Home / Megnéztük / “Már a próbafolyamat is egy viszontlátás!” – interjú
“Már a próbafolyamat is egy viszontlátás!” – interjú

“Már a próbafolyamat is egy viszontlátás!” – interjú

Január 17-én mutatják majd be a Bethlen Téri Színház és a Manna közös produkcióját, David Mamet: Viszontlátás c. előadását a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójának, Vadász Krisztinának a rendezésében. Vele beszélgettünk találkozásokról, az idő diktálta tempóról, a TÁP Színház jelentette muníciókról és a generációk együtt munkálkodásáról…

  • Hogyan hatnak rád, mennyire fontos számodra egy-egy találkozás?
  • Számomra azok a pillanatok nagyon érdekesek, amikor olyan emberekkel vagyok együtt, akikkel csak ritkán van módunk látni egymást. Ezek egészen más erővel bírnak, mint a napi szintű találkozások.

…miért várjuk el a kellő közvetlenséget? Miért vannak elvárásaink? Ezek a kérdések akkor is megfogalmazódnak, ha húsz év távlatából találkozunk, vagy ha két hét telt el a legutóbbi együttlét óta. Az érdekel, amikor két emberen keresztül két hamis elvárás találkozik egymással. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy vajon mi a jobb? Eleget tenni ennek, vagy bevallani, hogy nem úgy van, ahogy a másik elképzelte.

  • A találkozásaidban mi az, ami a legjobban képes rád hatni?

Az eltöltött minőségi idő, mert a napi rendszerességű összefutásokból ez hiányzik nekem a legjobban. Talán azt gondoljuk, el is hitetjük magunkkal ilyenkor, hogy ezekre nincs rászánni való időnk. Bele sem megyünk mélyebb dolgokba, csak egy felszínesebb verziót adunk magunkból. A ilyen találkozások kapcsán mindig érdekel, hogy mi az a határ, amit át kell lépni magunkban ahhoz, hogy el tudjunk merülni egy beszélgetésben. Szerintem ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy irreálisan sok időre lenne szükség. Arra gondolok, hogy a protokoll körökön túl, hogyan lehet valódi érdeklődéshez eljutni. Például hogyan lehet a „hogy vagy?“ jellegű kérdésekre jól válaszolni. (mosolyog)

  • Hasonló találkozásaid, mint a Viszontlátásban, voltak, vannak az életedben?
  • Igen. De talán nem az a kérdés, hogy a személyes élményeim pontosan mik voltak, hanem hogy ezek kapcsán mi érdekel az adott anyagban. Mert bár nekem ilyen hosszú, évekre megszakadó kapcsolatom sosem volt a szüleimmel, mégis attól, hogy ritkán látjuk egymást, minden egyes találkozás kicsit hasonló ehhez. Ilyenkor nekünk is le kell “futnunk bizonyos köröket” ahhoz, hogy ismét kellő közvetlenséggel tudjunk együtt lenni, és módunk lehessen egymással mélyebb dolgokról beszélni. De miért várjuk el a kellő közvetlenséget? Miért vannak elvárásaink? Ezek a kérdések akkor is megfogalmazódnak, ha húsz év távlatából találkozunk, vagy ha két hét telt el a legutóbbi együttlét óta. Az érdekel, amikor két emberen keresztül két hamis elvárás találkozik egymással. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy vajon mi a jobb? Eleget tenni ennek, vagy bevallani, hogy nem úgy van, ahogy a másik elképzelte.
  • Az egyetemi évek színműs forgatagában, gyors tempójában mennyire van lehetőséged az időt igénylő találkozásokra?
  • Én mindig próbálom úgy irányítani az életemet, hogy ha valami fontos számomra, akkor arra még akkor is tudjak időt szánni, amikor nincs…

Maga a próbafolyamat is egy viszontlátás. Egyrészt András, Vili és én találkozunk újra, másrészt találkozik két generáció is. A próbák során alakítjuk magunkat egymáshoz. A darabhoz kapcsolódó személyes élményeinket megosztjuk, és ezek során közeledünk, vagy olykor távolodunk egymástól. Ez a folyamatos mozgás maga a találkozás, ami nem hagy nyugodni, gondolkodásra sarkall és döntésekre késztet mind az alkotás, mind az életem terén. A beszélgetéseink során értékrendek és életszemléletek ütköznek, és ettől egy próba után úgy érzem magam, mintha leültem volna apámmal meginni egy kávét.

  • …pont attól és akkor lesz időd, ha nincs, ám te mégis csinálsz rá időt… 
  • …pont ettől tudtak, tudnak létrejönni a szerelem munkák is – olyanok, melyek nem a képzésünk részei. Mert találunk időt, hogy találkozzunk, próbáljunk, mert az a dolog épp akkor fontos nekünk. Az emberi kapcsolatokkal is így van, ha mindkét félben kölcsönös a szándék, ha ugyanazt akarják mindketten… Itt kapcsolódik mindez a Viszontlátáshoz: ha két ember szeretné a köztük lévő egykori közelséget újra megélni, akkor mi az – az idő teremtette elidegenítő távolság mellett ,- ami ezt a szándékot mégis lehetetlenné teszi. Mit lehet ilyen esetben tenni ezzel a kölcsönös akarattal? Az igazán fontos kapcsolatok és munkák esetében ez a gond megoldódik aztán.
  • Vajdai Vilmossal milyen együtt dolgoznotok ebben az előadásban?
  • Azt beszéltük meg, hogy ha lesz mit mutatni, akkor mint mentor, időről időre megnézi majd azt, hogy hol tartunk. Az első ilyen alkalom mostanában lehetett volna, de sajnos Ténai Petra, akivel elkezdtük ezt a próbafolyamatot, megsérült, ezért egy másik osztálytársammal, Barna Lillával az elejéről kellett kezdenünk. Az említettek miatt ez most kicsit csúszik, és csak a hónap második felében fogunk Vilivel találkozni. De ő nekem egy kicsit abban az értelemben is segít, hogy amikor három évvel ezelőtt nála dolgoztam a Táp Színháznál, (ekkor ismertem meg Márton Andrást is) akkor rengeteget tanultam, és azt hiszem, hogy ami mindezekből számomra fontos, az belém is épült – tehát egyelőre Vilivel így dolgozunk!(nevet)

  • Mik azok, amik a Táp és Vilmos látásmódjából beléd épültek?
  • Többnyire technikai megoldások, amik azt az ízlést szolgálják, amit én is magaménak érzek. Ami viszont kiteljesedett bennem a közös munka hatására, az a maximalizmus, és hogy minden probléma megoldható. Krízishelyzetekben megismertem a magam reakcióit, és azok sokat fejlődtek is azóta. Elindított bennem egy erős elvárást magammal és a többiekkel szemben, akikkel azóta együtt volt szerencsém dolgozni. Például a tavalyi rendezésem, a Túlóra alatt és most is tudok ebből profitálni. Rugalmasnak lenni, de amit eldöntöttem, azt véghez vinni.

…pont ettől tudtak, tudnak létrejönni a szerelem munkák is – olyanok, melyek nem a képzésünk részei. Mert találunk időt, hogy találkozzunk, próbáljunk, mert az a dolog épp akkor fontos nekünk. Az emberi kapcsolatokkal is így van, ha mindkét félben kölcsönös a szándék, ha ugyanazt akarják mindketten… Itt kapcsolódik mindez a Viszontlátáshoz: ha két ember szeretné a köztük lévő egykori közelséget újra megélni, akkor mi az – az idő teremtette elidegenítő távolság mellett ,- ami ezt a szándékot mégis lehetetlenné teszi. Mit lehet ilyen esetben tenni ezzel a kölcsönös akarattal? Az igazán fontos kapcsolatok és munkák esetében ez a gond megoldódik aztán.

  • A Viszontlátás, mint mű, mint anyag hogyan hat rád, mi az, ami számodra  magaddal vihető belőle?
  • Maga a próbafolyamat is egy viszontlátás. Egyrészt András, Vili és én találkozunk újra, másrészt találkozik két generáció is. A próbák során alakítjuk magunkat egymáshoz. A darabhoz kapcsolódó személyes élményeinket megosztjuk, és ezek során közeledünk, vagy olykor távolodunk egymástól. Ez a folyamatos mozgás maga a találkozás, ami nem hagy nyugodni, gondolkodásra sarkall és döntésekre késztet mind az alkotás, mind az életem terén. A beszélgetéseink során értékrendek és életszemléletek ütköznek, és ettől egy próba után úgy érzem magam, mintha leültem volna apámmal meginni egy kávét.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: