinta és lépes méz. Mindenki örül neki, csak a barátnőm meg én nem. Mi alig tudunk enni, annyira izgatottak vagyunk, rohannánk az ajándékokhoz.
Én csalódom az ajándékokban. De nem csoda: harisnya, iskolai ing, zsebkendők, egy ócska pulóver meg egyévi előfizetés egy vallásos gyereklapra, a Kis Pásztorra. Majd megpukkadok. Igazán megpukkadok.
A barátnőm szerencsésebb. Egy nagy zacskó floridai mandarin – ez a legjobb ajándéka. De ő sokkal büszkébb arra a fehér gyapjúsálra, amit a húga kötött neki. És azt mondja, hogy leginkább az én sárkányomnak örül. Szép is az a sárkány – de az, amit ő csinált nekem, még szebb, kék, és tele van arany és zöld jutalomcsillagokkal, sőt még a nevem is rá van festve: ÖCSI.
„Öcsi, jó szél van.”
Jó szél van, és mi meg sem állunk a ház alatti rétig, ahol Queenie éppen a csontját ássa el (és ahol egy év múlva Queenie-t magát fogják elásni). Belegázolunk a derékig érő dús fűbe, kibontjuk a sárkányokat, érezzük, ahogy meg-megránditják a zsinórt, mint az égi halak, úszva fenn a szélben. Süt a nap, jókedvűek vagyunk, lefekszünk a fűbe, majszoljuk a mandarint, és nézzük, hogyan ugrabugrálnak a sárkányaink. Egészen megfeledkezem a harisnyáról meg az ócska pulóverről, olyan boldog vagyok, mintha már meg is nyertük volna a kávé-névadási verseny első díját, az ötvenezer dollárt.
„De nagy szamár vagyok! – kiáltja a barátnőm, és egyszerre olyan nyugtalan lesz, mint az a háziasszony, aki bennfelejtette a kalácsot a sütőben. – Tudod, hogy én hogy képzeltem el az egészet? – kérdezi, de a felismerés hangján, és nem is rám mosolyog, hanem valami másra, énmögém. – Mindig azt képzeltem, hogy az ember beteg lesz, meghal, és akkor látja meg az Istent. És azt képzeltem, hogy az olyan lesz, mint a baptista imaház ablaka: csupa ragyogás, ahogy a nap süt át a színes üvegen, és az ember nem is fogja érezni, hogy jön a sötét. És olyan jó gondolat volt, hogy attól a ragyogástól eloszlik majd minden félelem. De most már akármibe fogadnék, hogy nem így lesz. Hogy a végén az ember ráébred, hogy már látta is az Istent. Hogy amikor a világot látta – és egy kézmozdulatába belefér a felhő, a sárkány, a fű, és Queenie, ahogy rákaparja a földet a csontra –, amikor ezt mind látta, akkor az Istent látta az ember. Én például nyugodtan meg is tudnék halni most, ezzel a képpel a szememben.“

* * *

fotó: webfotó: web

Ez az utolsó karácsony, amit együtt töltünk.
Az élet elválaszt bennünket egymástól. Azok, akik Mindent Jobban Tudnak, azt mondják, hogy nekem katonaiskolában van a helyem. És sorban következnek a nyomorúságos, harsonaszótól harsány kaszárnyák, riadót rikácsoló kietlen sátortáborok. Most már új otthonom van. De az semmit se számít. Az én igazi otthonom ott van, ahol a barátnőm, és én sohase jutok el oda. Ő pedig ott van, ott tesz-vesz a konyhában. Egyedül, Queenie-vel. Aztán egészen egyedül. („Öcsi, kedves – írta szenvedélyes, alig olvasható betűivel –, Jim Macy lova csúnyán megrúgta tegnap szegény Queenie-t. Hála istennek, nem sokat szenvedett szegény. Szép tiszta lepedőbe csavartam, és levittem a gyerekkocsiban Simpsonék rétjére. Most már örökre ott lesz a kedvenc csontjaival…”) Néhány télen még gyümölcskenyeret is süt, egymaga. Nem olyan sokat, mint régen, de néhányat mégis. És persze mindig nekem küldte el „mind közül a legeslegjobbat“. És a levelébe mindig beletesz egy vécépapírba csavart tízcentest: „Menj el a moziba, és meséld el, mit láttál.“ De lassan-lassan kezd összekavarni a másik barátjával, azzal az öcsivel, aki az 1880-as években halt meg. És már nemcsak a tizenharmadikákat tölti az ágyban. És egy novemberi reggelen, kopár, a tél érkezését hirdető reggelen nincs annyi ereje, hogy fölkeljen, hogy fölkiáltson: „Micsoda gyümölcskenyér-csinálásra való nap!“
És amikor ez bekövetkezik, tudok róla. A levél csak megerősíti azt, amit valamilyen titkos csatornán már megéreztem, azt, hogy valami pótolhatatlan részemet veszítettem el, hogy valami megszakadt, elszabadult, mint egy sárkány a zsinórjáról. Most, ezen a decemberi reggelen is, ahogy átvágok az egyetem épületei közt, felnézek az égre. Mintha két elszabadult sárkányt keresnék, két sárkányt, ami úgy száll fel az égbe, mint két szív.

Katona Tamás fordítása

 
E novella legutóbb Truman Capote: Az éjszaka fája c. kötetben, az Európa Kidónál jelent meg.