Azt állítani, hogy A halál kilovagolt Perzsiából egy olyan előadás, amilyet még nem láthattunk a magyar színpadokon, csak egy hangyányit túlzás. Magam csak egy hasonlóval találkoztam, mégpedig a Színházak Éjszakáján a Katonában: a Hamlet egérfogó jelenetét Kovács D. Dániel hasonló technikával dolgozta fel, mint Szenteczki Zita és Juhász András a maga prózai alapanyagát – még ha látszólag más úton is jutottak el a végeredményhez. Kovács D. munkájánál fontos kiindulópont lehetett, hogy a Katona újításaként az egész előadást 360°-os kamerával élőben közvetítették, és míg rendezőtársai (Fehér Balázs Benő, Székely Kriszta) inkább megpróbálták láthatatlanná tenni a színpadon álló szerkezetet, ő a maga negyed órájának központi elemévé emelte.
Így végeredményében a színpadon a szerepüket játszó színészek mellett világosítókat és szélgépet játszó színészeket is láttunk, miközben a színpad fölötti sávban kivetítették a kamerának megteremtett “film-előadást” (ezt itt meg is lehet tekinteni, az 51. perctől kezdődik az említett jelenet). Szintén a színpadon élőben a filmforgatás varázsával játszik Eszenyi Enikő a Nádas Péter: Találkozásának rendezésében, itt viszont a film megszületését mi nem látjuk, csak sejtjük, majd végül a tapsrendnél bizonyosodhatunk meg róla, hogy a színfalak mögött mennyien dolgoztak a tökéletes illúziónkért.
fotók: Kőrösi Máté és Mónus Márton
A december 13-án bemutatott trafós előadás talán értelmezhető ezen színpadi előzmények továbbgondolásaként, de saját érvényű kísérletként is. A másik két produkcióval itt is – ott is összecseng: Kovács D. rendezése a színházról alkotott vallomásában filmes eszközöket színpadra állítva idézőjelbe helyezi a színház felsőbbrendűségét, megkérdőjelezi annak filmhez való viszonyát (ahogy teszi ezt A halál… is, sokkal részletgazdagabban), és épp így nem véletlen, hogy a nehezen színre vihető Nádas-szöveg, és a posztmodern kortárs másik „Péter”, Hajnóczi sokfelé tartó szövegének színpadra vitelénél döntöttek az újszerű videós megoldás mellett az alkotók. Szenteczki oldaláról ehhez még hozzájárul a bábszínházból érkező, a filmekhez hasonló erős figyelemvezetés, a perspektíva váltás és térhasználat kreativitásának és kimaxolásának igénye.
Ha egy szkeptikus kamaszt kellene berántanom a színház világába, ez egy remek alkalom lenne. Nem azért, mert ez a színház, vagy mostantól ilyennek kell lennie. Hanem mert ilyen is lehet, és legyen ilyen is. Legyen szabad, merje bátran használni a technikát, és ne féljen nem tetszeni, vagy más lenni. A halál kilovagolt Perzsiából hatalmas lépés azon az úton, ami ennél még sokkal messzebbre vezet, és nagyon remélem, hogy nem áll meg itt ez a kaland.
Két erős világ találkozik a produkcióban: egyrészt Szenteczki Zita hosszú évek óta érlelgetett vágya a prózai szöveg színreviteléről, másrészt Juhász András és a DoN’t Eat Group formabontó, experimentális filmes elképzelései, performansz és installáció szerelemgyerekei, amikkel eddig a LoopEvent alkalmaival találkozhattunk. Ez a két világ pedig szerencsés módon egymásra talál, és mindkét félnek előnyös szerelemre lobban: hiszen a technikai koncepció önmagában is kellőképpen izgalmas, a szöveganyag pedig magában is érvényes és fontos alkotás, ami kínálja magát a színrevitelre: és míg ebből a történeti keret, amabból meg a forradalmi gondolat hiányozhatna, így együtt valami valóban revelatívat jelentenek, amit érdemes látni (még akkor is, ha esetleg nem szeretjük…vagy ha megosztó. Mert az.)
A darab főhőse fizikai munkával keresi a kenyerét, de író szeretne lenni, és csak arra vár, hogy szeressék. Szenvedései tengerében hamar függőségeibe ragad, alkoholizmus és dohányzás a hű társai. Az ő narratívájából szembesülünk a történettel, és az előadás maga is delirium tremensben lebeg: a színpad fölött hatalmas vászon, szétszórva jelenetek ezerféle helyszínéül szolgáló összetákolt mini-stúdiók, és a hegesztőprojektor*, a jelenetek sokszor kicsavart térhelyzetekben vannak megrendezve, amelyek csak a vásznon nyernek valós perspektívát (pl.: függőlegesen megterített vacsoraasztal lógó-fekvő színészekkel…és a sör bizony a valós gravitációra hallgat, ha pohárba kell tölteni). A színészek – akik gyakran díszítőként vagy “láthatatlan” bábmozgatóként is szerepelnek – és az operatőrök, a maguk sok-sok méternyi köldökzsinór kábeleikkel ezen a színpadon térülnek-fordulnak precíz koreográfia szerint.
A videót élőben loopolják egymásra (erről az alkotó bővebben itt), amit filmként nézhetünk a vásznon, olykor kísérleti művészfilm, a látomások megalkotásánál pedig posztszocialista, a trash és a giccs elemeit felhasználó képmontázsok formájában. Mindehhez pedig a szintén élőben vágott, hangszerelt zene szolgáltat hangszőnyeget. Ebből már tisztán látszik, hogy mind alkotói, mind befogadói szempontból fárasztó és zsúfolt előadás ez, valahogy mégis meg tud maradni a fogyaszthatóság és érthetőség határain belül, sőt! a történet maga sem lesz teljesen áldozata a megvalósítás virtuozitásának.
Persze a libikóka ide-oda billen, és én összességében a vásznat figyeltem többször, ami viszont nem lett volna érdekes, ha nem látom a kórházi ágy körül szlalomozó, már-már cirkuszi mutatvánnyá fajuló színpadi eseményeket. Néha eszembe jutott egy hatásos mondat a darab elejéről, miszerint “A cigaretta elnyomja az alkohol szagát”. A zaklatott zene elnyomja a bakisan is visszaloopolt szövegfoszlányt. Vagy az egymást kerülgető és a „fülremondással” megfelelő szögbe pozicionáló színészek profizmusa elnyomja a félig unalmas filmet.
Kérdés, hogy ha a film abban jobb, mint a színház, hogy sok felvett jelenet közül a legjobbat tudja bevágni a végleges produktumba, mit jelent, ha a színház esendőségét rögzítjük ilyesformán. Hogy mit jelent az a színház, ahol színpadra helyezik, és megkoreografálják azt az élményt, amit bármelyik filmforgatáson megélhetnénk, ha pár órára a rendezőasszisztens mellé szegődünk. És ami talán okkal nincs a filmnézők szeme elé tárva.
*Juhász András szavaival:”Egy olyan projektorról van szó, aminek a lámpája helyén van egy félig-meddig zárt tér, ahol lehet hegeszteni: a hegesztés fénye helyettesíti az izzót, az vetíti ki a képet. Szó szerint meg kell dolgoznod azért, hogy létrehozz egy képet. Mivel a hegesztés fénye folyamatosan vibrál, egy sokkal filmszerűbb képet kapunk. Ráadásul a hegesztőpálcával nem lehet olyan pontosan eltalálni a fókuszpontot, így az élességet sem, a kipattogó izzószikrák pedig pöttyöket hagynak a képen, vagyis folyamatosan roncsolják azt.”
Kérdés, hogy ha a film abban jobb, mint a színház, hogy sok felvett jelenet közül a legjobbat tudja bevágni a végleges produktumba, mit jelent, ha a színház esendőségét rögzítjük ilyesformán. Hogy mit jelent az a színház, ahol színpadra helyezik, és megkoreografálják azt az élményt, amit bármelyik filmforgatáson megélhetnénk, ha pár órára a rendezőasszisztens mellé szegődünk. És ami talán okkal nincs a filmnézők szeme elé tárva.
Mondhatom-e, hogy mennyire szuperül játszott X.Y., ha az előadás nagy részében csak azon ámultam, hogyan tud pont időre odaérni a jelenetbe? Persze mindezt egy olyan évtizedben, ahol egy zenész már laptoppal is lehet zenész, sőt, zeneszerző, ahol telefonokkal is rögzíthetünk filmet, ahol bárki lehet közszereplő, ha fog egy szelfikamerát, egy egyszerű vágóprogramot, és feltölti a jútyúbra.
Ha egy szkeptikus kamaszt kellene berántanom a színház világába, ez egy remek alkalom lenne. Nem azért, mert ez a színház, vagy mostantól ilyennek kell lennie. Hanem mert ilyen is lehet, és legyen ilyen is. Legyen szabad, merje bátran használni a technikát, és ne féljen nem tetszeni, vagy más lenni. A halál kilovagolt Perzsiából hatalmas lépés azon az úton, ami ennél még sokkal messzebbre vezet, és nagyon remélem, hogy nem áll meg itt ez a kaland.
További kritika:
Kutszegi Csaba : Új idők új lapjai
“a DoN’t Eat Group előadása azért nyújt revelációs élményt, mert a korszerű technikai eszközöket nem csupán felsorolják vagy megemlítik benne, hanem játszanak is velük. Hosszú évek óta nem láttam hasonlót, mert a trendi technikákat alkalmazó kísérleti színházi produkciók legtöbbje általában megelégszik azzal, hogy demonstrálja a korszerű technikák létezését.”
Interjú az alkotókkal:
Librarius
“Egy gondolkodási folyamatnak egyszerűen sosincs vége” szinhaz.org
Rendező: Szenteczki Zita, Juhász András. Koreográfus: Hadi Júlia. Dramaturg: Bíró Bence. Operatőr: Táborosi András, Mayer Bernadette. Zeneszerző: Sőrés Zsolt. Fénytervező: Bányai Tamás. Díszlet: Diák István. Jelmez: Szabados Luca. Media design: Juhász András. Boom: Jávorka Ádám. Videó technika: Vivid Illusions. Fény: Dézsi Kata. Produkciós asszisztens: Kövécs Luca. Kreatív menedzsment: Kovács Andrea / Let it Be! art agency.
Előadók: Jankovics Péter, Takács Katalin, Rainer-Micsinyei Nóra, Hadi Júlia, Diák István, Raubinek Lili, Lévai Viola, Szabó Mátyás Péter.
