Home / Megnéztük / “Ami ami, az az!”
“Ami ami, az az!”

“Ami ami, az az!”

Érthető és teljesen világos, ugye? Ám ha nem, akkor is értened érdemes, mert pont ilyen félhomályosan derengő, ködösen áttetsző az az élet is, amit te és én nap mint nap élünk, nem? Bognár Péter: Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler kortárs drámaszövegét Gothár Péter helyezte, igazította a Katona József Színház Kamrájának terébe – a tőle megszokott részletgazdag bravúrossággal. És ha mégsem értünk mindent, vagy épp csak sokára esik le a húszas, az nem a rendezés vagy a szöveg hiányossága, hanem pont a darab tökéletes megértésének, célba érkezésének a csalhatatlan jele. Mert pont így, ennyire vagyunk a hülyeség minden létező koordinátáját elhagyó, a legdrámaibban módon hülyék – és ez gyönyörűen szívfájdító.  

Pedig ez az egész végtelenül egyszerű: van egy negyven és ötven közti feleség, Detti (Rezes Judit) fekszik hátában egy emberes méretű késsel a konyhakövön. Valószínűleg gyilkosság történt, amit a vízszerelő férj, Sándor (Kocsis Gergely) követhetett el. Ám ami valószínű, és amit minden feltételezés szerint is csak “ elkövethettek”, az már eleve nem is lehet olyan végtelenül egyszerű, ugye? Bognár Péter szövege pont ezt a kettősséget, és e kettősség visszásságát járatja csúcsra. Le is zsibbadhatna tőle az agyunk, de Gothár Péter részleteiben gazdagon burjánzó rendezése megment ettől a lezsibbadástól – az igaz viszont, hogy a repetitív szöveghalmozások dramaturgiailag nem tudnak tíz esetből tízszer ugyanúgy, ugyanolyan erővel hatni.

fotó: Dömölky Dániel

Bár igaz is: miért lenne fárasztó látni, ahogy mi magunk is élünk. Fel sem kellene tűnnie, ahogy a gyilkossági helyszínre érkező István ezredest (Tasnádi Bence) sem lendítette ki a nyugalmából a helyszínen Detti hátából meredező kés, sem semmi egyéb ebben a kispolgári, a ’80-as évek fizetéséből eklektikusan berendezett, az akkori háztartási gépek garmadájával feltuningolt lakótelepi melós lakásban (díszlet: Gothár Péter). Békebeli panelproli miliő, ám itt most a panel jelző esetleges, mert ez a proliság épp úgy honos az Istenhegyi út kanyarulataiban is – hisz ez nem egzisztenciális-, hanem létállapot.

Tasnádi Bence Columbója – ahogy Wágnerné (Pelsőczy Réka) hívja, – odatapad a bűnügyi helyszín lábaival az égnek meredő, fejre állított tévéje elé meccset nézni, és ahogy nézi, s közben csörgeti mobilján az otthonukban tevő-vevő feleségét, Katit (Pálmai Anna), abból már sejtjük, hogy mentálisan nem minden százas nála – remélhetnénk: foglalkozási ártalom. Gesztusainak kezdeti hevességét soknak érezni,  így viszont egyből be is “árazza” a figurát, magához ragadva a “holt biztos, hogy kezeltetnie kéne magát” kiosztható címet.

Közben repetatíve előkerül a bojler-kombi-cirkó szentháromság, hogy végeérhetetlen, egymás mellett elbeszélő vitákkal, érvelésekkel bizonyítsuk: a mi beszűkültségünkön nincs itt a környezetünkben olyan, aki képes lenne túltenni. Közben tudat alatt reménykedünk abban is, hogy kiderül: mindenki más hülyébb, beszámíthatatlanabb, mint mi. Ebben ez az előadás igényesen kimunkált, szofisztikált, és  ettől képes működtetni a saját igazságát: hülyeségeinken sem túllépni, se túltenni nem tudunk, nem akarunk.

Persze ezt a címet mindenki megnyerhetné itt, első ránézésre, de az egyet jelentene azzal, hogy akkor valamit alaposan félre is néztünk. Mert ez itt a teljesen alap színt,olyan, mely országunk bármely irányába indulva mindenhol bizton fogad minket: mikro méretű álproblémáinkba beledöglesztjük magunkat és a másikat is. Milyen is ez a mentális állapot, amelyet ritka jó érzékkel, sablonosságait elkerülve, autentikusan ragadott meg Bognár Péter? Teljesen szokványos: kinek-kinek búgócsigaként az önmaga körül forgó és a banalitásokból heroikus élet-halál küzdelmet magára pörgető, faltól falig tartó, beszűkült élet valósága. Az, amely a másik által túllicitálhatatlan, mert magunkon túltenni  önmagunknál jobban senki sem tud. Persze e téren próbálkozni azért lehet.

fotó: Dömölky Dániel

Ahogy Kocsis Gergely Sándorát elhallgatjuk, miközben Nikolett századosnak (Rujder Vivien) tett vallomástételét egyre jobban cifrázza a cirkó-bojler-kombi szillogizmusokkal, mindeközben a logikai bukfenceket huszáros eleganciával elkerülve – ez verhetetlen és állhatatos tehetségre vall. Világmegváltó, őszinte naivsággal meséli a kibogozhatatlan egymásból következéseket – melyeket hallgatva szent bolondnak, mások által kipécézett bűnbaknak tartani inkább, mintsem feleség gyilkosnak. Ahogy Rujder Vivien illedelmes megszeppentjéből előtör a szexuális úrnő, amikor a felettesén, Istvánon kell “uralkodnia” – miközben ő fejjel lefelé függ – az  nehezen feledhető, érzékletes, és rekeszizmot nem kímélő szemléltetése az elfojtott ösztönök “tombolásának”.

Gyönyörűen össze is ér minden szín logikusan összekapcsolt okadatolás a két konyhát elválasztó lépcsőházban, ahol minden szereplő elkántálja a maga “könyörgését” – papi intonálást megszégyenítően. Fohászkodunk, mert ebben a lépcsőház léptékű országban, ahol a mentális “panelproliságunkban” élünk, már csak az önmagunkba való belevakulás Jóistene képes oltalmat, támaszt és vigaszt adni – gondoljuk mi.

Holott Pelsőczy Réka jól értesült, az összefüggések kibogozhatatlan fonalát pillanatok alatt átlátó Wágnernéja szentül meg van győződve arról, amit a szemével látott – hogy Sándor a szemétledobóba igyekezett tuszkolni késsel a hátában Dettit -, és amit a mindent kenterbe verő józan paraszti eszével végiggondolt, az alapján a tragikus bűnt Sándor követte el. Ikeás szatyrát szorongatva, minden lelki terrorral dacolva tudósít, narrál, igyekszik képbe hozni minket is. Fűzi-fűzi a maga ok-okozati univerzumát nekünk, és könnyen el is hisszük neki ideig-óráig, hogy az éleslátás és a realitásérzék őt kényeztette el a leginkább.

Az objektivitás maximális megteremtésében maga a halott, késsel a hátában, Detti is segít: élővé vedlik vissza, hogy józan, érett, világos okfejtésekkel vagy épp a lelki sirámai hitelességével minden kételyünket eloszlassa: ő az, aki mindannyiunk közül a legtöbbet tűrte és viselte el.

fotó: Dömölky Dániel

Közben repetatíve előkerül a bojler-kombi-cirkó szentháromság, hogy végeérhetetlen, egymás mellett elbeszélő vitákkal, érvelésekkel bizonyítsuk: a mi beszűkültségünkön nincs itt a környezetünkben olyan, aki képes lenne túltenni. Közben tudat alatt reménykedünk abban is, hogy kiderül: mindenki más hülyébb, beszámíthatatlanabb, mint mi. Ebben ez az előadás igényesen kimunkált, szofisztikált, és  ettől képes működtetni a saját igazságát: hülyeségeinken sem túllépni, se túltenni nem tudunk, nem akarunk.

Mi mindennek a tanulsága? “Ami ami, az az” – summázza Wágnerné vélt éleslátásától megittasodva, támolyogva. Gothár Péter ezeket az önmagunkba vakulásos, egyedi hangokat többszólamú művé képes szerkeszteni. Ahol minden szereplő és néző: ami ami, az az – hátha ettől megértjük, hogy ez az irány a fizikai megsemmisülésünket is okozó belehülyülésünkig vezethet csak – kár is itt mást remélni.

A szexuális szerepjátékokban a nemi életét kiélő István ezredes és az őt ebben kiszolgáló Pálmai Anna Katija pont olyan gyermeteg, és élet halál harcot vív e téren egymással, mint ahogy a két lakás – az Istvánéké és a Sándoréké – konyhája egymás melletti, mintha itt minden egymásba, egymásból nyílna. Pont úgy, ahogy a Sándort kihallgató István lassanként elirigyli ezt a gyilkosságnak vélt feleség-halált – és szerelemféltés okán maga is okot kezd gyártani magának egy esetleges feleséggyilkossághoz.

Gyönyörűen össze is ér minden szín logikusan összekapcsolt okadatolás a két konyhát elválasztó lépcsőházban, ahol minden szereplő elkántálja a maga “könyörgését” – papi intonálást megszégyenítően. Fohászkodunk, mert ebben a lépcsőház léptékű országban, ahol a mentális “panelproliságunkban” élünk, már csak az önmagunkba való belevakulás Jóistene képes oltalmat, támaszt és vigaszt adni – gondoljuk mi.

fotó: Dömölky Dániel

Mi mindennek a tanulsága? “Ami ami, az az” – summázza Wágnerné vélt éleslátásától megittasodva, támolyogva. Gothár Péter ezeket az önmagunkba vakulásos, egyedi hangokat többszólamú művé képes szerkeszteni. Ahol minden szereplő és néző: ami ami, az az – hátha ettől megértjük, hogy ez az irány a fizikai megsemmisülésünket is okozó belehülyülésünkig vezethet csak – kár is itt mást remélni.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top