Home / Megnéztük / “…szeretem az ünnep illatát!” – interjú
“…szeretem az ünnep illatát!” – interjú

“…szeretem az ünnep illatát!” – interjú

Az esztendő utolsó napjain jólesik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Az ünnepek előtt Kútvölgyi Erzsébettel beszélgettünk, és szóba került az egymásról való tudás melege, az irigység ismeretlensége, a másiknak való gödör ásása, a fokhagymaszaggal keveredő tehetség és a mézeskalács íze…

  • Mostanában miért mehet olyan nehezen az egymással való párbeszéd?
  • Nem érzem ezt, én általában könnyen kommunikálok, bár az is igaz: keveset vagyunk társaságban… Ha kevesebbnek hat a kommunikáció, az talán csak azért lehet, mert kevesebbet járok fel a büfébe mostanság. Régente előadások előtt is, utána is itt ragadtunk, beszélgettünk, iszogattunk… Most viszont – bár lehet, hogy csak én öregedtem meg(nevet) – nem nagyon jövünk fel ide, vagy csak a fiatalok jönnek. Igyekszem mindig korán beérni, mert jól érzem magam a színházban, az öltözőm ablakának belső párkányán sorakoznak a könyvek, szeretek olvasni előadások előtt. Mostanában – nem tudom, miért alakult ez így – nagyon kevés időt töltök, töltünk együtt a kollégákkal. A családomra ugyanez viszont már nem igaz, hisz egyre népesebb, “súlyosabb” lett ez a család, egyre több kommunikációt is igényel. Nem érzem, hogy kevesebbet kommunikálnék, persze az is igaz, hogy a felszínes beszélgetéseket sosem szerettem, az igaziakhoz viszont több idő kell…

Nincsenek mély, nagy barátságok! Régen mély, nagy barátságokban összefutottunk: együtt főztünk, együtt ettünk, együtt nyaraltunk akár külföldön is. Most már viszont nincsenek ilyenek: nem tervezzük, hogy összefutunk, hogy találkozunk…

  • Korábban több idő volt ezekre?
  • Nem tudom…lehet, hogy azok a beszélgetések is a felszínről indultak, de mégis többet tudtunk egymásról… Tudtuk egymás családi állapotait: tudtuk, hogy jól van-e a feleségével, a férjével, a szerelmével, avagy éppen szakítottak. “Hú, éppen kisbabát vár!” – ő még ugyan nem tudja, de már látszik rajta, vagy épp lelóg a bajsza, kopaszodni kezd, és ezekből már láttuk, hogy jaj, itt most valami baj lehet, és akkor rákérdeztünk! Nincsenek mély, nagy barátságok! Régen mély, nagy barátságokban összefutottunk: együtt főztünk, együtt ettünk, együtt nyaraltunk akár külföldön is. Most már viszont nincsenek ilyenek: nem tervezzük, hogy összefutunk, hogy találkozunk… Itt vannak körülöttem a fiatal kollégák – nagyon szeretem, kedvelem Szilágyi Csengét például – és néha látom, hogy milyen jópofa diétás, fogyókúrás ételekkel rohangál itt, és azokat eszegeti, és ilyenkor megkérdem: ezt te főzted? “Nem, a párom főzte!” – de csak ennyi a beszélgetés! Könnyen lehet, hogy ez az én hibám, és az is lehet, hogy az ilyen “öltözőfolyosói futásba” nem is fér bele több. Lehet, hiba, hogy nem kopogok be hozzá az öltözőbe, és nem kérdezem meg: “na, és ki az – szőke, barna, fekete? Zöld szemű, kék szemű, barna szemű? – azért, hogy valami elindulhasson…

fotó: Mihalicz Máté

  • Korábban, régebben ez másként volt itt?
  • Régebben tudtunk a másikról. Tudtunk a választottjáról, tudtunk egymás gyerekeiről, tudtuk a másik gyermekeinek a számát. Megjegyeztük egymás születésnapját! Most is, hiszen – a vezetőség riasztja a titkárságot, a titkárság riasztja az Európa cukrászdát, és így mindannyiunk a születésnapjához közel eső előadásán, a taps végén kap egy csodálatos tűzijátékos tortát. Régente beszaladtunk egymáshoz pici kis meglepetésekkel, “lázban égve”, mert nem szerettük volna elmulasztani a másik születésnapját: “jaj, sietek, felköszöntöm!” – tudtunk egymásról…
  • …ez talán érdeklődés hiány?
  • Nem gondolom. Családosak lettünk, annak lett nagyobb a súlya. Vagy van, aki még mindig lót és fut: szinkronizál – én már régen nem, forgat – én már régen nem, rádiózik – én már régen nem. Ezért a társulatomnak, a kollégáimnak a hiánya – akiket testvérként szeretek – az én lelkemben  talán nagyobb, mint azokéban, akik a szakmában még többfelé nyüzsögnek, pezsegnek. Például Csenge, ha sorozatot forgat – aminek olyankor nagyon tudok drukkolni – akkor épp, hogy megjön este, már kezdünk is, és attól, hogy egy előadásban, az Ózban játszunk –  mivel ő szinte végig a színen van –  még nem nyílik mód beszélgetni – a szünet pedig mindannyiunknak szünet, természetesen.

Ők egy-egy szituációban sokkal szabadabban képesek gondolkodni, sokkal szabadabban is működnek épp ezért a testükkel, a lelkükkel és a még csak épp bimbózó szakmai tudásukkal is. Annak ellenére, hogy az én szakmai tapasztalatom esetleg nagyobb, bőségesebb, mint az övék,  még mindig bőségesen van mit tanulni egy Wunditól például.

  • A fiatal kollégákkal milyen a kapcsolatod?
  • Mindegyiküket figyelem, és mindegyiküktől rengeteget tanulok. Egészen másképpen próbálnak, teljesen szabadabban játszanak – és ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy ne lennének maximálisan pontosak. Teljesen másként csinálják a szakmát, mint ahogy minket tanítottak – az talán egy kicsit poroszosabb volt.
  • Ez a “teljesen más”  mitől, miben más?
  • Attól a fajta szabadság érzettől, amit most már én is egészen jól eltanultam tőlük. Holott  vénségemre magam is eléggé szabadon kezelem a szakmai tudásomat. Ők is magas szakmai tudással jönnek, de eleve más szakmai hozzáállással is. Az ő agyuk már nem arra van beállítva, hogy meghallgassam azt,  mit várnak el tőlem, hanem: “hallgasd meg azt, amit én gondolok”, “mondd el te is, hogy te mit gondolsz” – és aztán közös nevezőre jutunk majd. Régen ez nem így volt: bejöttünk, példánnyal a kézben, botorkáltunk, megmondták, hol jöjjünk be, hol álljunk föl, hol menjünk ki, hol feküdjünk le, hol haljunk meg. Eme legutóbbinál talán egyedüliként nincs vita, mert ahol meg kell halni, ott meg kell halni, mindegy is, hogy mit gondol a színész!(jóízűen kacag) Ők egy-egy szituációban sokkal szabadabban képesek gondolkodni, sokkal szabadabban is működnek épp ezért a testükkel, a lelkükkel és a még csak épp bimbózó szakmai tudásukkal is. Annak ellenére, hogy az én szakmai tapasztalatom esetleg nagyobb, bőségesebb, mint az övék,  még mindig bőségesen van mit tanulni egy Wunditól például (Wunderlich József– a szerk.). Egészen “fura” ez a helyzet!(mosolyog) Teljesen más korosztály – jó értelemben!

fotó: Mihalicz Máté

  • …ám abbe a szabadságba mégsem tud beleférni az egymással való kapcsolattartás, a kommunikáció?
  • Mert arra sajnos már nem jut idő! Csengéről én persze kicsit többet tudok, de már egy Puzsa Patríciáról azért kevesebbet.
  • …vagy egy Vecsei Miklósról…
  • Igen, róla például szinte semmit, mert még nem is volt módunk együtt dolgozni eddig. Mert ha valakivel van tizenöt perced egy légtérben, munka nélkül, akkor van, lehet módod attól a másiktól megkérdezni: hol született, mit szeret csinálni, élnek-e még a szülei – teszem azt. Azt, hogy kutyakedvelő,  már az első pillanatban észrevettem, és az már nálam mindjárt egy jó belépő! Mert én is “kutyás” voltam, sőt: sorozatban, egymás után voltak kutyáink. Nincs is igazán lehetőségünk rá, hogy közel kerüljünk a másikhoz. Ámbár lehet, hogy csak az hiányzik ehhez, hogy feljöjjünk ide és beszélgessük. Viszont mire a felszíni szakaszán túljutunk a beszélgetéseknek, addigra már hívás van, öltözni kell, készülni az előadásra. Jóval hamarabb,  például már öt órakor be kéne jönni, hogy módunk lehessen beszélgetni – de kivel? Ők olyankor még dolgoznak…hat óra huszonötre kell beérni, ha előadásunk van. Hat óra huszonötkor én már bent vagyok az öltözőben, passz…oda viszont bárki bekopogtathat, bejöhet, és ott aztán mehet a csevej!(nevet) Az utóbbi években a legjobb barátom az öltöztetőm volt – már meghalt sajnos.
  • Hány évig volt az öltöztetőd?
  • Tíz-tizenöt évig? Nem is tudom pontosan. Nála pontosan tudtam, az unokájának a megfoganását, a lánya esküvőjét, az egész famíliájának a sorsát. Tudom, hogy már az unokának is gyermeke van – az én Katim nem érhette ezt meg… Sokkal többet vagyok az öltöztetőmmel, sokkal többet tud az Andi is rólam, és én is róla, mint a kollégáimról.

A színművészetire mindig előbb írják ki a felvételit, mint az orvosira – ez a mai napig így van. Tojtam én magasról az egészre:”mit törődjek én vele?” Ha nem vesznek fel idén, akkor majd felvesznek jövőre!” – mondtam a drága, kedves Ferenczi Krisztinának, akinek épp most avattuk az emléktábláját itt a Pannónia utcában. Annyira emlékszem arra, hogy mennyire izgult miattam, és még én vigasztaltam: nem lehet, hogy valaki erre az egyetlen napra tegye fel az életét! Jön egy következő nap majd egy év múlva, vagy két év múlva, na és? – akkor sem történik semmi baj!

  • Ez valahol természetes is, nem?
  • Igen, persze, de szerintem nem mindegyik öltöztető van így a színészeivel…
  • Az imént soroltad, hogy mi az, amit, amiket már nem csinálsz: “nem szinkronizálok, nem forgatok, nem rádiózom”. De miért is nem?
  • Nem tudom, így alakult, de ez nem zavar, egy túrót, dehogyis zavar! Miért is zavarjon?(kacag)
  • E ház falai között az utóbbi években a fő- vagy a főbb szerepek is elkerülnek…- egy zseniálisan megoldott boszorkányt vagy egy sírásót nem számítva, persze.
  • Patkós Irma néni Veszprém mellett nagyon sokáig kapálta a szőlejét, metszegette vissza a virágait, és amikor Sándor Palikának kellett egy hófehér hajú, színpadképes, valamikori színésznő, akkor őt “előbányázták”. És kár is lenne tagadni: fantasztikus volt! Nézd: Istennek hála, van családom! Az irigység okozta kémiai elváltozás sincsen a szívemben. Nem is volt, ezért nem is ismerem, nem is tudok róla beszélni, hogy milyen is az. Szakmai irigységről, azt hiszem, meg végképp nem tudok beszélni. Itt nálunk Enci a fiatalokkal  olyan pezsgést hozott létre, amelybe egy hatvannyolc éves ember szükségképpen nem fér bele, vagy legalábbis másképp fér bele. Befér sírásónak! – amit ráadásul imádok játszani! Játszom az Ózban(az ujjhegyein számol), a Földrengésben, a Hamletben, játszom fent a Házi színpadon Az élet mint olyanban, a Maszat-hegyben és a Sógornőkben – ez hat előadás.

fotó: Mihalicz Máté

  • …és a Fejes Endre-darabban?
  • A Jó estét nyár, jó estét szerelem? Nem, abban már nem, mert az már lekerült a repertoárról. Annak a darabnak a kapcsán kerültem közelebb Wundihoz, aki egyébként magánemberként zárkózott kissé – legalább is nekem úgy tűnt, és érdekelt, talán pont ezért, hogy valamelyest “bele-láthassak”. Egy Stohl Buciba nagyon könnyű belelátni, kommunikálni vele, mert belőle csorog az élet szerteszét.
  • “Kihívás” számba megy számodra kibontani a körülötted élőket?
  • Kiívásról szó sincs. A legfontosabb, hogy érezzék,  őszintén érdeklődöm irántuk. Nem vájkálni akarok a magánéletükben, hanem az érdekel,  hogy milyen az az ív, ami idáig elhozta őket: ezt akarta, ezt választotta, ez most az, amire vágyott? Van-e családja, vagy támogatja-e a családja? – mert pontosan tudom, milyen volt számomra az, mikor otthon ellenezték, hogy a színészetre adjam a fejem.
  • Valóban?
  • Igen, gyereksebész szerettem volna lenni, de ez egy régi téma, nem is igazán szeretek erről beszélni. A főiskolára fölvettek, az orvosira nem, ilyen egyszerű. A főiskolára sem magamtól jelentkeztem, hanem a gimnáziumban engem tanító két humán szakos csodaember kért, hogy a kedvükért próbáljam meg. Mivel ezt a két embert nagyon kedveltem – és ha az ember nagyon szeret valakit, akkor miért ne tenné meg? Megtettem, persze! És olyan pofátlanul felkészületlen voltam a felvételin, hogy szerintem azért vettek fel, a pofátlanságom miatt. A színművészetire mindig előbb írják ki a felvételit, mint az orvosira – ez a mai napig így van. Tojtam én magasról az egészre:”mit törődjek én vele?” Ha nem vesznek fel idén, akkor majd felvesznek jövőre!” – mondtam a drága, kedves Ferenczi Krisztinának, akinek épp most avattuk az emléktábláját itt a Pannónia utcában. Annyira emlékszem arra, hogy mennyire izgult miattam, és még én vigasztaltam: nem lehet, hogy valaki erre az egyetlen napra tegye fel az életét! Jön egy következő nap majd egy év múlva, vagy két év múlva, na és? – akkor sem történik semmi baj!
  • Akkor lehet, hogy ez a mentalitás a titka talán a szerepeidben látott “könnyed” szenvedélyességednek is?    
  • Szenvedély nélkül nem tudok élni! A hétköznapjaimat is szenvedélyesen élem – erről a férjem is tudna mesélni…(kacarászik) Nagyon ritkán vagyok takarékon, talán csak akkor, amikor alszom.(mosolyog)

Nézd: Istennek hála, van családom! Az irigység okozta kémiai elváltozás sincsen a szívemben. Nem is volt, ezért nem is ismerem, nem is tudok róla beszélni, hogy milyen is az. Szakmai irigységről, azt hiszem, meg végképp nem tudok beszélni. Itt nálunk Enci a fiatalokkal  olyan pezsgést hozott létre, amelybe egy hatvannyolc éves ember szükségképpen nem fér bele, vagy legalábbis másképp fér bele. Befér sírásónak! – amit ráadásul imádok játszani!

  • …te is úgy vagy vele, gondolom, hogy ha takarékon kéne lenned, az nagyon el is fáraszt, nem?
  • Az nagyoooooon! Ez amolyan színész betegség: üdülni, pihenni vágyunk télen, mikor sokat próbálunk, játszunk, és várjuk, hogy süssön a nap, jöjjön a nyár! Aztán két hét után eleged lesz már a napfényből, már kiolvastad, amit akartál! És mikor jön a színház, mikor dolgozunk már? Ezek az esték azért is nagyon jók, mert kijössz az otthonodból, és belebújsz egy Szösz néne vagy egy nyugati boszorkány életébe, hogy ne épp a mai sírásót említsem neked. Ez alapvetően egy irigylésre méltó dolog, azt hiszem.
  • …a Hamlet sírásója egy vidám, a filozofálással is gúnytűző szerep amúgy is…
  • Igen, ez tényleg így van, szeretem is nagyon ezt a szerepemet!
  • Volt mostanában egyébként olyan felkérés, amit időhiány vagy más egyéb miatt visszautasítottál?
  • Nem, és azelőtt sem, soha. Hála Istennek, nem is keresnek, nem is találnak meg olyan szerepekkel, amelyeket vissza kellene utasítanom. Nagyjából már tudják rólam, hogy mire érdemes felkérni, azt hiszem. Az Orlai Produkciónak nagyon örülök, mert mindig új emberek között vagyok. Olyanok közt, akikkel egyébként nem találkoznék. Hisz  Ötvös Andrissal,  Szikszai Rémusszal például hol, mikor találkoznék? Elment már tőlünk  Járó Zsuzsa, Réti Andi is…vagy  Papp Janó – hát hol, mikor találkoznék velük egyébként? Épp ezért annyira jó, hogy ott is van egy családom! Fesztbaum Béla rendez Ibsent majd a Rózsavölgyiben, aminek szintén nagyon örülök! Nem játszom olyan nagyon sokat, hogy azok mellé ne tudnék még vállalni szerepeket!(nagyot nevet) Nemcsak az új munkáknak, hanem az új társaságoknak is örülök! Most majd például a Láng Annamarival fogok játszani az Ibsenben, akit én imádok!(felderül az arca)

fotó: Mihalicz Máté

  • Számodra a Vígszínház akkor egy olyan “kuckó”, ahonnan jó elindulni, és felfedezni a világot?
  • Abszolút! Talán harminc évvel ezelőtt mondtam ki ezt először: itt akolmeleg van! De nagyon jó, amikor az ember kifut a mezőre, még akkor is, ha ott nem mindig süt a nap, vagy éppen vihar van – de az akolmeleg az jó! Ám nem lustultam el az akolmelegben! Itt az a szerencse, hogy oly variábilisek voltak a szerepeim, hogy nem lehetett ellustulnom.(nagyot nevet) Nem a hatvannyolc éves “öregasszony” szerepeket játszom – hihetetlen, hogy itt milyen paletta van!
  • Ha úgy álltál volna hozzá, akkor lett volna módod arra itt, hogy ellustulj?
  • Persze, hogyne! De ahogy mondtam, ez a személyiségemtől annyira idegen… Bár most az utolsó fél évben jólesik lustulni otthon, de ez csak azt jelenti, hogy előtte pörögtem. Mert előtte kitűztem magamnak , hogy ezt meg,  ezt, meg ezt szeretném megcsinálni – mert meg kell, meg akarom, meg szeretném csinálni, ezek alatt jobbára hétköznapi dolgokat érts.

Nagyon sokszor vannak úgy az emberek, hogy: jaj, izé, ő Jászai-díjas, Érdemes Művész, Kossuth-díjas művész, hú, hát jaj, hát, hát, hát…hova is legyek, hogyan is hajbókoljak, hogyan “boruljak térdre” – és elkezdik bebugyolálni a mondatokat. Neemm!! Az szerencse kérdése is volt, meg talán a tehetségemé is – ha lehet szerénytelennek lennem most. Viszont nekem is ugyanolyan fokhagymaszagú a kezem(szaporán szaglássza az ujjvégeit), ha főzök! A Kossuth-díj nem veszi el a háztartást! Attól én még mosok, teregetek, leszedek, újra mosok… Nincs és nem is lesz bejárónőm, aki helyettem a foghagymát felvágja.

  • Nálad egyébként mit jelent a lustulás?
  • Bambulást! Van egy bárszékem a konyhában, nekidöntöm a hátamat a csempefalnak, mögöttem az ablak, és nézek ki a fejemből, mint a lufinyúl… Két perc az egész, vagy max. kettő és fél. Aztán felugrom, nem tudom, miért, de valahogy azt érzem, hogy fel kell ugranom – na ez, ez a lusti!
  • Ismerve téged: ez a két vagy két és fél perc maximálisan fel is tölt…
  • Mi? Feltölt??? Valósággal kisuvickol!!! Néha a férjem kérdi, itt ülök veled szemben, és mégsem nézel rám? Mert bambulok! – mondom neki. Egyébként nagyon szeretek aktívan, nyomtatott betűket olvasni. Nem online olvasok – bár tisztelem és elismerem, hogy lehet így is olvasni.
  • A közéletünkben a  közös hang meg nem találásairól mit gondolsz?
  • Ez a kérdés nem is a közügyekre vonatkozó része miatt nehezen megválaszolható, hanem a közös hang része miatt. A közöshöz kell a másik, ahhoz én egymagamban kevés vagyok, még akkor is, ha tükör előtt beszélek. Magamon mindig hagyok egy vágást, valahol itt elöl, a mellkas tájékán, és ha oda valaki betalál, akkor vele egyből megvan, meglesz ez a közös hang – olyannyira, hogy nem is tud tőlem megszabadulni.(kacag) De azt a rést meg kell találni…
  • Mivel, hogyan lehet azt a mellkasodon lévő rést meglelni?
  • Ezt nehéz, tényleg nagyon nehéz megmondani… Volt olyan kollégám, aki mikor szín józan volt, akkor sose talált be oda, de egyszer, amikor nagyon-nagyon felszabadultra itta magát, akkor aztán úgy betalált! Aztán legközelebb, amikor józan volt, akkor el is mondtam neki: mennyire tiszta és őszinte volt az a múltkor, amit mondtál! Mert nem úgy fogalmaztad a mondataidat, és nem arra gondoltál, hogy én nő vagyok, hogy idősebb vagyok, és hogy megbánthatsz, hanem őszintén beszéltél. Nagyon sokszor vannak úgy az emberek, hogy: jaj, izé, ő Jászai-díjas, Érdemes Művész, Kossuth-díjas művész, hú, hát jaj, hát, hát, hát…hova is legyek, hogyan is hajbókoljak, hogyan “boruljak térdre” – és elkezdik bebugyolálni a mondatokat. Neemm!! Az szerencse kérdése is volt, meg talán a tehetségemé is – ha lehet szerénytelennek lennem most. Viszont nekem is ugyanolyan fokhagymaszagú a kezem(szaporán szaglássza az ujjvégeit), ha főzök! A Kossuth-díj nem veszi el a háztartást! Attól én még mosok, teregetek, leszedek, újra mosok… Nincs és nem is lesz bejárónőm, aki helyettem a foghagymát felvágja.

fotó: Mihalicz Máté

  • Ha már díjak és szakmai előmenetel: Marton Lászlónak e falak között való jelen nem léte hogyan hat, hatott a társulatra?
  • A társulat beszélt erről, a társulatnak megvan a véleménye erről, és persze érzelmileg is áll ide, oda vagy amoda. Ha az én véleményemre vagy kíváncsi: az ő igazgatása alatt én in floribus voltam. Mindent, amit elértem, azt neki köszönhetem – a Jászait azt nem, mert azt  Várkonyi Zoltán “juttatta”(itt lesajnálólag pöccint a két ujjával) nekem -, de nem is a díjakról kell itt beszélni, hanem arról a határtalan bennem gondolásról! Bármi történt is, amivel én nem értek egyet, sőt!! – de szakmailag ő akkor is ki-kezd-he-tet-len ember. Vele kapcsolatban mindenkinek megvan a maga “hála-faktora”, és aki nem dolgozott vele, az talán objektívebben látja ezt a dolgot. Azt hiszem, úgy tisztességes, ha azt mondom: aki nem, vagy csak nagyon keveset dolgozott vele, annak egészen más a hozzáállása ehhez. Úgyis mindannyian gödörbe kerülünk egyszer, de az lehetetlen dolog, hogy kipattan valami, és már rögtön gödröt is ásunk, sőt: meg sem várjuk, hogy beleszédüljön, hanem egyből putty: még bele is lökjük. Holott ő az élete nagy részében egy maximalista, dolgos, tehetséges rendező volt.
  • …a tehetség és fokhagymaszag elegye kapcsán – egy karácsonyra szánt interjú végén: az ünnepre, az ünneplésre mennyire jut időd?
  • Ha van rá idő – és éppen nem játszom, – akkor nagyon szeretem az ünnepeket! Szeretem megünnepelni a gyerekeim születésnapját, névnapját – sokan “nem szeretik” ma már, ha köszöntgetik őket. Ugyan, ki nem szereti, ha a másik megköszönti, gondol rá? – á, csak játsszák az agyukat!(élénken nevet) A szüleim már nem élnek, mégis a születés- és névnapjukon gyertyát gyújtok, vagy kimegyek a temetőbe, és elbeszélgetek velük, mintha felköszönteném őket. Ez nemcsak egy olyan nagymamától örökölt hagyomány, hanem én tényleg szeretem az ünnepeket! Szeretem a húsvétot, a karácsonyt, szeretem az ünnep illatát! Szeretem a füstölt sonka illatát, a sonkalében főtt tojás illatától egyenesen bezsongok!(jóízűt nevet)

Azt hiszem, úgy tisztességes, ha azt mondom: aki nem, vagy csak nagyon keveset dolgozott vele, annak egészen más a hozzáállása ehhez. Úgyis mindannyian gödörbe kerülünk egyszer, de az lehetetlen dolog, hogy kipattan valami, és már rögtön gödröt is ásunk, sőt: meg sem várjuk, hogy beleszédüljön, hanem egyből putty: még bele is lökjük. Holott ő az élete nagy részében egy maximalista, dolgos, tehetséges rendező volt.

  • …gondolom akkor a mézeskalács illatát is?
  • Látod, a mézeskalács az nem az én világom!
  • …de vajon miért?
  • Nem tudom…talán, mert nem szeretem a számba venni…de olyan jó mégis nézni!
  • Talán a fahéj miatt?
  • Nem, a fahéjat szeretem, a fahéj illata jó: harmonikus, családias. De megenni a mézeskalácsot, azt mégsem. Az unokám gyönyörű mézeskalács kastélyt csinált, fantasztikus volt nézni azt az épületet – elképesztően ügyes, manuális zseni a tízéves nagy unokám!(mosolyog) Büszkén nézte, hogy mi hogyan csodáljuk, amit látunk. Volt egy kis kémény is rajta, és mondtam is neki: “Blankuskám, akkor ezt a kéményt én most megeszem! – eszembe sem jutott. Erre ő: “ó, jajj!” – de eszébe sem jutott, hogy azt mondja: nem!

fotó: Mihalicz Máté

  • Mindezekből adódóan az ünnepi készületekre is jut időd?
  • Nekem már a december 21-22-e az már csusszan, úszik bele a fácánleves készítéssel a karácsonyba. Éveken keresztül késő éjjel készítettem a fácánlevest – mert sokszor ezeken a napokon is játszom, játszottam a színházban. Négy-öt óra nagyjából, amíg ez a leves elkészül, közben ülök a bárszéken, olvasok, halkan szól a zene, mindenki csendben alszik, béke van, én meg közben locsolgatom a sülő fácánt.
  • Akkor mindezt nem zavarja meg, ha karácsonykor játszanod is kell…
  • Hát persze hogy nem: huszonötödikén: Óz, huszonhatodikán: két Óz…de hát ez miért is lenne baj! Ez mindig így volt, a család ezt nagyon hamar meg is szokta már annak idején. Amikor bekerültem a Maszat-hegybe, akkor eleinte persze mondogattam: jaj ne, mert még egy gyerekdarab, és akkor már Mikulásom sem lesz!!(harsányan nevet) Mégis jó gyerekközönségnek játszani, mert ilyenkor egy kicsit mi is gyerekek lehetünk, én azt hiszem!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top